A legrosszabb év

Már csak három óra és véget ér ez az év. Életem eddigi legnehezebb éve. Alig vártam, hogy vége legyen, remélvén, hogy a sok borzalomnak is vége lesz, de egyelőre sajnos nem így néz ki... Ugyan még nem telt le a kerek egy év, mégis úgy gondoltam, le kell zárni ezt az évet egy írással. 

Elmondani nem tudom, mit éreztem akkor, amikor január 19-én leszálltam a repülőről és az orvos közölte a kórházban, hogy Anyunak tüdőrákja van és nagyon hamar meg fog halni. Mint akit derült égből villámcsapás éri, akkor is, ha a hasán és derekán megjelent csomókból már sejtettem, hogy valami nagyon nincs rendben. De az ember valahogy nem gondol ennyire rosszra. Iszonyatosan fájt őt így látni és hallgatni előtte arról még öt napig, hogy meg fog halni. Bár visszagondolván arra, hogy Anyunak igenis voltak megérzései világ életében, úgy gondolom, legbelül, a szíve mélyén érezte, tudta, mi vár rá, már csak azért is, mert ő is végigcsinálta mindez a saját anyukájával, később rokonokkal, barátnőkkel, látott már rákot, nem egyet. Én nem láttam. Borzasztó volt látni elfogyni őt. Az is borzasztó volt, hogy magamra maradtam ebben az egészben, mivel a bátyám összeomlott és nem lehetett rá számítani. Mindent egyedül intéztem az orvossal, nővérekkel, ügyvéddel, idősek otthonával és körzeti orvossal, mivel Apu demenciája eléggé aggasztó volt és róla is gondoskodni kellett. Kimerült voltam és fáztam a januári mínuszokban, de nem érdekelt. Az sem, hogy egész nap egy bögre tea és talán egy croissant volt bennem, nem tudtam enni. Rohangáltam, sírtam a buszon, metrón utazva és megpróbáltam felfogni a felfoghatatlant: hogy el fogom veszíteni az Édesanyámat. 
Amikor megtudta, csak annyit mondott: "Hát akkor ennyi volt." Mint aki számított volna rá. Nem tudom, miért nem beszélt hozzánk, velünk, nem igazán mondott semmit. A tanítóim azt mondták, már befelé figyelt, ilyenkor készülnek az utazásra... Csak két dolgot mondott, amit sosem felejtek el. Az egyik az, hogy "csak azt sajnálom, hogy végig kell ezt csinálnotok" (hiszen tudta, mivel jár ez), a másik, hogy "mi lenne velem nélküled". Egyszer pedig fogta a kezem, és csak nézett rám, a szemembe és én éreztem, hogy fél és hogy búcsúzik és én csak mosolyogtam rá kedvesen, mert azt olvastam, nem kell beszélni, a mosoly erőt ad nekik. Tehetetlennek érzi magát ilyenkor az ember és ez a legszörnyűbb. Esténként végig gugliztam a netet arról, hogyan lehet enyhíteni egy haldokló fájdalmát, hogy mit lehet ilyenkor mondani, tenni. Végigolvastam a fél netet magyarul és angolul a tüdőrákról, arról, hogy mi várható. És persze zokogtam, keservesen zokogtam, hiszen olyan fiatal volt még, hogy meghaljon, 67 éves... Persze, halnak meg ennél fiatalabban is, és hálát adtam az égnek, hogy neki legalább volt lehetősége megöregedni, nem úgy mint sok fiatalnak vagy ne adj' isten gyereknek. De akkor is! Basszus! Az Anyukámról volt szó!

Hogy mennyire dühös, kétségbeesett az ember akkor, amikor keresi a segítséget, a lehetőségeket és alig érhető el valami, elmondani nem tudom. Ha valami, akkor ez fantasztikus Angliában: itt mindenről rengeteg infó van, azonnal tudtam volna hová fordulni segítségért, sok alapítvány, önkéntes szervezet van, akik segítenek. De otthon? Alig van valami és a hospice-ba is várólistára kell tenni az embert. Meghalni nem lehet nyugodtan, ilyenkor NINCS idő várólistára...! Szerettem volna hazavinni Anyut. Szerettem volna ápolni, az utolsó időt vele tölteni. De nem akarta, és ez fáj. Az még jobban fáj, hogy a Csepeli kórházba került egy borzalmas helyre. Elsírtam magam, amikor január 28-án végigsétáltam a folyosón. Hatvanas évekbeli állapotok, hat ágyas kórtermek, a falon a hívógomb olyan magasra van szerelve, hogy azt egy beteg elérni képtelen, a wc a folyosón, soroljam még...? Borzasztó. És Anyu ide került, mert kirúgták a Dél-Pestiből. Megértem, hogy nem a belgyógyászati osztályra volt való és rontotta volna a statisztikát is és hogy az ágy is kellett, de akkor is... 
Amikor 28-án a csepeliben láttam, már kékültek az ujjai és tudtam, hogy ez az oxigénhiány jele és már nem lehetett neki sok hátra. Lereszeltem a körmét, mer beleakadt szegénynek a ruhába. Egy kortyot ivott egy smoothie-ból, amit vittem és hányt tőle. Épp elmenni készültem, amikor utánam kiáltott, hogy "hánytam" és olyan ártatlan és riadt arccal nézett rám, mint amilyen arccal valószínűleg én számtalanszor nézhettem rá gyerekkoromban. És most én segítettem neki. Azt kérdezte, "mi jön még...?" Aztán azt akarta, hogy menjek. Amint sétáltunk vissza a buszmegállóhoz a Kedvesemmel, kértem a jó Istent, ne engedje szenvedni Anyut. 

Másnap hajnali ötkor megcsörrent a telefonom és nem tudtam, hogy álom-e vagy valóság. A bátyám szólt bele: "Meghalt az Anyu", mondta és én mélyeket lélegeztem és bepánikoltam, pedig tudtam, hogy be fog következni. Rohantunk a kórházba, mert ilyenkor 2 óra van arra, hogy az ember "elbúcsúzzon", utána leviszik a holttestet a hullaházba. Nem, nem készültem föl Édesanyám holttestének a látványára és minden olyan gyorsan történt. Amikor megláttam, megriadtam, de nagyon. Nem akarom leírni, hogyan nézett ki, de borzasztóan féltem. A nővérek szerint nem szenvedett sokat. Remélem, valóban így volt. 

Hogy utána rémálmaim voltak sokáig, hogy zokogtam a zuhanyfüggöny mögött, hogy elsírtam magam bárhol, ahol voltam, hogy éjjel arra ébredtem föl, hogy sírok álmomban, nem kell mondanom. De az ember ilyenkor elgondolkozik az élet törékenységén, hogy hány éves, és rájön: élete felénél tart és innen bizony már távolodunk egyre inkább... Rájön, hogy bármikor bármi megtörténhet és ez baromi ijesztő. Félni kezdtem a haláltól és most is félek. Fel sem tudom fogni, hogy egyszer vége lesz az én életemnek is. S vajon milyen érzés meghalni...? Valóban van élet utána? Ezeken merengek...

Ennyi is elég lett volna erre az évre, de a sors dobott még egy nehézséget. Apu szellemi állapota Anyu halála után rohamosan romlott. Ugyan a bátyám nem sokat törődött vele, amiért neheztelek rá, azért hálás vagyok, hogy azt a vizsgálatsorozatot, amit elkezdtem, befejezett. Június végére lett meg a diagnózis: Apunak demenciája és Alzheimer-kórja van. Minden nap minden pillanatában rettegtem, vajon mi történik vele, de igyekeztem elengedni és tiszteletben tartani azt, hogy az ő élete, nekem sem esne jól, ha beleszólnának az én életembe. De aztán eljött a július, amikor elharapódzott a helyzet a szomszédokkal, és amikor otthon voltam egy hetet, megértettem, miért. Aput már nem lehetett egyedül hagyni. Az egy hét alatt nála laktam és elképesztő dolgokat láttam. Csak ismételni tudom magam: nem tudom elmondani, mennyire aggódtam miatta, amikor vissza kellett jönnöm Angliába. Pszichésen tönkrementem bele, így azt kértem a főnökömtől, hadd dolgozzak otthonról egy hónapot, ha Apu mellett vagyok, akkor megnyugszom és közben intézzük az idősek otthonát neki. Belement. És ezért hálás vagyok nagyon. 

Beköltöztem hát augusztus elején Apuhoz egy hónapra és vigyáztam rá 0-24-ben, etettem, fürdettem, orvoshoz vittem, kézen fogva sétálni mentünk a Tescoba, és mellette intéztem az idősek otthonát, házi gondozókat és vágtam lakható állapotba a lakást. Iszonyú nehéz volt, kiváltképp, hogy a bátyám nem segített semmit sem, szépen eltűnt. Nem láttam a fényt az alagút végén, s már már feladtam, amikor az ég dobott egy mentőövet és az egy hónap végén lett hely egy idősek otthonában. 

Sosem fogom elfelejteni, miket mondott Apu, amikor beköltöztettük. Akkor sem, ha tudom, ez a legjobb és legtöbb, amit érte tehettünk. Nem értem, miért akkor és ott volt tiszta pillanata... Az, hogy neki "joga van elmenni onnan, különben rendőrt hív" és hogy "tőle senki nem kérdezte meg, hol akarja leélni élete hátralévő részét", szíven ütött... Mert igaza volt és nekem sem esett volna jól. De így tudtam csinálni, mivel egyedül maradtam ennek a kommunikációjával is, senki nem segített benne... De aztán beköltözött és szinte egy hét alatt beszokott. Mindenki nagyon kedveli, mert udvarias és kedves, nem agresszív. Megkönnyebbülve tértem vissza Angliába. A tudat, hogy biztonságban van és gondoskodnak róla, és hogy van kihez szólnia az én társas lény Apukámnak, megnyugtató volt. Az egy hónap pedig nagyon kemény, de gyönyörű időszak volt az életemben, amit sosem felejtek el és nagyon örülök, hogy megtehettem Apukámért. Minden este sírtam, mert elveszítettem azt az Aput, akit ismertem és őt így látni, borzasztó fájdalmas volt. Nem ezt érdemelte... De így kell elfogadni őket és szeretni. Megtanultam őt így szeretni és elmosolyodtam később a dilijeire gondolván, hogy milyen cuki is volt...

A lakást illetve az én régi szobámat kiadtuk a bátyám egyik barátjának és ezzel pótoljuk ki Apu nyugdíját, hogy elég legyen az otthoni díjra, ugyanis nem keveset kérnek. Úgy tűnt, minden jól alakul, elcsitultak a kedélyek, ezt az akadályt is vettük, katarzis sírásom is volt október 14-én, amikor is a lelkem legmélyéről tört föl belőlem a fájdalom és a sírás és már nem kísért Édesanyám holttestének a látványa, de aztán a bátyámmal vesztem össze, de nagyon. Úgy gondolom, mindkettőnkből kijött az, ami már hónapok óta felgyülemlett bennünk. 

S csak ezután fordult rosszra minden megint... Karácsonykor láttam meg Aput, aki csont és bőr, úgy néz ki, mint egy auschwitz-i menekült... Pelenkázni kell. Elveszítette a nyelés reflexet, ami a demencia és Alzheimer-kór utolsó stádiumára jellemző. A beszédkészséget is kezdi elveszíteni, már alig beszél és azt sem értem. Hogy megismer-e? Nem tudom. Úgy gondolom, érzi, hogy ki vagyok. Talán... Ismét szétgugliztam az agyam, hogy megértsem, mi várható, miről szól ez az egész. Nos, akár hónapokat, éveket elélhetnek így, akkor is, ha csak folyadékbevitel van. Állítólag van az otthonban egy néni, aki már így él hét éve... Hát nem kívánom senkinek... 
Hogy a karácsony úgy teljen, hogy az ember arról beszélget a családtagjaival, milyen teendők lesznek, ha bekövetkezik a legrosszabb és hová kell majd temetni, borzalmas. Nyomasztó. A párom szerint csoda lenne, ha Apu megélné a január végét, én pedig rettegek, hogy ugyanazon kell újból keresztülmennem januárban, mint idén kellett... A főnővér azt mondja, megtesznek mindent Apuért, átállnak tápszerre (hogy ezt miért nekem kellett kezdeményeznem, javasolnom, nem tudom) és azt mondta, ha Apu Anyu után akar menni, el kell engedni... Nem tudom, akar-e Anyu után menni. Valahol igen, mert így nincs értelme az életnek, tudom, szeretne kijönni, és ki is vittem volna kocsikázni, de ilyen gyenge állapotban nincs értelme. Másrészt viszont úgy gondolom, Apu mindig is rettegett a haláltól és nagyon nagy benne az élni akarás, így simán lehet, hogy elvegetál ilyen állapotban. Én csak azt szeretném, ami NEKI a legjobb és hogy ne szenvedjen. 

Elveszíteni mindkét szülőt egy év alatt borzalmas. Bár Apu még él, valahol őt is elveszítettem. S önkéntelenül is fölmerül az emberben a kérdés, vajon akkor is megtörtént volna mindez, ha nem jövök ki Angliába? Azt mondják, igen. Nem tudom... Persze, hogy furdal a lelkiismeret. Persze, hogy nem tudtam, vissza kell-e mennem becsületből. Az ész azt mondja nem, a szív azt, hogy igen. Nem mentem. Még... S hogy fogok-e? Nem tudom. Sok dologtól függ. 

Egészségügyileg sem volt egyszerű ez az év... Kezdődött iszonyatos szemfájásokkal, amit a dioptria beállításával hál' istennek sikerült rendezni. Aztán egy borzasztó fogfájáson és gyökérkezelésen estem túl, s nem tudom, mi fájt jobban: a fogam, vagy pedig kifizetni 432 ezer forintot a gyökérkezelésért... Aztán ilitobiális szalag gyulladásom lett és kezelésre kellett járnom és felhagynom a futással. Nem volt kellemes egyik sem, de nem panaszkodom. Ma már tudom: lehetne sokkal rosszabb.

Volt jó dolog is ebben az évben. Például az, hogy a nehézségek ellenére, amikor is egy kapcsolat igen csak veszélybe kerülhet a sok fájdalom miatt, a kapcsolatunk megerősödött. Sikerült létrehoznom a blogot, amit már egy éve terveztem és ami köré majd saját üzletet akarok felépíteni (englandspuzzle.com), elkezdtem vezetni kint a bal oldalon, ami nagy szó, hiszen aki autót vezet, maga kormányozza az életét, és nem utolsó sorban helytálltam, mint gyerek, helytálltam a családomért. 

Az ember ilyenkor nő föl csak igazán. Felkészülve sosem lehetünk arra, hogy elveszítsük szeretteinket és valahol az a normális sorrend, hogy az ősök mennek el. (Ha gyerek hal meg, az borzasztó lehet.) Számomra azért volt nagyon nehéz, mert váratlanul ért és iszonyú gyors volt minden. Ahogy az egyik idősek otthona igazgatója mondta, "ezt felfogni nem lehet, ezt az ember egy idő után elfogadja". Hát így vagyok ezzel én is, azt hiszem. A legváratlanabb pillanatokban villannak be képek a múltból, a gyerekkoromból, arról, hogyan ünnepeltük a karácsonyt - a franc sem gondolta volna, hogy a tavalyi lesz az utolsó együtt... Kísért a múlt és még fog is egy darabig. De a kutyám halála után már tudom, hogy az idő ezen is segít és egy idő után már nem fájdalommal, hanem mosollyal és kedves emlékekkel emlékszik vissza az illetőre. És elfogadom, hogy ez van. Úgy gondolok Anyura, hogy a lelke szabad, elengedem, a teste már nem fáj szegénykémnek. És remélem, kívánom neki, hogy ha létezik új élet, akkor ennél még szebb élete legyen. Szívből kívánom.

S hogy mit hoz a jövő? Nem tudni. Hálás vagyok annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy van mit ennem, hogy van végzettségem, szakmám, beszélek nyelvet, magyarul nem vagyok elveszett ember. Hálás vagyok, hogy szép gyerekkorom volt és hogy van akit szeretek és aki viszont szeret. Hálás vagyok, hogy egészséges vagyok. Az ember rájön: kevesebb is elég az életben és segíteni kell másokat és élvezni az életet, mert ki tudja, meddig tart. 

Igen, még mindig félek a haláltól. Jó lenne nem félni, nem gondolni rá. Nem kéne még ennyi évesen... Ha lehet valamit kívánni a jövő évre, akkor egészséget szeretnék kívánni és azt, hogy le tudjam tenni a félelmeimet és hogy a családomnak a lehető legjobban alakuljon a sorsa, bárhogy is kívánja a jó Isten, hogy legyen. 

Elengedlek, 2017-es év. Ne haragudj, de elég volt Belőled... Nem haragszom Rád, Te így tudtad csinálni és valamiért ezt kellett nekem, nekünk adnod... De most ünnepélyesen lezárlak és elengedlek. Isten Veled...