A legrosszabb év

Már csak három óra és véget ér ez az év. Életem eddigi legnehezebb éve. Alig vártam, hogy vége legyen, remélvén, hogy a sok borzalomnak is vége lesz, de egyelőre sajnos nem így néz ki... Ugyan még nem telt le a kerek egy év, mégis úgy gondoltam, le kell zárni ezt az évet egy írással. 

Elmondani nem tudom, mit éreztem akkor, amikor január 19-én leszálltam a repülőről és az orvos közölte a kórházban, hogy Anyunak tüdőrákja van és nagyon hamar meg fog halni. Mint akit derült égből villámcsapás éri, akkor is, ha a hasán és derekán megjelent csomókból már sejtettem, hogy valami nagyon nincs rendben. De az ember valahogy nem gondol ennyire rosszra. Iszonyatosan fájt őt így látni és hallgatni előtte arról még öt napig, hogy meg fog halni. Bár visszagondolván arra, hogy Anyunak igenis voltak megérzései világ életében, úgy gondolom, legbelül, a szíve mélyén érezte, tudta, mi vár rá, már csak azért is, mert ő is végigcsinálta mindez a saját anyukájával, később rokonokkal, barátnőkkel, látott már rákot, nem egyet. Én nem láttam. Borzasztó volt látni elfogyni őt. Az is borzasztó volt, hogy magamra maradtam ebben az egészben, mivel a bátyám összeomlott és nem lehetett rá számítani. Mindent egyedül intéztem az orvossal, nővérekkel, ügyvéddel, idősek otthonával és körzeti orvossal, mivel Apu demenciája eléggé aggasztó volt és róla is gondoskodni kellett. Kimerült voltam és fáztam a januári mínuszokban, de nem érdekelt. Az sem, hogy egész nap egy bögre tea és talán egy croissant volt bennem, nem tudtam enni. Rohangáltam, sírtam a buszon, metrón utazva és megpróbáltam felfogni a felfoghatatlant: hogy el fogom veszíteni az Édesanyámat. 
Amikor megtudta, csak annyit mondott: "Hát akkor ennyi volt." Mint aki számított volna rá. Nem tudom, miért nem beszélt hozzánk, velünk, nem igazán mondott semmit. A tanítóim azt mondták, már befelé figyelt, ilyenkor készülnek az utazásra... Csak két dolgot mondott, amit sosem felejtek el. Az egyik az, hogy "csak azt sajnálom, hogy végig kell ezt csinálnotok" (hiszen tudta, mivel jár ez), a másik, hogy "mi lenne velem nélküled". Egyszer pedig fogta a kezem, és csak nézett rám, a szemembe és én éreztem, hogy fél és hogy búcsúzik és én csak mosolyogtam rá kedvesen, mert azt olvastam, nem kell beszélni, a mosoly erőt ad nekik. Tehetetlennek érzi magát ilyenkor az ember és ez a legszörnyűbb. Esténként végig gugliztam a netet arról, hogyan lehet enyhíteni egy haldokló fájdalmát, hogy mit lehet ilyenkor mondani, tenni. Végigolvastam a fél netet magyarul és angolul a tüdőrákról, arról, hogy mi várható. És persze zokogtam, keservesen zokogtam, hiszen olyan fiatal volt még, hogy meghaljon, 67 éves... Persze, halnak meg ennél fiatalabban is, és hálát adtam az égnek, hogy neki legalább volt lehetősége megöregedni, nem úgy mint sok fiatalnak vagy ne adj' isten gyereknek. De akkor is! Basszus! Az Anyukámról volt szó!

Hogy mennyire dühös, kétségbeesett az ember akkor, amikor keresi a segítséget, a lehetőségeket és alig érhető el valami, elmondani nem tudom. Ha valami, akkor ez fantasztikus Angliában: itt mindenről rengeteg infó van, azonnal tudtam volna hová fordulni segítségért, sok alapítvány, önkéntes szervezet van, akik segítenek. De otthon? Alig van valami és a hospice-ba is várólistára kell tenni az embert. Meghalni nem lehet nyugodtan, ilyenkor NINCS idő várólistára...! Szerettem volna hazavinni Anyut. Szerettem volna ápolni, az utolsó időt vele tölteni. De nem akarta, és ez fáj. Az még jobban fáj, hogy a Csepeli kórházba került egy borzalmas helyre. Elsírtam magam, amikor január 28-án végigsétáltam a folyosón. Hatvanas évekbeli állapotok, hat ágyas kórtermek, a falon a hívógomb olyan magasra van szerelve, hogy azt egy beteg elérni képtelen, a wc a folyosón, soroljam még...? Borzasztó. És Anyu ide került, mert kirúgták a Dél-Pestiből. Megértem, hogy nem a belgyógyászati osztályra volt való és rontotta volna a statisztikát is és hogy az ágy is kellett, de akkor is... 
Amikor 28-án a csepeliben láttam, már kékültek az ujjai és tudtam, hogy ez az oxigénhiány jele és már nem lehetett neki sok hátra. Lereszeltem a körmét, mer beleakadt szegénynek a ruhába. Egy kortyot ivott egy smoothie-ból, amit vittem és hányt tőle. Épp elmenni készültem, amikor utánam kiáltott, hogy "hánytam" és olyan ártatlan és riadt arccal nézett rám, mint amilyen arccal valószínűleg én számtalanszor nézhettem rá gyerekkoromban. És most én segítettem neki. Azt kérdezte, "mi jön még...?" Aztán azt akarta, hogy menjek. Amint sétáltunk vissza a buszmegállóhoz a Kedvesemmel, kértem a jó Istent, ne engedje szenvedni Anyut. 

Másnap hajnali ötkor megcsörrent a telefonom és nem tudtam, hogy álom-e vagy valóság. A bátyám szólt bele: "Meghalt az Anyu", mondta és én mélyeket lélegeztem és bepánikoltam, pedig tudtam, hogy be fog következni. Rohantunk a kórházba, mert ilyenkor 2 óra van arra, hogy az ember "elbúcsúzzon", utána leviszik a holttestet a hullaházba. Nem, nem készültem föl Édesanyám holttestének a látványára és minden olyan gyorsan történt. Amikor megláttam, megriadtam, de nagyon. Nem akarom leírni, hogyan nézett ki, de borzasztóan féltem. A nővérek szerint nem szenvedett sokat. Remélem, valóban így volt. 

Hogy utána rémálmaim voltak sokáig, hogy zokogtam a zuhanyfüggöny mögött, hogy elsírtam magam bárhol, ahol voltam, hogy éjjel arra ébredtem föl, hogy sírok álmomban, nem kell mondanom. De az ember ilyenkor elgondolkozik az élet törékenységén, hogy hány éves, és rájön: élete felénél tart és innen bizony már távolodunk egyre inkább... Rájön, hogy bármikor bármi megtörténhet és ez baromi ijesztő. Félni kezdtem a haláltól és most is félek. Fel sem tudom fogni, hogy egyszer vége lesz az én életemnek is. S vajon milyen érzés meghalni...? Valóban van élet utána? Ezeken merengek...

Ennyi is elég lett volna erre az évre, de a sors dobott még egy nehézséget. Apu szellemi állapota Anyu halála után rohamosan romlott. Ugyan a bátyám nem sokat törődött vele, amiért neheztelek rá, azért hálás vagyok, hogy azt a vizsgálatsorozatot, amit elkezdtem, befejezett. Június végére lett meg a diagnózis: Apunak demenciája és Alzheimer-kórja van. Minden nap minden pillanatában rettegtem, vajon mi történik vele, de igyekeztem elengedni és tiszteletben tartani azt, hogy az ő élete, nekem sem esne jól, ha beleszólnának az én életembe. De aztán eljött a július, amikor elharapódzott a helyzet a szomszédokkal, és amikor otthon voltam egy hetet, megértettem, miért. Aput már nem lehetett egyedül hagyni. Az egy hét alatt nála laktam és elképesztő dolgokat láttam. Csak ismételni tudom magam: nem tudom elmondani, mennyire aggódtam miatta, amikor vissza kellett jönnöm Angliába. Pszichésen tönkrementem bele, így azt kértem a főnökömtől, hadd dolgozzak otthonról egy hónapot, ha Apu mellett vagyok, akkor megnyugszom és közben intézzük az idősek otthonát neki. Belement. És ezért hálás vagyok nagyon. 

Beköltöztem hát augusztus elején Apuhoz egy hónapra és vigyáztam rá 0-24-ben, etettem, fürdettem, orvoshoz vittem, kézen fogva sétálni mentünk a Tescoba, és mellette intéztem az idősek otthonát, házi gondozókat és vágtam lakható állapotba a lakást. Iszonyú nehéz volt, kiváltképp, hogy a bátyám nem segített semmit sem, szépen eltűnt. Nem láttam a fényt az alagút végén, s már már feladtam, amikor az ég dobott egy mentőövet és az egy hónap végén lett hely egy idősek otthonában. 

Sosem fogom elfelejteni, miket mondott Apu, amikor beköltöztettük. Akkor sem, ha tudom, ez a legjobb és legtöbb, amit érte tehettünk. Nem értem, miért akkor és ott volt tiszta pillanata... Az, hogy neki "joga van elmenni onnan, különben rendőrt hív" és hogy "tőle senki nem kérdezte meg, hol akarja leélni élete hátralévő részét", szíven ütött... Mert igaza volt és nekem sem esett volna jól. De így tudtam csinálni, mivel egyedül maradtam ennek a kommunikációjával is, senki nem segített benne... De aztán beköltözött és szinte egy hét alatt beszokott. Mindenki nagyon kedveli, mert udvarias és kedves, nem agresszív. Megkönnyebbülve tértem vissza Angliába. A tudat, hogy biztonságban van és gondoskodnak róla, és hogy van kihez szólnia az én társas lény Apukámnak, megnyugtató volt. Az egy hónap pedig nagyon kemény, de gyönyörű időszak volt az életemben, amit sosem felejtek el és nagyon örülök, hogy megtehettem Apukámért. Minden este sírtam, mert elveszítettem azt az Aput, akit ismertem és őt így látni, borzasztó fájdalmas volt. Nem ezt érdemelte... De így kell elfogadni őket és szeretni. Megtanultam őt így szeretni és elmosolyodtam később a dilijeire gondolván, hogy milyen cuki is volt...

A lakást illetve az én régi szobámat kiadtuk a bátyám egyik barátjának és ezzel pótoljuk ki Apu nyugdíját, hogy elég legyen az otthoni díjra, ugyanis nem keveset kérnek. Úgy tűnt, minden jól alakul, elcsitultak a kedélyek, ezt az akadályt is vettük, katarzis sírásom is volt október 14-én, amikor is a lelkem legmélyéről tört föl belőlem a fájdalom és a sírás és már nem kísért Édesanyám holttestének a látványa, de aztán a bátyámmal vesztem össze, de nagyon. Úgy gondolom, mindkettőnkből kijött az, ami már hónapok óta felgyülemlett bennünk. 

S csak ezután fordult rosszra minden megint... Karácsonykor láttam meg Aput, aki csont és bőr, úgy néz ki, mint egy auschwitz-i menekült... Pelenkázni kell. Elveszítette a nyelés reflexet, ami a demencia és Alzheimer-kór utolsó stádiumára jellemző. A beszédkészséget is kezdi elveszíteni, már alig beszél és azt sem értem. Hogy megismer-e? Nem tudom. Úgy gondolom, érzi, hogy ki vagyok. Talán... Ismét szétgugliztam az agyam, hogy megértsem, mi várható, miről szól ez az egész. Nos, akár hónapokat, éveket elélhetnek így, akkor is, ha csak folyadékbevitel van. Állítólag van az otthonban egy néni, aki már így él hét éve... Hát nem kívánom senkinek... 
Hogy a karácsony úgy teljen, hogy az ember arról beszélget a családtagjaival, milyen teendők lesznek, ha bekövetkezik a legrosszabb és hová kell majd temetni, borzalmas. Nyomasztó. A párom szerint csoda lenne, ha Apu megélné a január végét, én pedig rettegek, hogy ugyanazon kell újból keresztülmennem januárban, mint idén kellett... A főnővér azt mondja, megtesznek mindent Apuért, átállnak tápszerre (hogy ezt miért nekem kellett kezdeményeznem, javasolnom, nem tudom) és azt mondta, ha Apu Anyu után akar menni, el kell engedni... Nem tudom, akar-e Anyu után menni. Valahol igen, mert így nincs értelme az életnek, tudom, szeretne kijönni, és ki is vittem volna kocsikázni, de ilyen gyenge állapotban nincs értelme. Másrészt viszont úgy gondolom, Apu mindig is rettegett a haláltól és nagyon nagy benne az élni akarás, így simán lehet, hogy elvegetál ilyen állapotban. Én csak azt szeretném, ami NEKI a legjobb és hogy ne szenvedjen. 

Elveszíteni mindkét szülőt egy év alatt borzalmas. Bár Apu még él, valahol őt is elveszítettem. S önkéntelenül is fölmerül az emberben a kérdés, vajon akkor is megtörtént volna mindez, ha nem jövök ki Angliába? Azt mondják, igen. Nem tudom... Persze, hogy furdal a lelkiismeret. Persze, hogy nem tudtam, vissza kell-e mennem becsületből. Az ész azt mondja nem, a szív azt, hogy igen. Nem mentem. Még... S hogy fogok-e? Nem tudom. Sok dologtól függ. 

Egészségügyileg sem volt egyszerű ez az év... Kezdődött iszonyatos szemfájásokkal, amit a dioptria beállításával hál' istennek sikerült rendezni. Aztán egy borzasztó fogfájáson és gyökérkezelésen estem túl, s nem tudom, mi fájt jobban: a fogam, vagy pedig kifizetni 432 ezer forintot a gyökérkezelésért... Aztán ilitobiális szalag gyulladásom lett és kezelésre kellett járnom és felhagynom a futással. Nem volt kellemes egyik sem, de nem panaszkodom. Ma már tudom: lehetne sokkal rosszabb.

Volt jó dolog is ebben az évben. Például az, hogy a nehézségek ellenére, amikor is egy kapcsolat igen csak veszélybe kerülhet a sok fájdalom miatt, a kapcsolatunk megerősödött. Sikerült létrehoznom a blogot, amit már egy éve terveztem és ami köré majd saját üzletet akarok felépíteni (englandspuzzle.com), elkezdtem vezetni kint a bal oldalon, ami nagy szó, hiszen aki autót vezet, maga kormányozza az életét, és nem utolsó sorban helytálltam, mint gyerek, helytálltam a családomért. 

Az ember ilyenkor nő föl csak igazán. Felkészülve sosem lehetünk arra, hogy elveszítsük szeretteinket és valahol az a normális sorrend, hogy az ősök mennek el. (Ha gyerek hal meg, az borzasztó lehet.) Számomra azért volt nagyon nehéz, mert váratlanul ért és iszonyú gyors volt minden. Ahogy az egyik idősek otthona igazgatója mondta, "ezt felfogni nem lehet, ezt az ember egy idő után elfogadja". Hát így vagyok ezzel én is, azt hiszem. A legváratlanabb pillanatokban villannak be képek a múltból, a gyerekkoromból, arról, hogyan ünnepeltük a karácsonyt - a franc sem gondolta volna, hogy a tavalyi lesz az utolsó együtt... Kísért a múlt és még fog is egy darabig. De a kutyám halála után már tudom, hogy az idő ezen is segít és egy idő után már nem fájdalommal, hanem mosollyal és kedves emlékekkel emlékszik vissza az illetőre. És elfogadom, hogy ez van. Úgy gondolok Anyura, hogy a lelke szabad, elengedem, a teste már nem fáj szegénykémnek. És remélem, kívánom neki, hogy ha létezik új élet, akkor ennél még szebb élete legyen. Szívből kívánom.

S hogy mit hoz a jövő? Nem tudni. Hálás vagyok annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy van mit ennem, hogy van végzettségem, szakmám, beszélek nyelvet, magyarul nem vagyok elveszett ember. Hálás vagyok, hogy szép gyerekkorom volt és hogy van akit szeretek és aki viszont szeret. Hálás vagyok, hogy egészséges vagyok. Az ember rájön: kevesebb is elég az életben és segíteni kell másokat és élvezni az életet, mert ki tudja, meddig tart. 

Igen, még mindig félek a haláltól. Jó lenne nem félni, nem gondolni rá. Nem kéne még ennyi évesen... Ha lehet valamit kívánni a jövő évre, akkor egészséget szeretnék kívánni és azt, hogy le tudjam tenni a félelmeimet és hogy a családomnak a lehető legjobban alakuljon a sorsa, bárhogy is kívánja a jó Isten, hogy legyen. 

Elengedlek, 2017-es év. Ne haragudj, de elég volt Belőled... Nem haragszom Rád, Te így tudtad csinálni és valamiért ezt kellett nekem, nekünk adnod... De most ünnepélyesen lezárlak és elengedlek. Isten Veled...
 

John Lennon vagy Miley Cyrus?

Zenét keresek a QBR videóhoz és a jútyúbon kutakodom. Épp egy John Lennon dalt hallgattam, amikor is legörgettem, hogy megnézzem, milyen kommenteket írtak ehhez a dalhoz. Olyannyira megragadott az egyik, hogy bár nem terveztem, beléptem ide, hogy kiírjam. Én hangosan felnevettem, s egyetértek a kommentelővel.

"Please bring John Lennon back; in exchange, we will give you Miley Cyrus."

:D

Egy egész év UK-ben

Eltelt egy év. Egy egész év UK-ben. Rengeteg minden történt és azt kell mondanom, nagyon, nagyon nehéz év volt. Azt nem állíthatom, hogy nem voltak csodás pillanatok, emlékezetes utazások, élmények, mégis eléggé megviselt ez az egy év. 

Minden megváltozik: a biztonság érzet, a jövőkép, emberi kapcsolatok, értékek az életben, de leginkább az ember maga. Úgy érzem, ha teljesen nem is, de elveszítettem önmagam, jobban mondva nem tudom, ki is vagyok, mit csinálok itt, hová tartozom, kivé válok. Egyfajta identitás krízisen megyek keresztül, amin állítólag minden külhonba szakadt ember átesik. Nos, Négyesként ez szerintem még nehezebb. Bűntudat, zavaros jövőkép, céltalanság, hontalanság és még sorolhatnám, mik jellemezték az év utolsó hónapjait. Hogy túl vagyok-e rajtuk? Nem tudom. Nem hiszem. Ez egy hosszú folyamat, hosszú átállás, nem megy egyik percről a másikra, akárki akármit mond. 

És a szokásos visszatekintés az évre...? Azt hiszem, a stabilizáció éve volt és talán a nehezén már túl vagyok. Az első félévben berendeztem a lakást, megteremtettem az otthont, akkor is, ha nem mindig érzem igazi otthonnak. Az igazi otthon a saját kreativitásom jegyeit hordozná magán, de itt ez nem lehetséges, nem lehet semmihez sem hozzányúlni. Abból kell főzni, ami van. De legalább egy olyan helyet sikerült kialakítani, ahol tudok pihenni, visszavonulni, ahol tudok töltődni. Alapvetően lenyugodtam, megnyugodtam, jobban rá tudtam hangolódni mindenre, az intuícióm is jól működött. 
Az év második felében már tudtam újítani a ruhatáramon, ami fontos önkifejezési eszköz. Összeköltöztünk a Kedvesemmel, ami elég nagy kihívás volt 8 évi egyedül élés után. Sikerült egy nyaralást is összehozni és kirándulásokat is. Megtanultam főzni és a sütésben új kreativitást fedeztem föl. Mindazonáltal az év második felében jöttek a nehézségek, az elbizonytalanodások, a kétségek. Akkor, amikor az ember a munkában már magabiztos, és amikor az egzisztenciát már megteremtette, akkor több ideje marad agyalni és a jövőn merengeni. Akkor már több minden éri, másra is tud figyelni. Például nagyon nehéz számomra ezt a lelassult életet élni, amit az angolok élnek. Egyszerűen nehezen alkalmazkodom ahhoz, hogy nem feltétlen kell mindenért megfeszülni. 

Hogy az új év mit hoz? Remélem, hogy elsősorban egészséget, ez fér rá a családomra mindenképp. Bizakodó vagyok, akkor is, ha nem teljesen tiszta a jövőképem. Bízom abban, hogy megtalálom önmagam, hogy megtalálom a célt, és minden jóra fordul. Ha egyvalamit az ember biztosra vehet egy ilyen "kaland" során akkor az, hogy rengeteget tanul a világról, átértékelődik az ÉLET, jobban megbecsüli a családot, az emberi kapcsolatokat és rengeteget tanul önmagáról. Ez pedig mind mind érték, ami által gazdagabbak leszünk. 

