Zenét keresek a QBR videóhoz és a jútyúbon kutakodom. Épp egy John Lennon dalt hallgattam, amikor is legörgettem, hogy megnézzem, milyen kommenteket írtak ehhez a dalhoz. Olyannyira megragadott az egyik, hogy bár nem terveztem, beléptem ide, hogy kiírjam. Én hangosan felnevettem, s egyetértek a kommentelővel.
"Please bring John Lennon back; in exchange, we will give you Miley Cyrus."
:D
2017. január 18., szerda
2017. január 1., vasárnap
Egy egész év UK-ben
Eltelt egy év. Egy egész év UK-ben. Rengeteg minden történt és azt kell mondanom, nagyon, nagyon nehéz év volt. Azt nem állíthatom, hogy nem voltak csodás pillanatok, emlékezetes utazások, élmények, mégis eléggé megviselt ez az egy év.
Minden megváltozik: a biztonság érzet, a jövőkép, emberi kapcsolatok, értékek az életben, de leginkább az ember maga. Úgy érzem, ha teljesen nem is, de elveszítettem önmagam, jobban mondva nem tudom, ki is vagyok, mit csinálok itt, hová tartozom, kivé válok. Egyfajta identitás krízisen megyek keresztül, amin állítólag minden külhonba szakadt ember átesik. Nos, Négyesként ez szerintem még nehezebb. Bűntudat, zavaros jövőkép, céltalanság, hontalanság és még sorolhatnám, mik jellemezték az év utolsó hónapjait. Hogy túl vagyok-e rajtuk? Nem tudom. Nem hiszem. Ez egy hosszú folyamat, hosszú átállás, nem megy egyik percről a másikra, akárki akármit mond.
És a szokásos visszatekintés az évre...? Azt hiszem, a stabilizáció éve volt és talán a nehezén már túl vagyok. Az első félévben berendeztem a lakást, megteremtettem az otthont, akkor is, ha nem mindig érzem igazi otthonnak. Az igazi otthon a saját kreativitásom jegyeit hordozná magán, de itt ez nem lehetséges, nem lehet semmihez sem hozzányúlni. Abból kell főzni, ami van. De legalább egy olyan helyet sikerült kialakítani, ahol tudok pihenni, visszavonulni, ahol tudok töltődni. Alapvetően lenyugodtam, megnyugodtam, jobban rá tudtam hangolódni mindenre, az intuícióm is jól működött.
Az év második felében már tudtam újítani a ruhatáramon, ami fontos önkifejezési eszköz. Összeköltöztünk a Kedvesemmel, ami elég nagy kihívás volt 8 évi egyedül élés után. Sikerült egy nyaralást is összehozni és kirándulásokat is. Megtanultam főzni és a sütésben új kreativitást fedeztem föl. Mindazonáltal az év második felében jöttek a nehézségek, az elbizonytalanodások, a kétségek. Akkor, amikor az ember a munkában már magabiztos, és amikor az egzisztenciát már megteremtette, akkor több ideje marad agyalni és a jövőn merengeni. Akkor már több minden éri, másra is tud figyelni. Például nagyon nehéz számomra ezt a lelassult életet élni, amit az angolok élnek. Egyszerűen nehezen alkalmazkodom ahhoz, hogy nem feltétlen kell mindenért megfeszülni.
Hogy az új év mit hoz? Remélem, hogy elsősorban egészséget, ez fér rá a családomra mindenképp. Bizakodó vagyok, akkor is, ha nem teljesen tiszta a jövőképem. Bízom abban, hogy megtalálom önmagam, hogy megtalálom a célt, és minden jóra fordul. Ha egyvalamit az ember biztosra vehet egy ilyen "kaland" során akkor az, hogy rengeteget tanul a világról, átértékelődik az ÉLET, jobban megbecsüli a családot, az emberi kapcsolatokat és rengeteget tanul önmagáról. Ez pedig mind mind érték, ami által gazdagabbak leszünk.
Minden megváltozik: a biztonság érzet, a jövőkép, emberi kapcsolatok, értékek az életben, de leginkább az ember maga. Úgy érzem, ha teljesen nem is, de elveszítettem önmagam, jobban mondva nem tudom, ki is vagyok, mit csinálok itt, hová tartozom, kivé válok. Egyfajta identitás krízisen megyek keresztül, amin állítólag minden külhonba szakadt ember átesik. Nos, Négyesként ez szerintem még nehezebb. Bűntudat, zavaros jövőkép, céltalanság, hontalanság és még sorolhatnám, mik jellemezték az év utolsó hónapjait. Hogy túl vagyok-e rajtuk? Nem tudom. Nem hiszem. Ez egy hosszú folyamat, hosszú átállás, nem megy egyik percről a másikra, akárki akármit mond.
És a szokásos visszatekintés az évre...? Azt hiszem, a stabilizáció éve volt és talán a nehezén már túl vagyok. Az első félévben berendeztem a lakást, megteremtettem az otthont, akkor is, ha nem mindig érzem igazi otthonnak. Az igazi otthon a saját kreativitásom jegyeit hordozná magán, de itt ez nem lehetséges, nem lehet semmihez sem hozzányúlni. Abból kell főzni, ami van. De legalább egy olyan helyet sikerült kialakítani, ahol tudok pihenni, visszavonulni, ahol tudok töltődni. Alapvetően lenyugodtam, megnyugodtam, jobban rá tudtam hangolódni mindenre, az intuícióm is jól működött.
Az év második felében már tudtam újítani a ruhatáramon, ami fontos önkifejezési eszköz. Összeköltöztünk a Kedvesemmel, ami elég nagy kihívás volt 8 évi egyedül élés után. Sikerült egy nyaralást is összehozni és kirándulásokat is. Megtanultam főzni és a sütésben új kreativitást fedeztem föl. Mindazonáltal az év második felében jöttek a nehézségek, az elbizonytalanodások, a kétségek. Akkor, amikor az ember a munkában már magabiztos, és amikor az egzisztenciát már megteremtette, akkor több ideje marad agyalni és a jövőn merengeni. Akkor már több minden éri, másra is tud figyelni. Például nagyon nehéz számomra ezt a lelassult életet élni, amit az angolok élnek. Egyszerűen nehezen alkalmazkodom ahhoz, hogy nem feltétlen kell mindenért megfeszülni.
Hogy az új év mit hoz? Remélem, hogy elsősorban egészséget, ez fér rá a családomra mindenképp. Bizakodó vagyok, akkor is, ha nem teljesen tiszta a jövőképem. Bízom abban, hogy megtalálom önmagam, hogy megtalálom a célt, és minden jóra fordul. Ha egyvalamit az ember biztosra vehet egy ilyen "kaland" során akkor az, hogy rengeteget tanul a világról, átértékelődik az ÉLET, jobban megbecsüli a családot, az emberi kapcsolatokat és rengeteget tanul önmagáról. Ez pedig mind mind érték, ami által gazdagabbak leszünk.
Stresszes karácsony
Minden a reptéren kezdődött. Szerettem volna kifújni magam és csak ülni és bambulni és figyelni a tömeget a Heathrow-n. Sajnos nem sikerült. Kezdődött azzal, hogy a gép eleve két órát késett a reggeli nagy köd miatt. Ezt még túléltem volna, ám ekkor üzent a bátyám, hogy az autószerelő nem tud kimenni Csepelre kicserélni a kocsimban lemerült akksit, mivel nincs autója. Ezen már csak nevetni tudtam, s talán jobban is tettem, hogy nevettem, mintha felhúztam volna magam. Ez a bátyám. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagy, már meg sem lepődöm. Gyorsan intézkedni kezdtem, hívtam Mac-it, akivel aztán végig cseten egyeztettem, tud-e valamit a szerelőről, gyártottam a B tervet Annával stb. Aztán a végén csak sikerült a szerelőnek kimennie Csepelre, neki jól jött, hogy késett a gép...
Este háromnegyed tizenkettő körül kerültünk ki a reptér parkolójába, ahol életemben ekkora tömeget nem láttam. Megcsapott a mínusz 5 fokos hideg, ami üdítően hatott rám. Hiányoltam a telet, a hideget és jól esett, hogy otthon az évszaknak megfelelő időjárás fogadott. A sorompóknál kígyóztak a sorok, legalább 10 percet kellett várni, hogy az ember kijusson. De vettük ezt az akadályt is. Hazavittük a bátyámat, majd elindultunk a Szent István parkba, ahol is egy, az enyémnél valamivel nagyobb, parkra néző lakást vettünk ki az ünnepekre. Szállodába nem akartunk menni, azon a környéken ingyen tudok parkolni, mobilisak vagyunk és leginkább ott érzem magam otthon, az a környék tölt. A városban már lekapcsolták a díszkivilágítást, nem égtek a lámpák sem a Gellért-hegyen, sem a Várban sem a hidakon, mégis megnyugtató volt a tudat, hogy itthon vagyok, hőn szeretett városomban.
Megérkeztünk a parkba, de a badge vagy proxy, ahogy itt hívják, nem nyitotta a kaput. Hajnali egy óra volt, mínusz 5 fok, fáradtak voltunk és nem nyílt a kapu... A telefonomon próbáltam bejelentkezni a felületre, amin keresztül a lakást foglaltam, hogy megnézzem a pontos címet, hátha elnéztem a házszámot. Próbáltam két házszám kapuján is bejutni, hiába. Itt már kezdtem pánikolni, és nem maradt más hátra, mint felhívni a házigazdát. Hál' istennek segítőkész volt és egyáltalán nem haragudott a késői hívásért. Kiderült, hogy a proxyt nem a kapukód nyomógombjai elé kell tartani, mint másutt, hanem a fölötte lévő üres terület elé, ahová golyóstollal egy proxy jel volt rajzolva... Hát nem néztem följebb, bevallom őszintén, így nem láttam ezt a halvány jelet. Szerencsére a kapu nyílt, így végre bejutottunk. A lakásba belépvén azonnal jól éreztem magam, mintha otthon lettem volna. A lakás mesés volt, kilátás a parkra, a Margit-szigetre a víztoronnyal, és még karácsonyi dekorációt is kaptunk... Hajnali kettőre kerültünk ágyba, hulla fáradtan.
Az egész karácsonyi szünet egyik legjobb momentuma következik, teszem hozzá nem sok volt. Későn ébredtünk és mivel nem volt semmi ételünk, a ház aljában lévő kávézóba mentünk le reggelizni. Úgy voltunk vele, hogy egyszer kibírjuk és megérdemeljük. Már régóta szemeztem ezzel a hellyel. Amikor futni mentem, mindig megcsapott a finom pirítós illata, de valahogy sosem próbáltam ki a helyet. Majd most! Csodás érzés volt beülni egy kézműves, kreatív helyre reggelizni karácsony előtt egy nappal, látni, ahogy fiatalok és kevésbé fiatalok jönnek össze egy kávéra beszélgetni. Ez az életérzés nagyon hiányzik. Boldog voltam, és annyira természetesen jó érzés volt otthon lenni és ezt tenni. Amíg vártunk a reggelire, tervekről beszélgettünk, a jövőről és nagyon jól éreztem magam. A reggeli végén, fizetés közben vettem észre, hogy a bátyám keresett és innentől kezdve romlott el minden...
Anyu rosszul volt, a bátyám beszélt az ügyelettel. Tudtam, Anyu mondta már vagy 3 hete, hogy lumbágó szerű fájdalma volt a derekában, ami kisugárzott a lábába, de kapott rá gyógyszert és javult az állapota. Most viszont a nyakába állt be a görcs és mozdulni sem tudott. December huszonharmadikára vásárlást terveztünk, mivel mi vállaltuk a karácsonyi ebéd főzést. Úgy nézett ki, hogy Anyu jobban van, így haladhattunk tovább a teendőkkel. Bár későn keltünk és indultunk bevásárlókörútra, pánik és idegesség nélkül, normális tempóban mindent sikerült elintéznünk délután négyre. Aztán kimentünk Anyuhoz, hogy megnézzük, hogy van. Rosszul... Mondtam, hogy beviszem a kórházba, ha szeretné, de nem akarta. Abban maradtunk, hogy meglátjuk, hogyan bírja az éjszakát, és majd reggel egyeztetünk.
Este bekapcsoltuk a tévét, ahol egy kandalló háttér jelent meg. Bekapcsoltuk az elektronikus mécseseket, majd az ágyra kucorodva megnéztük a laptopon Dickens "Karácsonyi énekét", amit sosem láttam. Nagyon tetszett, ráhangolt a karácsonyra. Ez az este volt a második legszebb momentum a szünidő alatt.
Szenteste reggel mesés meglepetés várt: Kedvesem mondta, hogy fehér karácsonyunk van, esett a hó. Kinéztem az ablakon és valóban: a park is és a sziget is fehérlett. Szívem repesett volna normális körülmények között, de nem tudtam magam átadni az érzésnek, mégis ez volt a harmadik legjobb momentum.Hívtam Anyut, aki nyöszörögve mondta, hogy be akar menni a kórházba. Délelőtt tízre már kint is voltunk náluk, és egyeztettem a bátyámmal, hogy akkor ügyeletet vagy mentőt hívjunk. Végül a mentőnél maradtunk. Bátyám tárcsázta a számot, ám amint kicsöngött, zavartan felém nyújtotta a telefont:
-Ö... te beszélj velük, te ezt jobban el tudod intézni.
Ledöbbentem, hogy a bátyám és úgy unblock a férfiak a családomban mennyire tehetetlenek és semmit sem bírnak elintézni. Beszéltem a mentőkkel, majd gyorsan összeszedtem a holmikat, amik a kórházba kellenek, ha be akarnák vinni. Két és fél órát vártunk a mentőkre, amikor is végre megérkeztek. Kivizsgálták elég alaposan, amitől a bátyám teljesen el volt ájulva, ám nekem inkább az volt az érzésem, hogy friss diplomás mentőorvossal állunk szemben, aki nem mer nem kivizsgálni... De mindegy, a lényeg az, hogy kint voltak. Ahogy sejtettem, kórházban sem történt volna több vénás fájdalomcsillapításon, röntgenen és vérvételen kívül. Ráadásul legalább azt sikerült megtudni, hogy a Dél-pestiben nincs reumatológiai osztály... Így végképp elvetettük azt a verziót, hogy a mentők vigyék el. Abban maradtunk, hogy vénásan kap fájdalomcsillapítót, aztán két ünnep között, háziorvosi sürgősségi beutalóval bemegyünk az ORFI-ba. Mondanom sem kell, a mentősöknek is én ugráltam és intéztem mindent, a bátyám a másik szobában újságot olvasott... Amikor menni készülődtek, a bátyám mondta, adjak nekik pénzt. Hát itt végképp ledöbbentem, mert szerintem ezt a férfinak illik intézni, fogtam magam és a kezébe nyomtam a pénzt, hogy akkor intézd.
A vénás fájdalomcsillapítótól Anyu jobban lett legalább szentestére. Átmentünk a bátyám lakására, ahol Kedvesem főzött, majd átvittünk mindent a szülőkhöz és ott terítettünk meg. Kedvesem pompás lakomát varázsolt a családnak, ami után én mosogattam el. Aztán fa díszítés és ünneplés. Valahogy, isten tudja, hogy, de összehoztuk, pedig délután kettőkor még azt sem tudtuk, hogy Anyu kórházban lesz-e vagy sem... Hát nem így terveztük a karácsonyt, de végig azt sulykoltam mindenkibe, hogy lehetne sokkal rosszabb is.
Huszonötödikén a program szinte majdnem ugyanez volt: rohanás ki Csepelre, főztünk, mosogattunk... A különbség annyi volt, hogy délután meglátogattuk Mac-i barátomat, felmentünk a lakásába, s megismerkedtek végre Kedvesemmel. Jó volt látni Mac-it, a fája is nagyon hangulatos volt és minden bizonnyal nagyon élveztem volna az egészet, ha nem fájt volna a fejem... Mert sajnos huszonharmadika óta fájt megint egyhuzamban a stressztől, csakúgy mint szeptemberben...
Huszonhatodikán volt a negyedik és utolsó igazán boldog momentumom, amikor is Annáékkal reggeliztünk a Gerlóczyban. A Centrálba szerettem volna menni, de csak 10-kor nyitottak, míg a Gerlóczy már 8-kor nyitva volt. Szeretem a Gerlóczyt. Ez az a kávéházi fíling, ami nagyon, de nagyon hiányzik UK-ben... Finom kakaót és croissant reggeliztem, és élveztem a hely varázsát. A nap hátralevő része ugyanúgy folytatódott: ebéd főzés, mosogatás, mindenki ellátása... Szerettem volna minőségi időt tölteni a Kedvesemmel, fölmenni a Normafához, elmenni moziba vagy megnézni a Mátyás templomot. Nem sikerült.
Huszonhetedikén a fodrásznál kezdtünk, ami igen jó érzés volt, majd Bikuci barátnémék látogatásával folytatódott. Újabb döbbenet ért, ugyanis abban maradtunk, hogy a bátyám elmegy a körzetihez (illetve annak helyetteséhez) sürgősségi beutalót kérni, és utána kimegyek hozzájuk és beviszem Anyut az ORFI-ba. Abban is megegyeztünk, hogy amint megvan, szól nekem. Nos már délelőtt tizenegy volt, amikor is még semmi hír sem volt Anyuékról. Ekkor felhívtam őket. A helyettes körzeti még sosem hallott sürgősségi beutalóról (hát ezt nehéz elhinnem, de ha igaz, akkor nagyon gáz), felírt egy rakás gyógyszert, a bátyám pedig arra várt, hogy menjek ki Csepelre és beszéljünk az ORFI-val, hogy ők mit mondanak. Ennyire nem volt világos, hogy akkor megyek ki Csepelre, HA be tudjuk vinni Anyut az ORFI-ba, de ha nem, akkor haladok a saját programjaimmal, mivel ez az egyetlen nap, amikor mások ráérnek és le van szervezve minden? Mondtam, hívják föl az ORFI-t, nem kellek hozzá, és ha tudjuk vinni, akkor viszem, ha nem, akkor nem. Az ORFI január 2-ig zárva - ez is milyen már. Így nem mentem sehová. Jobban mondva a két vendégségbe mentünk terv szerint.
Bikuci barátném után Ilonkáékhoz mentünk. Ők a második családom és hiába nincs már Gréti, fontos, hogy akkor is látogassam őket. most először találkoztak Kedvesemmel. A lakásuk nagyon hangulatos volt, amikor beléptünk: félhomály, karácsonyfa égők, megterített asztal... Kedvesem is le volt nyűgözve. Jót beszélgettünk, majd két és fél óra múlva haza indultunk...
A poén az, hogy Anyu huszonnyolcadikára már sokkal jobban érezte magát. Ekkor mentünk hozzájuk utoljára, aztán meg ki a reptérre... Hát nem így terveztük. Hulla fáradt voltam, stresszes és fejfájós. Ugyan voltak szép percek, ez a karácsony nem azért marad meg az emlékeimben, mert annyira szép volt és jól sikerült minden...
Este háromnegyed tizenkettő körül kerültünk ki a reptér parkolójába, ahol életemben ekkora tömeget nem láttam. Megcsapott a mínusz 5 fokos hideg, ami üdítően hatott rám. Hiányoltam a telet, a hideget és jól esett, hogy otthon az évszaknak megfelelő időjárás fogadott. A sorompóknál kígyóztak a sorok, legalább 10 percet kellett várni, hogy az ember kijusson. De vettük ezt az akadályt is. Hazavittük a bátyámat, majd elindultunk a Szent István parkba, ahol is egy, az enyémnél valamivel nagyobb, parkra néző lakást vettünk ki az ünnepekre. Szállodába nem akartunk menni, azon a környéken ingyen tudok parkolni, mobilisak vagyunk és leginkább ott érzem magam otthon, az a környék tölt. A városban már lekapcsolták a díszkivilágítást, nem égtek a lámpák sem a Gellért-hegyen, sem a Várban sem a hidakon, mégis megnyugtató volt a tudat, hogy itthon vagyok, hőn szeretett városomban.
Megérkeztünk a parkba, de a badge vagy proxy, ahogy itt hívják, nem nyitotta a kaput. Hajnali egy óra volt, mínusz 5 fok, fáradtak voltunk és nem nyílt a kapu... A telefonomon próbáltam bejelentkezni a felületre, amin keresztül a lakást foglaltam, hogy megnézzem a pontos címet, hátha elnéztem a házszámot. Próbáltam két házszám kapuján is bejutni, hiába. Itt már kezdtem pánikolni, és nem maradt más hátra, mint felhívni a házigazdát. Hál' istennek segítőkész volt és egyáltalán nem haragudott a késői hívásért. Kiderült, hogy a proxyt nem a kapukód nyomógombjai elé kell tartani, mint másutt, hanem a fölötte lévő üres terület elé, ahová golyóstollal egy proxy jel volt rajzolva... Hát nem néztem följebb, bevallom őszintén, így nem láttam ezt a halvány jelet. Szerencsére a kapu nyílt, így végre bejutottunk. A lakásba belépvén azonnal jól éreztem magam, mintha otthon lettem volna. A lakás mesés volt, kilátás a parkra, a Margit-szigetre a víztoronnyal, és még karácsonyi dekorációt is kaptunk... Hajnali kettőre kerültünk ágyba, hulla fáradtan.
Az egész karácsonyi szünet egyik legjobb momentuma következik, teszem hozzá nem sok volt. Későn ébredtünk és mivel nem volt semmi ételünk, a ház aljában lévő kávézóba mentünk le reggelizni. Úgy voltunk vele, hogy egyszer kibírjuk és megérdemeljük. Már régóta szemeztem ezzel a hellyel. Amikor futni mentem, mindig megcsapott a finom pirítós illata, de valahogy sosem próbáltam ki a helyet. Majd most! Csodás érzés volt beülni egy kézműves, kreatív helyre reggelizni karácsony előtt egy nappal, látni, ahogy fiatalok és kevésbé fiatalok jönnek össze egy kávéra beszélgetni. Ez az életérzés nagyon hiányzik. Boldog voltam, és annyira természetesen jó érzés volt otthon lenni és ezt tenni. Amíg vártunk a reggelire, tervekről beszélgettünk, a jövőről és nagyon jól éreztem magam. A reggeli végén, fizetés közben vettem észre, hogy a bátyám keresett és innentől kezdve romlott el minden...
Anyu rosszul volt, a bátyám beszélt az ügyelettel. Tudtam, Anyu mondta már vagy 3 hete, hogy lumbágó szerű fájdalma volt a derekában, ami kisugárzott a lábába, de kapott rá gyógyszert és javult az állapota. Most viszont a nyakába állt be a görcs és mozdulni sem tudott. December huszonharmadikára vásárlást terveztünk, mivel mi vállaltuk a karácsonyi ebéd főzést. Úgy nézett ki, hogy Anyu jobban van, így haladhattunk tovább a teendőkkel. Bár későn keltünk és indultunk bevásárlókörútra, pánik és idegesség nélkül, normális tempóban mindent sikerült elintéznünk délután négyre. Aztán kimentünk Anyuhoz, hogy megnézzük, hogy van. Rosszul... Mondtam, hogy beviszem a kórházba, ha szeretné, de nem akarta. Abban maradtunk, hogy meglátjuk, hogyan bírja az éjszakát, és majd reggel egyeztetünk.
Este bekapcsoltuk a tévét, ahol egy kandalló háttér jelent meg. Bekapcsoltuk az elektronikus mécseseket, majd az ágyra kucorodva megnéztük a laptopon Dickens "Karácsonyi énekét", amit sosem láttam. Nagyon tetszett, ráhangolt a karácsonyra. Ez az este volt a második legszebb momentum a szünidő alatt.
Szenteste reggel mesés meglepetés várt: Kedvesem mondta, hogy fehér karácsonyunk van, esett a hó. Kinéztem az ablakon és valóban: a park is és a sziget is fehérlett. Szívem repesett volna normális körülmények között, de nem tudtam magam átadni az érzésnek, mégis ez volt a harmadik legjobb momentum.Hívtam Anyut, aki nyöszörögve mondta, hogy be akar menni a kórházba. Délelőtt tízre már kint is voltunk náluk, és egyeztettem a bátyámmal, hogy akkor ügyeletet vagy mentőt hívjunk. Végül a mentőnél maradtunk. Bátyám tárcsázta a számot, ám amint kicsöngött, zavartan felém nyújtotta a telefont:
-Ö... te beszélj velük, te ezt jobban el tudod intézni.
Ledöbbentem, hogy a bátyám és úgy unblock a férfiak a családomban mennyire tehetetlenek és semmit sem bírnak elintézni. Beszéltem a mentőkkel, majd gyorsan összeszedtem a holmikat, amik a kórházba kellenek, ha be akarnák vinni. Két és fél órát vártunk a mentőkre, amikor is végre megérkeztek. Kivizsgálták elég alaposan, amitől a bátyám teljesen el volt ájulva, ám nekem inkább az volt az érzésem, hogy friss diplomás mentőorvossal állunk szemben, aki nem mer nem kivizsgálni... De mindegy, a lényeg az, hogy kint voltak. Ahogy sejtettem, kórházban sem történt volna több vénás fájdalomcsillapításon, röntgenen és vérvételen kívül. Ráadásul legalább azt sikerült megtudni, hogy a Dél-pestiben nincs reumatológiai osztály... Így végképp elvetettük azt a verziót, hogy a mentők vigyék el. Abban maradtunk, hogy vénásan kap fájdalomcsillapítót, aztán két ünnep között, háziorvosi sürgősségi beutalóval bemegyünk az ORFI-ba. Mondanom sem kell, a mentősöknek is én ugráltam és intéztem mindent, a bátyám a másik szobában újságot olvasott... Amikor menni készülődtek, a bátyám mondta, adjak nekik pénzt. Hát itt végképp ledöbbentem, mert szerintem ezt a férfinak illik intézni, fogtam magam és a kezébe nyomtam a pénzt, hogy akkor intézd.
A vénás fájdalomcsillapítótól Anyu jobban lett legalább szentestére. Átmentünk a bátyám lakására, ahol Kedvesem főzött, majd átvittünk mindent a szülőkhöz és ott terítettünk meg. Kedvesem pompás lakomát varázsolt a családnak, ami után én mosogattam el. Aztán fa díszítés és ünneplés. Valahogy, isten tudja, hogy, de összehoztuk, pedig délután kettőkor még azt sem tudtuk, hogy Anyu kórházban lesz-e vagy sem... Hát nem így terveztük a karácsonyt, de végig azt sulykoltam mindenkibe, hogy lehetne sokkal rosszabb is.
Huszonötödikén a program szinte majdnem ugyanez volt: rohanás ki Csepelre, főztünk, mosogattunk... A különbség annyi volt, hogy délután meglátogattuk Mac-i barátomat, felmentünk a lakásába, s megismerkedtek végre Kedvesemmel. Jó volt látni Mac-it, a fája is nagyon hangulatos volt és minden bizonnyal nagyon élveztem volna az egészet, ha nem fájt volna a fejem... Mert sajnos huszonharmadika óta fájt megint egyhuzamban a stressztől, csakúgy mint szeptemberben...
Huszonhatodikán volt a negyedik és utolsó igazán boldog momentumom, amikor is Annáékkal reggeliztünk a Gerlóczyban. A Centrálba szerettem volna menni, de csak 10-kor nyitottak, míg a Gerlóczy már 8-kor nyitva volt. Szeretem a Gerlóczyt. Ez az a kávéházi fíling, ami nagyon, de nagyon hiányzik UK-ben... Finom kakaót és croissant reggeliztem, és élveztem a hely varázsát. A nap hátralevő része ugyanúgy folytatódott: ebéd főzés, mosogatás, mindenki ellátása... Szerettem volna minőségi időt tölteni a Kedvesemmel, fölmenni a Normafához, elmenni moziba vagy megnézni a Mátyás templomot. Nem sikerült.
Huszonhetedikén a fodrásznál kezdtünk, ami igen jó érzés volt, majd Bikuci barátnémék látogatásával folytatódott. Újabb döbbenet ért, ugyanis abban maradtunk, hogy a bátyám elmegy a körzetihez (illetve annak helyetteséhez) sürgősségi beutalót kérni, és utána kimegyek hozzájuk és beviszem Anyut az ORFI-ba. Abban is megegyeztünk, hogy amint megvan, szól nekem. Nos már délelőtt tizenegy volt, amikor is még semmi hír sem volt Anyuékról. Ekkor felhívtam őket. A helyettes körzeti még sosem hallott sürgősségi beutalóról (hát ezt nehéz elhinnem, de ha igaz, akkor nagyon gáz), felírt egy rakás gyógyszert, a bátyám pedig arra várt, hogy menjek ki Csepelre és beszéljünk az ORFI-val, hogy ők mit mondanak. Ennyire nem volt világos, hogy akkor megyek ki Csepelre, HA be tudjuk vinni Anyut az ORFI-ba, de ha nem, akkor haladok a saját programjaimmal, mivel ez az egyetlen nap, amikor mások ráérnek és le van szervezve minden? Mondtam, hívják föl az ORFI-t, nem kellek hozzá, és ha tudjuk vinni, akkor viszem, ha nem, akkor nem. Az ORFI január 2-ig zárva - ez is milyen már. Így nem mentem sehová. Jobban mondva a két vendégségbe mentünk terv szerint.
Bikuci barátném után Ilonkáékhoz mentünk. Ők a második családom és hiába nincs már Gréti, fontos, hogy akkor is látogassam őket. most először találkoztak Kedvesemmel. A lakásuk nagyon hangulatos volt, amikor beléptünk: félhomály, karácsonyfa égők, megterített asztal... Kedvesem is le volt nyűgözve. Jót beszélgettünk, majd két és fél óra múlva haza indultunk...
A poén az, hogy Anyu huszonnyolcadikára már sokkal jobban érezte magát. Ekkor mentünk hozzájuk utoljára, aztán meg ki a reptérre... Hát nem így terveztük. Hulla fáradt voltam, stresszes és fejfájós. Ugyan voltak szép percek, ez a karácsony nem azért marad meg az emlékeimben, mert annyira szép volt és jól sikerült minden...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)