Zakatolás

Rohanok haza az orvostól, hogy levihessem a kutyát. Végre lent vagyunk. Már nem sietek. Kényelmesen bandukolok a Duna-pert felé, a nap már lenyugvóban, de még enyhén süt. A játszóterek, a kávéházak teraszai még tömve vannak, mindenki élvezi a langyos estét. Tekintetem a szigetre téved, és kiszúrom a fák lombjai felett feltörő szökőkutat. Igen, nyár van. Mindenki vidám, andalog, élvezi az életet, kacaj hallatszik a rakpartról. Én meg hirtelen úgy érzem magam, mint egy meg nem értett művészlélek, és elfog a vágy, hogy közöljem az írásaimat valahol, valahogy... "Úristen, négyes vagyok én is?" - hasít belém a kérdés. Nagyon remélem, hogy nem, csak az a bizonyos ötös ház... Szóval mindenki átadja magát a nyári estének, mosolyog és jókedvű. És hol van a szívem eközben? Azt hiszem, valahol az űrben és jéggé dermedt. Hirtelen ez ugrik be:

"Jaj, csak a szívem, a szívem, a szívem zakatol,
egymásnak esnek az égitestek valahol."