Stresszes karácsony

Minden a reptéren kezdődött. Szerettem volna kifújni magam és csak ülni és bambulni és figyelni a tömeget a Heathrow-n. Sajnos nem sikerült. Kezdődött azzal, hogy a gép eleve két órát késett a reggeli nagy köd miatt. Ezt még túléltem volna, ám ekkor üzent a bátyám, hogy az autószerelő nem tud kimenni Csepelre kicserélni a kocsimban lemerült akksit, mivel nincs autója. Ezen már csak nevetni tudtam, s talán jobban is tettem, hogy nevettem, mintha felhúztam volna magam. Ez a bátyám. Mindig mindent az utolsó pillanatra hagy, már meg sem lepődöm. Gyorsan intézkedni kezdtem, hívtam Mac-it, akivel aztán végig cseten egyeztettem, tud-e valamit a szerelőről, gyártottam a B tervet Annával stb. Aztán a végén csak sikerült a szerelőnek kimennie Csepelre, neki jól jött, hogy késett a gép...

Este háromnegyed tizenkettő körül kerültünk ki a reptér parkolójába, ahol életemben ekkora tömeget nem láttam. Megcsapott a mínusz 5 fokos hideg, ami üdítően hatott rám. Hiányoltam a telet, a hideget és jól esett, hogy otthon az évszaknak megfelelő időjárás fogadott. A sorompóknál kígyóztak a sorok, legalább 10 percet kellett várni, hogy az ember kijusson. De vettük ezt az akadályt is. Hazavittük a bátyámat, majd elindultunk a Szent István parkba, ahol is egy, az enyémnél valamivel nagyobb, parkra néző lakást vettünk ki az ünnepekre. Szállodába nem akartunk menni, azon a környéken ingyen tudok parkolni, mobilisak vagyunk és leginkább ott érzem magam otthon, az a környék tölt. A városban már lekapcsolták a díszkivilágítást, nem égtek a lámpák sem a Gellért-hegyen, sem a Várban sem a hidakon, mégis megnyugtató volt a tudat, hogy itthon vagyok, hőn szeretett városomban. 
Megérkeztünk a parkba, de a badge vagy proxy, ahogy itt hívják, nem nyitotta a kaput. Hajnali egy óra volt, mínusz 5 fok, fáradtak voltunk és nem nyílt a kapu... A telefonomon próbáltam bejelentkezni a felületre, amin keresztül a lakást foglaltam, hogy megnézzem a pontos címet, hátha elnéztem a házszámot. Próbáltam két házszám kapuján is bejutni, hiába. Itt már kezdtem pánikolni, és nem maradt más hátra, mint felhívni a házigazdát. Hál' istennek segítőkész volt és egyáltalán nem haragudott a késői hívásért. Kiderült, hogy a proxyt nem a kapukód nyomógombjai elé kell tartani, mint másutt, hanem a fölötte lévő üres terület elé, ahová golyóstollal egy proxy jel volt rajzolva... Hát nem néztem följebb, bevallom őszintén, így nem láttam ezt a halvány jelet. Szerencsére a kapu nyílt, így végre bejutottunk. A lakásba belépvén azonnal jól éreztem magam, mintha otthon lettem volna. A lakás mesés volt, kilátás a parkra, a Margit-szigetre a víztoronnyal, és még karácsonyi dekorációt is kaptunk... Hajnali kettőre kerültünk ágyba, hulla fáradtan. 

