Turkálóból jövet, felpakolva, sikerélménnyel, de fáradtan térünk be a pékségbe, ahol az aznapi pékárut féláron adják fél hét után. Egy néni áll csak bent: ő is az akcióra vár. Az eladó hölgy szól, hogy még várnunk kell tíz percet. Rendben. Ahogy nézzük a megmaradt kínálatot, egy ötvenes férfi lép be, és elkéri a négy fitness croissant felét. Vízöntő barátnőm menni akar, mondván, nincs értelme tovább maradni. "Miért" - kérdem. Azért, mert ha a néni is arra vár, akkor hiába dekkoltunk tíz percet. "De hát miért nem kérdezzük meg, hogy mit szeretne?" - tört ki belőlem. Végül csak megkérdezzük, és a válasz megnyugtat bennünket: kenyeret, kalácsot és lekváros táskát szeretne vinni. Ahogy várunk, végig nézek a nénin. Egyszerű egyrészes ruhában és szandálban van. Nem kelti lepukkant nyugdíjas benyomását, de azt érezni, hogy be kell osztania a kis pénzecskéjét. Ahogy ott áll, és végre elkéri a pultos nő a papírzacskót tőle, elszorul a szívem. Egy egész életet átdolgozott, és amikor élveznie kellene a nyugalmat, szűkölködni kénytelen, mert a mai nyugdíjból nem jönne ki másképp. Valószínűleg örül, hogy meg tud élni és eszébe sem jut, hogy idős korában hajóútra menjen, ahogyan azt a német és holland nyugdíjasok teszik. Ehelyett spórol, hogy jusson a rezsire, ételre és az unokáknak zsebpénzre. Hol az igazság? Istenem, hol van? Megesik a szívem a nénin, és azt érzem, segítenem kellene idősökön is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése