Tej

Tegnap vettem egy tejet. Kettő nyolcasat. Olyan, mintha vizet innék. Vajon miért van az, hogy némelyik kettő nyolcas tej nagyon finom, némelyik meg pocsék? Fel nem fogom.

Mennyország

Egész nap remegett a lelkem, és nem akartam elhinni. Nem akartam elhinni, hogy részem lehet a csodában. Két méterrel a föld felett jártam, s nem is érzékeltem a világot. Mindent kizártam magam körül. Csak az este létezett a tudatomban tegnap. Kilenc órakor elrepítettek valahová nagyon messzire. Hogyan? Elmesélem.

Amikor nyáron megtudtam, hogy jön Budapestre, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de elmegyek rá. El is mentem volna, de nem volt kivel. Egyedül pedig elég hülyén éreztem volna magam, így hát szomorúan állapítottam meg, hogy erről is lemaradok, mint annyi minden másról. Épp egy nappal előtte villant be, hogy másnap van a nagy nap... "Hm, de jó is azoknak, akik láthatják" - gondoltam.

Mélabúsan álltam neki a munkának tegnap; táblázatok tömkelegét kezeltem és lélekben felkészültem az esti céges vacsorára. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább a saját utcámban található étterembe foglaltunk asztalt, így este nem kell majd bóklászni. Abban azért bíztam, hogy nem futok össze a szerb istennel, vagyis a huszonhét éves ifjú titánnal, akivel a nyáron párszor összegyűrtem a lepedőt, ugyanis a törzshelyükre szólt a vacsorameghívás. És ekkor csöngött a telefon. Az Angyal volt az. Azt mondta, hogy nem tud elmenni este, átadja nekem a lehetőséget. Nem hittem a fülemnek. „Én? Sade koncertre? Hát mégis? Ó, de hát ma céges vacsora van este! Sebaj, megoldom, nem érdekel. Kitalálok valamit, még nem tudom, mit, de semmiképp sem hagyom ki Sade-t!”

Innentől kezdve lázban égtem: nem tudtam a munkára koncentrálni, agyam jobbra, balra kattogott, hogy mindent ki tudjak vitelezni: el kell kéredzkedni fél órával a munkából, hogy a kutyát meg tudjam sétáltatni és hogy kezdésre oda tudjak érni a céges vacsorára. Akkor el tudok velük tölteni másfél órát, az korrekt. És az egyenes utat választom: megmondom, hogy kaptam jegyet, ráadásul VIP páholyba, és egyszerűen nem akarom kihagyni és kész. Aztán át kell venni a jegyet, majd el kell vezetni a Sportarénába. Ajaj... Na ez érdekes lesz.

Délután négy órakor már tűkön ültem és csak az órát néztem. Fél hatkor, mint akit puskából lőttek ki, startoltam, s kengyelfutó gyalog kakukként rohantam haza.

Kutyámat megsétáltattam, és mérhetetlenül boldognak éreztem magam. Hűséges négylábúm előttem kocogott vidáman, és én lágyan néztem ezt a jószágot, aki annyi sok kedvességet adott már nekem. Amikor haza értünk, egy hangosat vakkantott, mire elnevettem magam. "Imádlak" - mondtam neki mosolyogva. Enni adtam neki, majd felfrissülés után elindultam a céges vacsorára.

A másfél óra hamar eltelt, éppen meg tudtam enni az ételt. Nem futottam össze a szerb istennel. Pontban nyolc órakor felkerekedtem és izgatottan útnak eredtem.

Az Angyal ott állt már a megbeszélt megállóban, és mosolyogva nyújtotta be a jegyeket nekem. Nem is tudja, hogy a Világot adta nekem. Nem, azt hiszem, tényleg nem tudom kifejezni azt, mekkora nagy örömöt szerzett ezzel, és hogy milyen hálás vagyok ezért.

Innen már semmi nem akadályozhatott meg, hogy elérjem a helyszínt időben. Vagyis mégis. Előbb fordultam le, mint kellett volna. "A francba, kell egy GPS mostmár tényleg" - mormogtam magamban. Az hagyján, hogy benéztem az utat, előttem mozdulni sem akaró kocsisor állt. Gyomrom mocorogni kezdett, gondolom az egész napos izgalom. "Ajaj, még ez is. Hát ha én ezt kibírom addig, amíg beérek a stadionba, akkor..." - merengtem. De aztán csak kikeveredtem a tömegből valahogy és sikerült visszafordulnom. Meg is találtam a kaput a parkolóhoz, majd rohantam a bejárathoz, hogy fölvegyem a partneremet. Hurrá, bent vagyunk!

A második dalnál, a „Your Love Is Kingnél” kicsordult a könnyem. Annyira szeretem ezt a zenét, a stílust, a hangzást... Mindent! Csodálatos ez nő. Gyönyörű, de leginkább azt szeretem benne, hogy kiáll egy szál hosszú ruhában, egy fülbevalóval a fülében a színpadra és elereszti a hangját. Ennyi. Az embernek vége van tőle. Neki nincs szüksége show-ra, nincs szüksége botrányokra, nincs szüksége látványos jelmezekre és kosztümökre. Ő egyszerűen "csak" SADE. Amikor beszél, mély, érzéki, bársonyos hangjától akkor is bizsereg az ember minden porcikája. A másik dolog, amiért nagyon szeretem, az, hogy tökéletesen kifejezi a lelki világom, egy az egyben azokat az érzéseket írja meg, amelyek bennem vannak. Mindezt olyan harmónikus hangszereléssel, lágy hangzással, hogy szebbet elképzelni sem lehet.

Amikor a "Jezebel-t" énekelte a földön térdelve szaxofon kísérettel, folytak a könnyeim. Nem is találok szavakat arra, hogy milyen fantasztikus ennek a nőnek a füstös hangja. Kivágta a biztosítékot ő is és a szaxofon is. (A szaxofon egyébként szerintem a legszexibb hangszer.)

"Is It A Crime?" - istenem... Sírtam. Eszembe jutott, hogy Leónak ezt a szöveget átküldtem egyszer, mert pontosan ezt éreztem:

"Is it a crime

Is it a crime

that I still want you

and I want you to want me too

My love is wider, wider than Victoria Lake

My love is taller, taller than the empire state"

Az egész dal lüktetett, Sade pedig csak állt fehér, hosszú ruhájában mezítláb, és a karját kitárva mutatta, mennyire szerelemes... A lágy, csendes rész, szomorú, ahogyan az ember is az a szerelmi bánatában. Aztán egyszer csak berobban minden, ahogyan az érzelmek is felkorbácsolódnak az emberben, amikor vergődik és vágyakozik a másik után, de annak már nem kell. Teljes mértékben visszaadja a belső, lelki vívódást, a vihart.

Gyakorlatilag a második részt végig sírtam és mosolyogtam. Mosolyogtam a „Paradise”, a „Smooth Operator” és a „Nothing Can Come Between Us” alatt. Ezek hangszerelése és hangosítása elképesztő volt. A Pearls című dalnál viszont, ahogy kivágta a hangját a "halleluját" énekelve, potyogtak a könnyeim. Á, ilyen a világon nincs. Hátborzongató. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Aztán jött persze a "No Ordinary Love", ami megint csak eszembe juttatta Leót, hiszen épp ezen mentem keresztül...:

"I gave you all the love I got

I gave you more than I could give

I gave you love

I gave you all that I have inside

And you took my love

You took my love"

Na meg aztán ezen is:

"I won't pretend that I intend to stop living

I won't pretend I'm good at forgiving

But I can't hate you

Although I have tried"

(Love Is Stronger Than Pride)

Leó, Leó, Leó... Istenem, mikor leszek én újra ennyire szerelmes...?

Visszatapsoltuk. A „Cherish The Day-jel” zárt. Ah, ez is Leó, persze. Naná, hogy az:

„You showed me how deep love can be.”

Úgy éreztem, mintha az egész testemet egy hatalmas kéz megsimogatná, olyan selymes volt Sade éneke. Lelkem mosolygott, és boldog voltam. „Igen, most már meg lehet halni. Egészen biztosan a mennyországban vagyok” – gondoltam.

Érzések

Nem, nem érdekel már sem a lean/JIT, sem a Kanban, sem a Six sigma. Elegem van a céges vizsgára készülésből. Az agyam nem fogja tovább az adást. Fejem szívemmel együtt kattog másodpercenként és azt üvölti, hogy "Veled akarok lenni"! Cikáznak a gondolatok és kavarognak az érzések, mint egy fergeteges hóviharban a hópelyhek. Kint borús az idő, bent meleg van és égnek a mécsesek és csak arra vágyom, hogy bundás kenyeret csináljak Neked citromos teával, és amíg te tévézel, addig én mégis csak begyömöszölöm a Quality Management-et a fejembe. Igen, már az is jó, ha csak jelen vagy.
Nem, nem bírom tovább, muszáj valami mást csinálnom, mert nem tudok koncentrálni a tanulásra. Ebédelek hát így délután két óra körül, aztán érzem, hogy ki kell írnom magamból, különben szétfeszít minden odabent.
Szóval ki vagy Te? Ki vagy Te, hogy állandóan visszavisz az élet Hozzád, és miért ilyen jó Veled? Igen, tudom. Megmondtad, hogy csak a barátságodat tudod adni: ha kell, kell, ha nem, nem. Hát hogy a fenébe ne kellene... De mondd azt, hogy amikor azt mondod, hogy úgy nézünk ki, mint egy szerelmes pár és nyelves puszit adsz a nyakamra, és amikor az autóban a vállamra hajtod a fejed és egy szempillantás alatt el tudsz aludni az érintésemtől, hogy nem érzed úgy, hogy szeretsz. Hogy igazán szeretsz... Amikor egy ilyen napot eltöltök Veled, mindig picit Beléd szeretek. Mi több, úgy érzem, az életem le tudnám Veled élni. Valami megmagyarázhatatlan erő köt Hozzád. Tudom, hogy ha Veled lennék is, ugyanazt tennéd velem is, mint a többiekkel: a hátuk mögött ismerkednél, fent lógnál a neten ugyanúgy és elkalandoznál. Tudom jól... De még így is vállalnám.
Mosolygok, amikor arra gondolok, hogy te a bonbonos dobozból azokat a csokikat szereted, amiket én nem, és azt mondod erre, milyen jól kiegészítjük egymást. Na meg a sárga inged a lila kabátommal. Igen, komplementer színek. Az élettel is így lennénk, azt hiszem: én a munkában vagyok sikeres, te az élet élvezésében. A kettő együtt leküzdhetetlen párost alkotna.
Persze, tudom: nem vagyok negyven kiló és sosem leszek annyi. Tudom, hogy azt gondolod rólam, hogy nem vagyok elég vonzó és nem lennék jó az ágyban. Emiatt úgy érzem, sosem kellenék Neked és sosem lennék elég jó. A múltkor, amikor ölelkezve aludtunk el és cirógattál, annyira nagyon jó volt, hogy szerettem volna, ha más testrészemet is érinted. De nem lehet... Már szinte félek szeretni Téged. Egyszerűen nem merek belemenni. Pedig hát mi történhet? Vagy nagyon jó és akkor az ember együtt marad, vagy nem jó, és akkor legalább tudja az ember, hogy nem oké, és marad a barátság. Vagy mégsem? Á, teljesen összezavarsz... Ismerd be, Te is félsz tőlem. Érzem. Ugyanúgy kibillensz érzelmileg, aztán pár nap és szépen megbeszéled magaddal, hogy miért ne legyen csak barátság.
Továbbra is csak azt érzem, hogy nem tudom, mikor tudok valakit úgy szeretni és úgy megérinteni, mint Téged. Néha úgy érzem, Te is így vagy velem, bár lehet, hogy ezt csak én magyarázom be magamnak, mert ezt szeretném képzelni. Fene tudja már. De nem is érdekel, nem lényeges. A lényeg az, hogy én érzelmileg mindig felkavarsz, mert annyira nagyon jó Veled lenni... És Veled, Veled akarok lenni! Veled akarok elaludni és ébredni, Veled akarok nevetni, megküzdeni az élettel, Rólad akarok gondoskodni, Veled akarok beszélgetni... De ne aggódj, már megtanultam kezelni a helyzetet. Csupán csak úgy érzem magam, mint Julia Roberts a Sztárom a párom c. filmben, amikor bemegy a Kandinszkij képpel Hugh Granthez és arra kéri, hogy szeresse őt... Juliának szerencséje volt. Nekem viszont a kijózanodás marad. Mert utána mindig lehozol a földre. Nem tudom, meddig bírom ezt a nagy amplitúdót.


"Sem utódja, sem boldog őse
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok, így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
S lennék valakié."

(Ady)

Magány

Szürke odakint minden, hideg van, semmi sem mozdul. Az idő is, mintha megállt volna. Egyedül vagyok. Nem, nem is ez a legjobb kifejezés. Magányos. Igen, magányos. Nincs is kedvem semmit sem csinálni. Tanulnom kellene, de nem megy. Csak arra tudok gondolni, hogy szeretnék szerelmes lenni, hogy szeretném, ha valaki átölelne és szeretne. Igazán szeretne, és csak engem.
Magányomban bevackolom magam kuckómba, és csak meredek. Szól a Bronski Beattől a "Smalltown Boy", jellegzetes zongora dallama szomorúan cseng. "Run away, turn away, run away, turn away...." Régi idők emléke merül föl bennem, és az MTV Europe jut az eszembe Paul Kinggel és Ray Cokes-szal meg a többiekkel. De ez is csak figyelemelterelés, hogy ne a magányommal foglalkozzam.
Ördög tudja, hogyan, de kilyukadok a Depeche Modenál, és interjúkat nézek, aztán meghallgatom a Wrong-ot, a Higher Love-ot, a Halo-t és a Walking In My Shoes-t. Nos igen, valaki vagy szereti őket, vagy nem. Én elég sok műfajt szeretek, és ők is beleférnek. Naná. Martin egy zseni a szövegeivel és a zenékkel, Dave hangja pedig lenyűgöző.
Kész a tejbegrízem. Megeszem. Tanulni kéne... Nincs kedvem. Magányos vagyok.

A tizedik...

Istenem, a tizedik...
Ez a kutya tartja bennem a lelket sokszor. Vele megyek át minden nehézségen, vele osztok meg most mindent. Ezt persze nem értik sokan, de tényleg így van. Ő az egyetlen, aki benne van a mindennapjaimban, ő az egyetlen, aki feltétel nélkül szeret.
Kedves, aranyos, bújós, bohém, harmonikus. És remélem, hogy van még 4-5 év a futóművében.

Szeretlek, kiskutyám!

Felfoghatatlan

Azt azért valaki magyarázza el, hogy ha megvan a szimpátia, a közös érdeklődés, tisztelet, vonzalom, szellemi összhang, ha jól érezzük magunkat egymással, és még a két gyerekét is el tudnám fogadni és szeretni is tudnám, akkor az miért nem elég, miért nem kell egy 42 éves férfinak...? Nem értem.

Azt hiszem, feladom. Senkinek sem jó semmi sem.

Életképek Angliából

Cottage
Az utca
A szoba (Holiday Inn, ahol magyar portás van!)


Ezt sosem lehet megszokni



Rend a lelke mindennek

Szídízsí

Szídízsí

2011.10.18.

Nem tehetek róla, imádom. Egyszerűen lenyűgöz, akárhányszor látom. Biztosan azért, mert ő volt az első az életemben. Mindig jó vele újra találkozni, de visszautazáskor különösen, hiszen akkor van lehetőség elidőzni nála. Már a hozzá vezető út is bizsergető. A szívem akkor dobban meg, amikor a körgyűrűn hol száguldozva, hol araszolva haladván meglátom az első táblát, ami őt jelzi: CDG, azaz Szídízsí. Onnantól kezdve azt figyelem, mikor érünk ki a betonrengetegből, és mikor látom meg az első gépeket felszállni. Aztán egyszer csak elénk tárul a mérhetetlenül nagy terület, amit elfoglal, s felbukkannak kisebb raktárépületek, teherautók és mindenféle reptéri szállítóeszköz. Kanyargós az út, de igazán élvezem. Fejem jobbra balra kapkodom, mintha tenisz mérkőzésen lennék és csak ámulok, bámulok. Pár perc múlva pedig megpillantom a kettes terminál jellegzetes homlokzatát, amely már ismerősen mosolyog rám. A 2D-re kell mennünk, beállunk hát a kisbusszal a kijelölt helyre. Megérkeztem. Ahogy belépek, biztonságban érzem magam: ismerősek a kék táblák és kijelzők, ismerősek a feliratok, a székek, a boltok. Az egésznek van egy sajátos miliője, amelyet nagyon nehéz leírni. Lüktet az egész, de nincs káosz, nincs stressz, nincs rohanás.

A terminál végébe megyek, hogy bőrönd nélkül járkálhassak a Szídízsín. Alig vannak a pultoknál, simán megy minden, hamar sorra kerülök. Megkapom az ablak mellé szóló beszállókártyámat, mályva színű táskám pedig a saját útját kezdi meg a futószalagon.

Ahogy felnézek, látom a kerek alakzatokat a mennyezeten. Látszik, hogy nem mai tervezés, de még így is tetszik. A bordó bőr pamlagokon mindenféle nemzetiségű ember ül csomaggal vagy anélkül. Egyik, másik ölében laptop, amott meg éppen telefonál valaki. Nyüzsög az egész. Végre eljött az a pillanat, amit annyira vártam: apróságokat vásárolni az otthoniaknak. Két boltról tudok, ahol francia szuvenír kapható: az egyik neve French Days, a másik pedig a nálunk is jól ismert újságos lánc, a Relay. Megnézem a kínálatot az egyikben, majd átmegyek a másikba, hogy összehasonlítsam az árakat. Közben elhaladok a jellegzetes kék ülések előtt, ahol családok, üzletemberek, barátok, szerelmes párok várnak. Balról tömény parfüm illat árad ki az illatszerboltból, jobbról pedig éppen narancslevet vásárolnak egy csöppnyi büfében. A másik boltban is szétnézek, majd összerakom fejben, hogy kit mivel szeretnék meglepni. Fizetek, majd a kapuhoz sietek, hogy bent várhassak a tranzitban. Az átvilágítás hamar megy, már rutin az egész, és a színes bőrű fiatalember nagyon kedves, még kacsint is rám, hogy nem szükséges levenni a cipőmet.

Bent vagyok végre. A hatalmas üvegfalakon keresztül látni a szárnyas óriásokat. Itt egy Finnair, amott Air France, Qatar, British Airways és még sorolhatnám. Az egész látvány egy színkavalkád, mintha egy kaleidoszkópba nézne az ember. Néhány csáp árválkodik és várja, hogy kikössön nála egy megfáradt gép. Csomagszállító kis kocsik furikáznak a repülők aljában, aztán üzemanyagot szállító autó érkezik. Olyan ez, mint egy város. Önálló életet él. Eszembe jut, amit olvastam róla: több ezren dolgoznak itt. Hirtelen végig fut az agyamon, hogy ki mindenkiről is lehet szó. A végeredmény elképesztő, hiszen dolgozik itt takarító nő, pultos, bolti eladó, biztonsági szolgálatos, légi kísérő, csomagszállító, műszerész, forgalomirányító, légi irányító, konyhalány, orvos, ügyfélszolgálatos és még hány és hány háttérmunkás is, akikre nem is gondolok.

Végig járom a hetvenes kaputól az ötven valahányasig a tranzitot, hogy valamiféle italt vehessek magamnak. Csak két büfében tehetem ezt meg. A kisebb mellett döntök a tranzit végében. A másiknál és annak környékén nagyon sokan ülnek. Minden bordó és kék ülés foglalt. Ahogy járkálok, észreveszem magamon, hogy már mennyire otthonosan mozgok ebben a közegben. Itt van a mosdó balra, amott meg az ingyenes újságok, aztán megint néhány bolt. Lassan elérek a kis büféhez, amit előttem éppen néhány negyven és néhány húszas éveiket taposó öltönyös üzletember száll meg. Látszik rajtuk, hogy nagyon komolyan veszik a munkát, ahogyan a hierarchiát is: az idősebbeknek tekintélyük van a fiatal „zöldfülűk” előtt. Kiválasztják szendvicseiket, majd fizetnek. Finnek, azt hiszem. Mindegyik nagyon magas, de nem tetszenek. Végig nézek rajtuk. Az különösen nem tetszik, ha fekete öltönyhöz barna cipőt vesznek föl. Mindegy. Sorra kerülök én is, a laza, farmeros, elvarázsolt multis csaj, aki kineziológia tételeket magol várakozás közben. Kifizetem a jeges teám, és szabad hely után nézek. Ekkor veszem észre, hogy már sötétedik. Így még hangulatosabb és izgalmasabb az egész. A tranzit végében maradok, nem érdekel, hogy távol vagyok attól a kaputól, ahol majd be kell szállni. Van időm, és nem akarok tömött sorokban ülni. Megfigyelem, hogy ezen a részen nyugodtabb a légkör, a székek pedig világos zöldek. Leülök egy korombeli férfi mellé, aki meglepően hasonlít az REM énekeséhez. Újságot olvas. Ez már ritka, amióta léteznek okos telefonok és elektronikus olvasók is. Kézipoggyászán van egy kisebb táska is. „Hm... fuvola lehet benne, olyan formája van” – tűnődöm. Milyen izgalmas a zöld székben ülni, és figyelni a Szídízsí életét és az embereket! Élvezem minden pillanatát, egyáltalán nem unatkozom. Majdnem előveszem a laptopom, hogy az élményt és érzést gyorsan kiírjam magamból, de úrrá leszek magamon, és inkább úgy döntök, hogy amíg lehet, inkább magamba szívom a reptér hangulatát. Szemben egy nagyon fiatal menedzser fiú ül. Komoly, mindent precízen vesz elő és tesz el. „De jó, hogy nem vagyok karrierista” – állapítom meg magamban. Fejem tovább fordítom az ablak felé. Már sötét van. A gépek lámpái villognak odakint. Legszívesebben bevackolnám magam a székembe és el sem mozdulnék onnan. Kint hűvös van és sötét, bent pedig meleg, és csupa érdekes megfigyelnivaló.

Jelzem az otthoniaknak, hogy már a reptéren vagyok és hamarosan indulok haza, majd felállok, és a mosdó felé veszem az irányt. Mire kiérek, lassan nyitják is a kaput a beszálláshoz. Megpillantom az REM énekesére hasonlító, fuvolás férfit. Ő is ezzel a géppel utazik. Lám-lám, kicsi a világ. Ő is a terminál végében húzta meg hát magát. Igazi művész lélek lehet. Ellenőrzik a beszállókártyám, aztán belépek a csápba. A gépen elhelyezkedem, és várom a felszállás pillanatát. Ennél jobban már csak azt várom, hogy a kifutópályára érjünk, hiszen ezen út alatt döbbenek rá, mekkora is valójában a Szídízsí. Öt, hat percet is igénybe vehet, hogy kiérjünk a megfelelő felszállási helyre. Elképesztő. Ahogy az Airbus kitolat a csápról és elhalad a terminál mellett, akkor veszem észre a kivilágított épületet és ekkor esik le, hogy pár perce még bizony ott járkáltam fel s alá. Kívülről egészen más látni, hogy milyen hosszú is a terminál. Elbúcsúzom a kék, bordó és világos zöld székektől, a kék kijelzőktől, a kör alakzatú mennyezettől, a kivilágított épülettől.

Ahogy haladunk a felszállópálya felé, azon tűnődöm, hogy miket jelenthetnek a fűben a különböző színű betűkből és számokból álló kódok a pilóták számára. Nem tudom megfejteni, pedig jó lenne. Amikor eléri a start pozíciót a gép, olyan érzésem van, mintha távolugrásra készülne. Nekifut, aztán elrugaszkodik és hopp, már fent is van. Imádom, amikor egyszer csak felzúgnak a hajtóművek, és a pilóta padlógázt ad. Figyelem a gyorsulást és mindig igyekszem érzésre eltalálni, mikor kell fölemelni a gépet. Általában eltalálom. Most is így van. Jön a kellemes „hinta-érzés” és elrugaszkodunk a földtől. Gépünk az egekbe tör, majd oldalra billen és ráfordul a pályájára. Alattunk a kivilágított Szídízsí és Párizs. Gyönyörű a város, látni az utcaszerkezeteket. Semmilyen híres épületet nem tudok belőni a szememmel, ezért csak egyszerűen gyönyörködöm a látványban, és belül a következőt suttogom: „Orevoir, CDG!”...

LHR

2011.10.27.

Nos, a CDG után a cél a Heathrow 5-ös terminálja volt. Már Ferihegyen rájöttem, hogy imádok repülni, és imádom a reptereket. Pedig hogy féltem azelőtt ettől! Na de bizsergető érzés volt tizennyolc év után újra Nagy-Britanniába utazni, pláne repülővel.
A budapesti ellenőrzéskor Udvaros Dorottya vetkőzött előttem, majd az iratok ellenőrzésekor Alföldi Róbert állt előttem a sorban, aki igencsak meresztette a szemét, amikor meglátott. No igen, hiszen lát a parkban kutyasétáltatás közben, aztán pedig a színháznál, amikor ebédidőben sétálok. S most még a reptéren is.
A British Airways járata lenyűgöző volt: finom kaja és kifogástalan kiszolgálás. Ilyet eddigi hat repülésem alatt csak a Lufthansánál tapasztaltam. Izgi volt látni a csatornában a szélmalmokat.
Tulajdonképpen nem is érkezéskor ámultam el a Heathrow-tól, hanem visszafelé. Már a csomagfeladás is jól indult: a kezelő kiszúrta a személyimen, hogy aznap volt a születésnapom, és azt mondta:

"Happy birthday to you!"



Jaj, hát örültem nagyon, ez aztán igazán figyelmes volt. Elámultam a csomagfeladó pultok számától. Ezt csak tetézte, amikor megpillantottam a duty free boltokat a tranzitban. Nem tudtam olyan világmárkát mondani, amely ne lett volna ott. Külön lenyűgözött, hogy legalább négy nyelven bemondták a járatok indulását. Profi. Még egy reptéri segítő is megszólított, amikor kissé elbizonytalanodott és tanácstalan arccal lépkedtem.

Imádok tranzitokban várni. Annyi megfigyelni való van. Fel s alá járkáltam, s nem tévedtem el. Lehetetlen eltévedni. Csattogtam hát piros kabátomban, s rengeteg férfi szempárt vonzottam. A három óra, amit itt töltöttem, hamar eltelt. Mivel késve indultunk, a pilóták tolták az Airbusnak rendesen, és 927 km/h-val süvítettünk. Elképesztő volt. Jó, tudom, a Jumbo Jetek ezren felül is mennek, de nekem ez volt eddig a rekord. Tetszett nagyon. Az éjféli érkezés már nem annyira.

A Csillag

Minden nap húzok egy lapot, és nagyon sokszor húzom mostanában a Csillagot. A Csillag jelentése: "Aki kér, annak adatik. Szerelmet kaphatsz".

Skandináv éjszakák

Éjjel van, én meg Budapesten suhanok az autóval. Minden kihalt már, sötét van és esik az eső. Egyrészt félelmetes, másrészt hangulatos, és hirtelen mérhetetlenül szabadnak érzem magam. A rádióban halkan szól Charlietól a Skandináv éjszakák c. dal. "Voltak nevek, arcok, helyek, olcsó szállodákban szűk szobák..." Magával ragad a dallam, pedig nem szeretem az előadót. Valahogy mégis beleillik a képbe, megnyugtat, az éjszaka pedig befogadja a zenét puha, lágy ölébe. Az autó fűt a hidegben, bevackolom magam hát és élvezem a pillanatot.
Aztán hetek telnek el, és egy nap úgy ébredek a szállodai szobámban, hogy ez a dallam van a fülemben. Egész nap arra várok, hogy meghallgathassam. S ekkor döbbenek rá, hogy mással is így vagyok. Ráébredek, hogy tetszik, hogy jó vele lenni, hogy jó a közelében lenni, hogy látni akarom, hallani akarom, ahogy beszél, hogy vele akarok lenni. S igen, rá kellett döbbennem, hogy le kell építenem az előítéleteimet. Nos megtettem, s ma már tudom, hogy mire vágyom. A kérdés, csak az, hogy vajon nem késő-e. Az ember gyakran azt nem veszi észre, ami a szeme előtt van. Hogy ez miért van így...? Tenni akarok érte! Szeretném szeretni.