Érzések

Nem, nem érdekel már sem a lean/JIT, sem a Kanban, sem a Six sigma. Elegem van a céges vizsgára készülésből. Az agyam nem fogja tovább az adást. Fejem szívemmel együtt kattog másodpercenként és azt üvölti, hogy "Veled akarok lenni"! Cikáznak a gondolatok és kavarognak az érzések, mint egy fergeteges hóviharban a hópelyhek. Kint borús az idő, bent meleg van és égnek a mécsesek és csak arra vágyom, hogy bundás kenyeret csináljak Neked citromos teával, és amíg te tévézel, addig én mégis csak begyömöszölöm a Quality Management-et a fejembe. Igen, már az is jó, ha csak jelen vagy.
Nem, nem bírom tovább, muszáj valami mást csinálnom, mert nem tudok koncentrálni a tanulásra. Ebédelek hát így délután két óra körül, aztán érzem, hogy ki kell írnom magamból, különben szétfeszít minden odabent.
Szóval ki vagy Te? Ki vagy Te, hogy állandóan visszavisz az élet Hozzád, és miért ilyen jó Veled? Igen, tudom. Megmondtad, hogy csak a barátságodat tudod adni: ha kell, kell, ha nem, nem. Hát hogy a fenébe ne kellene... De mondd azt, hogy amikor azt mondod, hogy úgy nézünk ki, mint egy szerelmes pár és nyelves puszit adsz a nyakamra, és amikor az autóban a vállamra hajtod a fejed és egy szempillantás alatt el tudsz aludni az érintésemtől, hogy nem érzed úgy, hogy szeretsz. Hogy igazán szeretsz... Amikor egy ilyen napot eltöltök Veled, mindig picit Beléd szeretek. Mi több, úgy érzem, az életem le tudnám Veled élni. Valami megmagyarázhatatlan erő köt Hozzád. Tudom, hogy ha Veled lennék is, ugyanazt tennéd velem is, mint a többiekkel: a hátuk mögött ismerkednél, fent lógnál a neten ugyanúgy és elkalandoznál. Tudom jól... De még így is vállalnám.
Mosolygok, amikor arra gondolok, hogy te a bonbonos dobozból azokat a csokikat szereted, amiket én nem, és azt mondod erre, milyen jól kiegészítjük egymást. Na meg a sárga inged a lila kabátommal. Igen, komplementer színek. Az élettel is így lennénk, azt hiszem: én a munkában vagyok sikeres, te az élet élvezésében. A kettő együtt leküzdhetetlen párost alkotna.
Persze, tudom: nem vagyok negyven kiló és sosem leszek annyi. Tudom, hogy azt gondolod rólam, hogy nem vagyok elég vonzó és nem lennék jó az ágyban. Emiatt úgy érzem, sosem kellenék Neked és sosem lennék elég jó. A múltkor, amikor ölelkezve aludtunk el és cirógattál, annyira nagyon jó volt, hogy szerettem volna, ha más testrészemet is érinted. De nem lehet... Már szinte félek szeretni Téged. Egyszerűen nem merek belemenni. Pedig hát mi történhet? Vagy nagyon jó és akkor az ember együtt marad, vagy nem jó, és akkor legalább tudja az ember, hogy nem oké, és marad a barátság. Vagy mégsem? Á, teljesen összezavarsz... Ismerd be, Te is félsz tőlem. Érzem. Ugyanúgy kibillensz érzelmileg, aztán pár nap és szépen megbeszéled magaddal, hogy miért ne legyen csak barátság.
Továbbra is csak azt érzem, hogy nem tudom, mikor tudok valakit úgy szeretni és úgy megérinteni, mint Téged. Néha úgy érzem, Te is így vagy velem, bár lehet, hogy ezt csak én magyarázom be magamnak, mert ezt szeretném képzelni. Fene tudja már. De nem is érdekel, nem lényeges. A lényeg az, hogy én érzelmileg mindig felkavarsz, mert annyira nagyon jó Veled lenni... És Veled, Veled akarok lenni! Veled akarok elaludni és ébredni, Veled akarok nevetni, megküzdeni az élettel, Rólad akarok gondoskodni, Veled akarok beszélgetni... De ne aggódj, már megtanultam kezelni a helyzetet. Csupán csak úgy érzem magam, mint Julia Roberts a Sztárom a párom c. filmben, amikor bemegy a Kandinszkij képpel Hugh Granthez és arra kéri, hogy szeresse őt... Juliának szerencséje volt. Nekem viszont a kijózanodás marad. Mert utána mindig lehozol a földre. Nem tudom, meddig bírom ezt a nagy amplitúdót.


"Sem utódja, sem boldog őse
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok, így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
S lennék valakié."

(Ady)