Az egész karácsonyi szünet egyik legjobb momentuma következik, teszem hozzá nem sok volt. Későn ébredtünk és mivel nem volt semmi ételünk, a ház aljában lévő kávézóba mentünk le reggelizni. Úgy voltunk vele, hogy egyszer kibírjuk és megérdemeljük. Már régóta szemeztem ezzel a hellyel. Amikor futni mentem, mindig megcsapott a finom pirítós illata, de valahogy sosem próbáltam ki a helyet. Majd most! Csodás érzés volt beülni egy kézműves, kreatív helyre reggelizni karácsony előtt egy nappal, látni, ahogy fiatalok és kevésbé fiatalok jönnek össze egy kávéra beszélgetni. Ez az életérzés nagyon hiányzik. Boldog voltam, és annyira természetesen jó érzés volt otthon lenni és ezt tenni. Amíg vártunk a reggelire, tervekről beszélgettünk, a jövőről és nagyon jól éreztem magam. A reggeli végén, fizetés közben vettem észre, hogy a bátyám keresett és innentől kezdve romlott el minden... 
Anyu rosszul volt, a bátyám beszélt az ügyelettel. Tudtam, Anyu mondta már vagy 3 hete, hogy lumbágó szerű fájdalma volt a derekában, ami kisugárzott a lábába, de kapott rá gyógyszert és javult az állapota. Most viszont a nyakába állt be a görcs és mozdulni sem tudott. December huszonharmadikára vásárlást terveztünk, mivel mi vállaltuk a karácsonyi ebéd főzést. Úgy nézett ki, hogy Anyu jobban van, így haladhattunk tovább a teendőkkel. Bár későn keltünk és indultunk bevásárlókörútra, pánik és idegesség nélkül, normális tempóban mindent sikerült elintéznünk délután négyre. Aztán kimentünk Anyuhoz, hogy megnézzük, hogy van. Rosszul... Mondtam, hogy beviszem a kórházba, ha szeretné, de nem akarta. Abban maradtunk, hogy meglátjuk, hogyan bírja az éjszakát, és majd reggel egyeztetünk. 
Este bekapcsoltuk a tévét, ahol egy kandalló háttér jelent meg. Bekapcsoltuk az elektronikus mécseseket, majd az ágyra kucorodva megnéztük a laptopon Dickens "Karácsonyi énekét", amit sosem láttam. Nagyon tetszett, ráhangolt a karácsonyra. Ez az este volt a második legszebb momentum a szünidő alatt. 

Szenteste reggel mesés meglepetés várt: Kedvesem mondta, hogy fehér karácsonyunk van, esett a hó. Kinéztem az ablakon és valóban: a park is és a sziget is fehérlett. Szívem repesett volna normális körülmények között, de nem tudtam magam átadni az érzésnek, mégis ez volt a harmadik legjobb momentum.Hívtam Anyut, aki nyöszörögve mondta, hogy be akar menni a kórházba. Délelőtt tízre már kint is voltunk náluk, és egyeztettem a bátyámmal, hogy akkor ügyeletet vagy mentőt hívjunk. Végül a mentőnél maradtunk. Bátyám tárcsázta a számot, ám amint kicsöngött, zavartan felém nyújtotta a telefont:
-Ö... te beszélj velük, te ezt jobban el tudod intézni. 
Ledöbbentem, hogy a bátyám és úgy unblock a férfiak a családomban mennyire tehetetlenek és semmit sem bírnak elintézni. Beszéltem a mentőkkel, majd gyorsan összeszedtem a holmikat, amik a kórházba kellenek, ha be akarnák vinni. Két és fél órát vártunk a mentőkre, amikor is végre megérkeztek. Kivizsgálták elég alaposan, amitől a bátyám teljesen el volt ájulva, ám nekem inkább az volt az érzésem, hogy friss diplomás mentőorvossal állunk szemben, aki nem mer nem kivizsgálni... De mindegy, a lényeg az, hogy kint voltak. Ahogy sejtettem, kórházban sem történt volna több vénás fájdalomcsillapításon, röntgenen és vérvételen kívül. Ráadásul legalább azt sikerült megtudni, hogy a Dél-pestiben nincs reumatológiai osztály... Így végképp elvetettük azt a verziót, hogy a mentők vigyék el. Abban maradtunk, hogy vénásan kap fájdalomcsillapítót, aztán két ünnep között, háziorvosi sürgősségi beutalóval bemegyünk az ORFI-ba. Mondanom sem kell, a mentősöknek is én ugráltam és intéztem mindent, a bátyám a másik szobában újságot olvasott... Amikor menni készülődtek, a bátyám mondta, adjak nekik pénzt. Hát itt végképp ledöbbentem, mert szerintem ezt a férfinak illik intézni, fogtam magam és a kezébe nyomtam a pénzt, hogy akkor intézd.
A vénás fájdalomcsillapítótól Anyu jobban lett legalább szentestére. Átmentünk a bátyám lakására, ahol Kedvesem főzött, majd átvittünk mindent a szülőkhöz és ott terítettünk meg. Kedvesem pompás lakomát varázsolt a családnak, ami után én mosogattam el. Aztán fa díszítés és ünneplés. Valahogy, isten tudja, hogy, de összehoztuk, pedig délután kettőkor még azt sem tudtuk, hogy Anyu kórházban lesz-e vagy sem... Hát nem így terveztük a karácsonyt, de végig azt sulykoltam mindenkibe, hogy lehetne sokkal rosszabb is. 

Huszonötödikén a program szinte majdnem ugyanez volt: rohanás ki Csepelre, főztünk, mosogattunk... A különbség annyi volt, hogy délután meglátogattuk Mac-i barátomat, felmentünk a lakásába, s megismerkedtek végre Kedvesemmel. Jó volt látni Mac-it, a fája is nagyon hangulatos volt és minden bizonnyal nagyon élveztem volna az egészet, ha nem fájt volna a fejem... Mert sajnos huszonharmadika óta fájt megint egyhuzamban a stressztől, csakúgy mint szeptemberben...

Huszonhatodikán volt a negyedik és utolsó igazán boldog momentumom, amikor is Annáékkal reggeliztünk a Gerlóczyban. A Centrálba szerettem volna menni, de csak 10-kor nyitottak, míg a Gerlóczy már 8-kor nyitva volt. Szeretem a Gerlóczyt. Ez az a kávéházi fíling, ami nagyon, de nagyon hiányzik UK-ben... Finom kakaót és croissant reggeliztem, és élveztem a hely varázsát. A nap hátralevő része ugyanúgy folytatódott: ebéd főzés, mosogatás, mindenki ellátása... Szerettem volna minőségi időt tölteni a Kedvesemmel, fölmenni a Normafához, elmenni moziba vagy megnézni a Mátyás templomot. Nem sikerült. 

Huszonhetedikén a fodrásznál kezdtünk, ami igen jó érzés volt, majd Bikuci barátnémék látogatásával folytatódott. Újabb döbbenet ért, ugyanis abban maradtunk, hogy a bátyám elmegy a körzetihez (illetve annak helyetteséhez) sürgősségi beutalót kérni, és utána kimegyek hozzájuk és beviszem Anyut az ORFI-ba. Abban is megegyeztünk, hogy amint megvan, szól nekem. Nos már délelőtt tizenegy volt, amikor is még semmi hír sem volt Anyuékról. Ekkor felhívtam őket. A helyettes körzeti még sosem hallott sürgősségi beutalóról (hát ezt nehéz elhinnem, de ha igaz, akkor nagyon gáz), felírt egy rakás gyógyszert, a bátyám pedig arra várt, hogy menjek ki Csepelre és beszéljünk az ORFI-val, hogy ők mit mondanak. Ennyire nem volt világos, hogy akkor megyek ki Csepelre, HA be tudjuk vinni Anyut az ORFI-ba, de ha nem, akkor haladok a saját programjaimmal, mivel ez az egyetlen nap, amikor mások ráérnek és le van szervezve minden? Mondtam, hívják föl az ORFI-t, nem kellek hozzá, és ha tudjuk vinni, akkor viszem, ha nem, akkor nem. Az ORFI január 2-ig zárva - ez is milyen már. Így nem mentem sehová. Jobban mondva a két vendégségbe mentünk terv szerint. 
Bikuci barátném után Ilonkáékhoz mentünk. Ők a második családom és hiába nincs már Gréti, fontos, hogy akkor is látogassam őket. most először találkoztak Kedvesemmel. A lakásuk nagyon hangulatos volt, amikor beléptünk: félhomály, karácsonyfa égők, megterített asztal... Kedvesem is le volt nyűgözve. Jót beszélgettünk, majd két és fél óra múlva haza indultunk... 

A poén az, hogy Anyu huszonnyolcadikára már sokkal jobban érezte magát. Ekkor mentünk hozzájuk utoljára, aztán meg ki a reptérre... Hát nem így terveztük. Hulla fáradt voltam, stresszes és fejfájós. Ugyan voltak szép percek, ez a karácsony nem azért marad meg az emlékeimben, mert annyira szép volt és jól sikerült minden...