Gyulladás

Nagyon féltem megtenni. Reszkettem és a hátam borsódzott már a gondolattól is, hogy a fecskendő végét (tű nélkül) abba a szörnyű sebbe kell dugnom, és égető, maró folyadékot kell bele nyomnom, amitől majd nyüszíteni fog. Összeszedtem minden bátorságom, s először lefertőtlenítettem a sebet, majd bedugtam a közepébe a műanyag szárat. Gusztinak igaza volt, eddig simán ment. Aztán elkezdtem belenyomni a löttyöt. Nem nyüszített, ügyesen tűrte, én pedig megkönnyebbültem ettől. Magamhoz öleltem, és megsimogattam.

- Jó kislány! Ügyes vagy! - dicsértem halkan. 

A hétvégén vettem észre, hogy a fenekénél gennyes daganat van, amit állandóan nyalogat. Az ütőér megállt bennem a látványtól. Aztán úgy gondoltam, hogy ez bűzmirigy gyulladás, de nem tudtam, kell-e műteni, vagy sem. 
Nem kellett. Viszont nem volt egy leányálom szegénynek, ugyanis Guszti kimosta és kinyomta a sebet illetve a mirigyet, ami ilyen gyulladt állapotban még érzéstelenítés ellenére is baromira fájhatott. Nem nyüszített, de steppelt szegényem az asztalon. Én meg inkább leültem, nehogy megint elájuljak, mint a múltkor. Kapott injekciókat, majd lézerrel össze forrasztotta a sebet a Guszti. Jó volt a diagnózisom amúgy.

Holnap viszem vissza, újra ki kell mosni a sebet és újabb injekciók kellenek. De már sokkal szebb a sebe.

Centi

Már vágom. Már csak 6 nap és...
És nem tudom, milyen lesz újra látni őt majdnem 4 hónap után...
Nem tudom, hogy fog viselkedni, viszonyulni hozzám... Hogy érezni fogok-e rajta bármilyen vonzalmat is...
Fejben ezerszer lefuttattam már mindent. Minden apró részletet. Pláne, amióta tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk...

Nagy igazság

'There's nothing more dangerous than a boy with charm...'

Elég!

Azt hiszem, többnyire empatikus vagyok és megértő. Most hadd mondjam azt, amit érzek.

Utálom az egészet. Hányni tudnék. Gyakran azt hiszem/érzem, hogy megőrülök itt. Amikor felkelek, már üvöltve sír a kb. féléves gyerek három ajtóval odébb, az elátkozott lakásban. Az "IQ család" gyereke... Igen, egy csecsemő sír. Na de ennyit??? Állítom ezek nem foglalkoznak szerencsétlennel, simán kinézem "IQ anyukából", hogy fel sem veszi, hagyja, hogy ott szenvedjen a nyomorult. Ha napközben jövök haza, akkor is sír. Ha este, akkor is. Mindig!!! Mindegy, hogy reggel van, vagy este, hogy hétköznap vagy hétvége. Unom. Kib....ul unom! Elég ebből a fajta zajból... Épp elég a szomszédok közvetlen zaja... a fingások, a böfögések, a nevetések, a primitív csaj káromkodása, a tévé hangja.... 

Szabadulni akarok innen, mert be fogok golyózni... 

Lady Frances Carfax eltűnése

Korán kellett kelnem, mert ma Annával végre shoppingolni mentünk, és előtte hajat kellett mosnom. Tegnap sajnos nem tudtam, mert estére megfájdult a fejem. Hogy a hóeséstől vagy az aerobikon való túlhajtottságtól, nem tudom. De tény, hogy csak Cataflammal és borogatással tudtam elaludni.

Szóval korán keltem a hajmosás miatt. Az hiszem, nyolcra lettem kész úgy mindennel: a fürdéssel, hajszárításal, sminkeléssel, öltözéssel. Aztán olyat csináltam, amit már nagyon régen: fincsi reggelit készítettem magamnak gőzölgő teával és az ágyban reggeliztem. Betettem Sherlock Holmes-tól a "Lady Frances Carfax eltűnését". Szeretem Sherlockot. Az őt megtestesítő Jeremy Brettet pedig de pláne. Nagyon jó volt ez így... Finom reggeli a meleg ágyikóban, Sherlock a tévében, kint pedig szakadt a hó... Igazi téli reggel volt. 

Marci mondta

"Érezd az Istennőt és legyél ajándék, de ne várjad, hogy majd leszakítsanak, mint egy gyümölcsöt! Csak szerezd meg, amit akarsz!"

(Kint figyel a hűtőmön.)

Fordítva

Érdekes, hogy amikor úgy érzem, hogy híztam, akkor a csajok a táncon azt mondják, hogy de sokat fogytam, és ne fogyjak már annyit, mert "már olyan kicsi vagyok". Ők nem láttak két hete. Hát nem tudom... Mondjuk nem lep meg; amennyit aludtam és ettem az elmúlt két hétben, nem csodálnám, ha valóban fogytam volna...

Hastánc aerobikon?

Az milyen már, hogy az aerobikon hastáncos kéztartásban emelem a karom/kezem...? :-DD Ez van. Kialakult a kéztartásom.

Tesi

Gimiben nem rajongtunk a heti négy testnevelés óráért. Igen, azt hiszem hetente négy volt, de nem mernék rá megesküdni. A Cooper-tesztet és a hasonlóan szadi, számunkra értelmetlen dolgokat, mint korláton való átfordulás, kifejezetten rüheltük, és nem is értettük, ennek mi haszna van. Aztán egyszer, úgy negyedik vége felé azt mondta a testnevelés tanárnőnk, hogy majd ha már dolgoztok, akkor fogtok rájönni, hogy mennyire hiányzik a tesi. 

S valóban. Most, amikor az ember ülőmunkát végez, örül, ha hetente kétszer lejut a fitnessz terembe aerobikra. Gyakorlatilag számunkra most ez a testnevelés óra, csak éppen fizetünk azért, hogy megmozgassanak. 
 

Dicséret

Tegnap három alkalom kihagyása után lementem végre táncolni. Az új koreográfiát vettük, s már picit előrehaladtak. No nem sokkal, hiszen ez a koreográfia még képlékeny, állandóan változik, hiszen most csinálta meg nekünk Y. 
Az óra végén kért egy "Szerájt" a társaságtól. Azt szeretem. Lassú, teli mély érzésekkel, így át tudom teljesen élni. Ez is műsoron lesz majd a júniusi nagy fellépésünkön, ezért gyakoroljuk még mindig, holott már ezzel végeztünk. Mindig van mit csiszolni, finomítani. Letáncoltuk, s hihetetlen, hogy az ember nem felejti el a lépéseket. Pedig már nagyon régen táncoltam. Amikor végeztünk, Y azt ecsetelte, hogy nem fejezzük be a mozdulatokat, nem tartjuk ki őket rendesen, ezért nem szép. Hozzátette:

-Kivéve a két művésznőt, a Gizust és az Andit, akik ötösre tudják. 

Wooow... Megint megdicsért minket Nyuszival. Utána azt beszéltük, hogy ösztönből táncoljuk, annyira magával ragad a zene és az érzés. És valóban: érzésből táncolok. 

Ahogy öltöztünk, Y mondta, hogy ne maradjak ki, mert tervei vannak velünk Nyuszival, számít ránk a talaj koreográfiában. (Hm... a talaj, az mindig nagyon szexi, pont nekem való lesz.) Átöleltem Y-t, aki megpuszilt, majd megütötte a fenekemet. Tudom, hogy szeret. :-)

Aztán a lépcsőházban azt beszéltük Nyuszival, hogy kinek mi jön be. Ekkor elmondtam, hogy van már annyi önkritikám, hogy lássam, hogy nekem a gyors számok nem mennek. Meg tudom csinálni őket, le tudom táncolni, de jobban mennek a lassabb, mély érzésű koreográfiák. S ezen nincs mit szégyellni. Ezt tudomásul kell venni, és ennyi. 

Apám...

Tán két héttel ezelőtt telefonon beszéltem apámmal, aki borzasztóan retteg a repüléstől, s ilyenformán maga sosem repült. Lassan három éve le kellett, hogy győzzem a repüléstől való félelmem a munkahelyem miatt, s azóta bizony szeretek repülni. Gyakran hallani azt a mondást, hogy az embernek semmi keresnivalója az égben, hiszen nem oda teremtette a jó isten. No igen... Valahol igaz, mégis úgy gondolom, hogy az embernek élnie kell a technika adta vívmányokkal, ha már egyszer ennyire leleményes volt, hogy megteremtette a módját annak, hogy az égbe törjön és pár óra alatt hatalmas távolságokat tegyen meg. Balgaság lenne nem élni ezzel, hiszen a hasznunkra van. Nem mondom, feszegetni sem kell eme határokat, vagyis személy szerint úgy vagyok ezzel is, hogy az arany középút az, ami valószínűleg a legjobb. 

Apám a telefonban a következőt kérdezte:

-Remélem, nem fenyeget a munkahelyeden semmilyen külföldi út. 
-De. - feleltem.
-Igen? És hová?
-Manchesterbe. 
-Hogy a fene vinné el. Drukkolok, kislányom, hogy NE kelljen menned. 
-Kérlek, hogy drukkolj, hogy mehessek, mert szeretek utazni és az ember nem mindennap jut el Manchesterbe.

Nagyon fájt, amit mondott. Hogy mondhat ilyet??? Nagyjából ennyi támogatást kaptam tőle gyerekkoromban is... 

Hogy tovább menjek, tegnap egy olyan cikket ajánlott a figyelmembe, amely arról szólt, hogy egy angol nőnek szétszakadt a szeme, mert a naponta eldobható kontaktlencse miatt (amilyet én is használok), megtámadta a szemét egy bacilus és felfalta. Remek... Mindig csak a NEGATÍVUMOT és a FÉLELMET kapom tőle. És ekkor rájöttem, hogy nemcsak ő rémisztgetett... Ugyanezt művelte velem a bátyám és a nagyanyám is. Csoda hát, hogy egy bura alatt nőttem föl és bennem is rengeteg félelem keletkezett...? 

De nem! Én nem vagyok hajlandó feladni a JÓ dolgokat az életben, amelyek a hasznomat szolgálják. Azért, mert egy nő a sok közül elvesztette az egyik szemét a kontaktlencse miatt én ne használjam soha többet...? Ugyan már. Persze tudom, hogy apám erre mit mondana. Azt, hogy mi van, ha az az egy pont én vagyok. Na igen... Akkor szívás van. De kockázat nélkül nincs biznisz, és így NEM LEHET ÉLNI!!! Majdnem visszaírtam neki, hogy igen, ha a gázpalackot sem az előírásnak megfelelően használják, akkor felrobban. Ahogyan a szem is elfertőződhet, ha nem tartják be a használati utasítást kontaktlencse viselése esetén... 

Ahh... elegem van ebből a lehúzó, túlaggódó, kőkorszaki felfogásból, amelyet apám képvisel. Én ÉLNI akarok!