Tegnap három alkalom kihagyása után lementem végre táncolni. Az új koreográfiát vettük, s már picit előrehaladtak. No nem sokkal, hiszen ez a koreográfia még képlékeny, állandóan változik, hiszen most csinálta meg nekünk Y.
Az óra végén kért egy "Szerájt" a társaságtól. Azt szeretem. Lassú, teli mély érzésekkel, így át tudom teljesen élni. Ez is műsoron lesz majd a júniusi nagy fellépésünkön, ezért gyakoroljuk még mindig, holott már ezzel végeztünk. Mindig van mit csiszolni, finomítani. Letáncoltuk, s hihetetlen, hogy az ember nem felejti el a lépéseket. Pedig már nagyon régen táncoltam. Amikor végeztünk, Y azt ecsetelte, hogy nem fejezzük be a mozdulatokat, nem tartjuk ki őket rendesen, ezért nem szép. Hozzátette:
-Kivéve a két művésznőt, a Gizust és az Andit, akik ötösre tudják.
Wooow... Megint megdicsért minket Nyuszival. Utána azt beszéltük, hogy ösztönből táncoljuk, annyira magával ragad a zene és az érzés. És valóban: érzésből táncolok.
Ahogy öltöztünk, Y mondta, hogy ne maradjak ki, mert tervei vannak velünk Nyuszival, számít ránk a talaj koreográfiában. (Hm... a talaj, az mindig nagyon szexi, pont nekem való lesz.) Átöleltem Y-t, aki megpuszilt, majd megütötte a fenekemet. Tudom, hogy szeret. :-)
Aztán a lépcsőházban azt beszéltük Nyuszival, hogy kinek mi jön be. Ekkor elmondtam, hogy van már annyi önkritikám, hogy lássam, hogy nekem a gyors számok nem mennek. Meg tudom csinálni őket, le tudom táncolni, de jobban mennek a lassabb, mély érzésű koreográfiák. S ezen nincs mit szégyellni. Ezt tudomásul kell venni, és ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése