Nagyon sokat gondolok Olgira. Akkor is, ha az elmúlt egy évben már nem tartottam vele a kapcsolatot. Mariann mindig azt mondta, sosem értette, miért vagyok-voltam egy ilyen primitív nőnek a barátnője. Igazi, mély barátnője sosem voltam. Hogy mik voltunk akkor? Sorstársak, azt hiszem. Egyszerre szakítottunk és mindketten ugyanúgy nem találtunk párt, ugyanolyan, vagy hasonló pasi sztorikon voltunk túl. Közös volt a hiányérzet, a magány. A különbség az volt közöttünk, hogy én tudtam élvezni az életet, amikor csak tudtam, ő nem. Ő begubózott, nyalogatta a sebeit és felemésztette az önsajnálat. Nem lehetett rajta segíteni, az önbeteljesítés működött: meg akart halni.
Tudtam, hogy beteg volt. A "vicc" az, hogy nem is abba halt meg. Összeesett az utcán és már nem tudták újra éleszteni. Víz volt a szívében. 47 éves volt. Még ma sem tudom felfogni, hogy nincs többé.
Csak most tudok róla írni, pedig amióta meghalt, nagyon sokszor eszembe jutott. Az, hogy ő már túl van a halálon, azon, hogy milyen érzés lehet. Neki már lepergett az a bizonyos film. Legalább nem szenvedett. De nem tudom, mi a jobb: ha váratlanul éri az embert a halál és akkor viszont nem tud sem elbúcsúzni, sem a dolgait elrendezni, vagy az, ha tudja, hogy meg fog halni.... Fene se tudja.
Sokszor eszembe jut, hogy mit mondana bizonyos helyzetekre, vagy milyen ruhát venne föl, vagy dicsérne meg rajtam, hogy hogyan üvöltetnénk a zenét és táncolnánk rá, ahogy régen is, vagy hogy hogyan kuncogna a telefonba. Biztos, biztos, hogy tanultam tőle is sokat az életről, akkor is, ha sok dologban nem értettem vele egyet.
Nem, nem tudom elhinni, hogy nincs. Bevillan a parcella, ahová az urnáját helyezték, és nem tudom elhinni, hogy ott van... Illetve a lelke valahol közöttünk van, de akkor is.
Megriaszt a halála. Mintha üzenne vele: bármikor bármelyikünkkel megtörténhet, úgyhogy élvezzük az életet, amíg lehet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése