Leopárd cipő

Egy évvel ezelőtt kinéztem már ezt a gyönyörűséget. Szerelem volt első látásra. Meg is vettem volna, de visszatartott az ára: tizennyolc ezer forint. Igen, tizennyolc, azaz 18 ezer HUF, ha így jobban tetszik. Nem vettem meg.
Vannak dolgok az életben, amikre érdemes várni. Ez is ilyen volt. Pénteken megvettem leértékelve, 5, azaz öt ezer forintért. :) Azt végképp nem akartam elhinni, mennyire jól állt és hogy milyen kényelmes a kialakítása. 

Ma ebben mentem dolgozni. Az új farmerom volt rajtam, fekete garbó és a cipő - hozzá szöszi haj és cicaszem sminkelve. Magaménak éreztem az egész outfitet. 

Főnököm megjegyezte, hogy "nem olyan embernek ismert meg, aki ilyen cipőt hord". 

???

Miért, milyen cipő ez? Szerintem elegáns, csinos és nőies. Attól függ persze, ki mihez viseli és hogyan. 

Anna válaszolt: 

"Neki nem jön be. Ennyi. Szerintem arra gondolt, hogy harsány. Attila nem ismeri minden oldaladat. Én ismerem. A vad, szexit... Ne bántson, hogy ezt mondta."

 

Hirtelen halál

Nagyon sokat gondolok Olgira. Akkor is, ha az elmúlt egy évben már nem tartottam vele a kapcsolatot. Mariann mindig azt mondta, sosem értette, miért vagyok-voltam egy ilyen primitív nőnek a barátnője. Igazi, mély barátnője sosem voltam. Hogy mik voltunk akkor? Sorstársak, azt hiszem. Egyszerre szakítottunk és mindketten ugyanúgy nem találtunk párt, ugyanolyan, vagy hasonló pasi sztorikon voltunk túl. Közös volt a hiányérzet, a magány. A különbség az volt közöttünk, hogy én tudtam élvezni az életet, amikor csak tudtam, ő nem. Ő begubózott, nyalogatta a sebeit és felemésztette az önsajnálat. Nem lehetett rajta segíteni, az önbeteljesítés működött: meg akart halni. 

Tudtam, hogy beteg volt. A "vicc" az, hogy nem is abba halt meg. Összeesett az utcán és már nem tudták újra éleszteni. Víz volt a szívében. 47 éves volt. Még ma sem tudom felfogni, hogy nincs többé. 

Csak most tudok róla írni, pedig amióta meghalt, nagyon sokszor eszembe jutott. Az, hogy ő már túl van a halálon, azon, hogy milyen érzés lehet. Neki már lepergett az a bizonyos film. Legalább nem szenvedett. De nem tudom, mi a jobb: ha váratlanul éri az embert a halál és akkor viszont nem tud sem elbúcsúzni, sem a dolgait elrendezni, vagy az, ha tudja, hogy meg fog halni.... Fene se tudja.

Sokszor eszembe jut, hogy mit mondana bizonyos helyzetekre, vagy milyen ruhát venne föl, vagy dicsérne meg rajtam, hogy hogyan üvöltetnénk a zenét és táncolnánk rá, ahogy régen is, vagy hogy hogyan kuncogna a telefonba. Biztos, biztos, hogy tanultam tőle is sokat az életről, akkor is, ha sok dologban nem értettem vele egyet. 

Nem, nem tudom elhinni, hogy nincs. Bevillan a parcella, ahová az urnáját helyezték, és nem tudom elhinni, hogy ott van... Illetve a lelke valahol közöttünk van, de akkor is. 

Megriaszt a halála. Mintha üzenne vele: bármikor bármelyikünkkel megtörténhet, úgyhogy élvezzük az életet, amíg lehet!

Balance

Ha szummáznom kellene az elmúlt pár hónapot, akkor az alábbiak történtek:

1) Összetörték a szívem és padlóra küldtek, de nagyon. Annyira, hogy inkább azt választom, hogy ne sérüljek, vagyis nem merek, tudok, akarok nyitni. 
2) Apámat műtötték.
3) Olgi meghalt.
4) Majdnem meghalt a kutyám.
5) Belobbant a bölcsességfogam.
6) Majdnem felmondtam, mert besokalltam, folyamatosan (túl)terhelnek és nem látom a jövőt. 
7) Csomót találtam a mellemben. 

Fasza.... Nem értem, tudom, miért kapok ennyi érzelmi terhelést mostanában a sorstól.

Na akkor most nézzük a pozitív dolgokat!

1) Apám jól van.
2) A kutyám még él.
3) A bölcsességfogaimat ki fogom szedetni.
4) Szakmailag elismernek, jónak tartanak. Előre kéne képnem végre. 
5) A csomó a mellemben a mai ultrahang után egyértelműen ciszta.  
6) Kezdek kijönni a padlóról. De nyitni még mindig nem tudok. 
7) Még egy számmal kisebb farmerom lett, 29-es.
8) Horvátország, Amszterdam, Stockholm, Koppenhága - ezek az utak jók voltak. 
9) Állom a sarat és mindent elintéztem és nem hanyagolom el magam. 

Vagyis amikor a rossz sokkal többnek tűnik, kiderül, hogy mégis a jóból van több... Úgyhogy akkor erre kell koncentrálni. :)



 

29

Bementem 30 alá. Yesss! 29-es farmer kell. Még egy számmal lejjebb mentem.

Fucking good!

Még együtt...

CPH, 24-27th October 2013

Másodjára jártam a dán fővárosban és most is magával ragadt a city. Ahogyan egyik barátnőm fogalmazott:

"Ez a város is nagyon jól áll neked amúgy, itt tudnálak a leginkább elképzelni, kellően romantikus, északi, bájos-misztikus, átlátható, tiszta, vendégszerető, igényes, csendes és élhető, legalábbis én ilyennek látom!"

Igen, én is el tudnám magam itt képzelni. Ez a második célpontom Amszterdam után. Az idővel is szerencsénk volt: gyönyörű őszi napsütésben volt részünk, no meg persze felhősben is, de így volt jó. Csak a kutya-sztori ne jött volna közbe... De valamiért ennek is így kellett lennie. 

Az mindenesetre jól jött, hogy már ismertem a várost, és tudtam, mi hol van, mit érdemes megnézni. Nem sokat változott a város 19 év alatt. (Jesszusom, még kimondani is szörnyű... 19 éve jártam itt!) Csupán a kikötőbe nem mennek már be a tengerjáró utasszállító hajók, nincs már komp sem és a HC Andersen mögötti hatalmas gesztenye fa már nincs meg, de ültettek egy új fát. Ennyi, azt hiszem. Minden más a régi. A Tivolival szerencsénk volt: Halloween hangulatba öltöztették a vidámparkot. :)


Nyhavn:

 

Születésnapi ebéd a Nyhavenben. Naná, hogy hal. 

Azt a fekete ruhát, léccciiiiii..... :)

 

A Churchill-parkban:

 

A Kis hableány:

 

Valahol a Kongens Nytorv közelében...

Hans Christian Andersen:

Tivoli:

Hazafelé. Akár egy Lancome reklám, pedig nincs retusálva. :D Ritka a jó kép rólam, de ez tetszik, pláne, hogy spontán volt, nem beállított: