Mesekönyv

Nem tudom, hogy képes vagyok-e visszaadni szavakkal azt az érzést, amit tegnap este éreztem. Néha olyan nehéznek tűnik mondatokba önteni érzéseket, s ilyenkor átvillan az agyamon, hogy az íróknak, költőknek valahogy mégis sikerül, s bizony mennyire kifinomultnak kell lenniök, hogy érzékeltessék az olvasóval azt, amit ők maguk éreznek.

Tegnap nagyon rosszul voltam, úgyhogy ebédszünetben hazamentem. Nem, nem voltam beteg. Egyszerűen csak olyan erősen érintett érzelmileg ez az egész história, hogy képtelen voltam bent maradni és emberek között lenni. Amikor az ember lelke szét akar feszülni, amikor küszködik a könnyeivel, amikor úgy érzi, minden erő kimegy a végtagjaiból, akkor nincs értelme bent maradni.

A nap hátralévő részét kuckómban töltöttem hát. A laptop mögül fel-felkukkantottam, és a hóesés nyugtatóan hatott lelkemre. Dolgoztam, nem blicceltem el a délutánt. A zenék is enyhítették a fájdalmat, melyet éreztem. S mit éreztem még? Azt, hogy mindennek vége. Hogy a szívem megkeményedett és nincs tovább, akármit válaszol is majd. Egészen a munkaidő lejártáig, este hatig dolgoztam, és csak utána léptem ki a rendszerből. Nem kívántam emberek közé menni, nem esett volna jól táncra menni sem, egy porcikám sem kívánta. Levittem hát a kutyát sétálni, de csak egy rövidet mentünk ezúttal. Amint megetettem, lekapcsoltam a villanyt, odaálltam az új, meleg radiátor elé az ablakhoz és csak bámultam kifelé.

Tizenegy éve ugyanazt látom. Ugyanazokat a háztetőket, kéményeket, ablakokat, erkélyeket. Még mindig esett a hó. Valahogy jól esett melegedni a radiátornál és bambulni a sötétben. Figyeltem a szemközti ablakokból áradó fényt és bekukkanottam a lakásokba. Szemközt tévéztek a kanapén. Picit lejebb egy iróasztal áll az erkélyajtó előtt, s a lakó időnként odament az asztalhoz, majd eltűnt a szemem elől. Tekintetem lejebb vándorolt egy emelettel. Szőnyeg volt az erkélyajtó előtt. „No de csak nem? Nini! Hiszen két kutyus játszik a meleg szobában a szőnyegen” Bunyóztak. Elhúztam a számat, megmosolyogtattak ezek a jószágok. Aztán a szemközti házról áttértem a két szélső házra. Azok ablakiba már nehezebben láttam be. Lágy, hangulatos fények szűrődtek ki, s csak találgatni tudtam mit csinálhattak a lakók. Ahogy így néztem a házakat, ablakokat, lakásokat és a bennük zajló életet, régi mesekönyvek jutottak az eszembe. A Tesz-Vesz város és egy másik nyelvkönyv ugrott be. Amikor gyerek voltam, mindig órákat tudtam eltölteni a képek bámulásával, mert nagyon beleéltem magam a rajzok által sugárzottt hangulatba. Elképzeltem, milyen lehet az élet abban a mesebeli városban, milyen életképek lehettek. S most, a szemközti házak ugyanezt az érzést keltették bennem.

Lassan visszatértem a mesebeli, téli városból a valóságba és a gondolataimba. Fájt. Nem is tudok mást mondani, egész egyszerűen fájt. Nem akartam mást, csak azt, hogy hagyjanak békén. A teljes sötétben ledőltem a kanapémra ruhástul. Felhúztam a térdeimet, és magzat pozíciót vettem föl. Még annyi erőm volt, hogy lenyomjam a telefont és megnézzem az emaileket rajta. Válaszolt. Azt, hogy a lánya, aki 285 mérföldre él tőle, ki-be járkált a kórházba az elmúlt hetekben, ő pedig rohangált jobbra balra. Megértettem. De ez sem érdekelt. Meghalt bennem. Letettem a telefont, még jobban összehúztam magam, és csak így feküdtem percekig, mert így volt jó. Begubozódva...

Hűtő

Szingli életem mélypontja, azt hiszem, eljött - már ami az üres hűtőt illeti. Ez mind a hűtőm...

Team

Ez volt a céges karácsonyfája az osztályunknak. Második helyezést értünk el vele. 

A két pasi görög, piros felsőben a magyar people menedzser, és a nyakba akasztós badge-zsel pedig a francia főnöknő. (Egy csaj hiányzik a képről.)
Már kezdem megszeretni a csapatot... Nekem ez mindig időbe telik. Legalább egy évbe. Most vagyok itt 14 hónapja. 

Káromkodás

-Gyere már be, baszd meg! - hallani a női hangot enyhén megemelt hangsúllyal. - Gyere már, te fasz! Ezt látnod kell!
Csönd, semmi válasz.
-Olyan szemét geci vagy. Gyere már, te köcsög! - folytatja.
Még mindig csönd. Nem hagyja abba.
-Ezt nem hiszem el. Egy hülye barom, fasz vagy, komolyan. 

Felhúzott szemöldökkel figyelem a párbeszédet az ágyamból reggel hét óra tájban és csodálkozom, hogy milyen férfi lehet az, aki hagyja, hogy egy nő így beszéljen vele... és mennyire jöhet be az, hogy egy nő káromkodik... Azt már meg sem említem, milyen lehet az a nő, aki így beszél...? Nos, nem láttam még őket. Ők az új szomszédok. Legalább nem kiabálnak. Csak a nő káromkodik, mint a kocsis. De aztán arra gondoltam, lehet, hogy valami sub-dom játékot játszanak. Max ekkor érteném meg, hogy a férfi miért hagyja, hogy egy nő így beszéljen vele. Ha mégsem szerepjátékoznak, akkor nagyon gáz. Akkor felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg ez kell a pasiknak...? Komolyan nekem is így kéne beszélnem velük és így lealázni őket...?

Elképesztő. 

Art Deco

A Bauhausról és az Art Decoról olvasgatok a neten, mert szeretem ezeket az irányzatokat. Megnézem, a Google mit hoz ki Art Deco alatt a képeknél. Találok egy szép házat, ami stílusban nagyon hasonlít a londoni Whitehaven Mansionre, azaz a Charterhouse square-en található Florin Courtre, ami Poirot rezidenciája volt az Agatha Christie filmekben és ami nagyon bejön. (Ha egyszer kijutok Londonba, akkor ezt tuti meg akarom nézni.) Nézem a fotót a házról, és nem hiszem el....

Fenwick Shop - Newcastle.... Ahh....

 

Depresszió

Nos, megint leértem a Mariana-árok aljára. A héten összetörött a szívem. Nem is kicsit. Ma már ott tartottam, hogy végzek magammal, mert annyira semmi értelme sincs az életemnek... Sétáltam haza aerobikról és átvillant az agyamon, hogy kinyírom magam...
 

Szeretem...

Uramisten... ezeket amúgy is szerettem..., de fogalmam sem volt arról, hogy ez az a banda, amit szeret... Hm... azt hiszem, szeretem... (őt)...

Havas reggel

Még hétfőn írtam...

Nehezen hallom meg a hangot. Erőtlenül felemelem az órát és ránézek. Hat óra harminc van. Nem tudom, hol vagyok, csak azt érzékelem, hogy fáj a bal szemem és nem akarok felkelni. Jól esne még aludni. De muszáj kelni, úgyhogy kikászálódom az ágyból. A fürdőszobában bekapcsolom a légkeveréses fűtőt, hogy fújja rám a forró levegőt. Aztán nagy nehezen beteszem a lencsét a szemembe – s ezúttal elsőre sikerül. Teát teszek oda, mert érzem, hogy jól esne már korán reggel egy, na meg a Cataflamot is be kell vennem valamivel. Felkapcsolom az olvasólámpát, melynek meleg fénye félhomályt teremt a lakásban. Elhúzom félig a függönyt, míg a víz forrni kezd, és ekkor látom, hogy kint szakad a hó. Kutyám elnyúlva fekszik a szőnyegen és teljes nyugalommal élvezi a reggeli idillt. A konyhában megízesítem a teámat, majd szürcsölni kezdem. Ahogy kortyolom, fejem az ablak felé fordítom. A lakás meleg színe, fénye tökéletes kontrasztot alkot az ablakon túli téli valósággal: kint gőzölgő kémények, szürke égbolt és megannyi hópehely-sereg, bent kellemes, nyugodt otthon. Valamiért a Roxette enyhén melankólikus-romantikus, You Don't Understand Me c. dala van a fülemben. Szeretem az ilyen reggeleket. Ilyenkor legszívesebben visszabújnék az ágyba és aludnék tovább...

A szerelemről

Nagyon sokat hallottam már erről a filmről (Meet Joe Black), de sosem láttam. Pénteken az egyik kolléganőm hívta föl a figyelmem erre az idézetre, mert szerinte a szorongásaimra ez most pont aktuális. Egyetértettem vele. Javaslata szerint ki is tettem a lakásba, hogy naponta többször is átolvashassam. :-) Szükségem is van rá. 


"Love is passion, obsession, something you can't live without. If you don't start with that,  what are you going to end up with? Fall head over heels. I say find someone you can love like crazy and who'll love you the same way back. And how do you find him? Forget your head and listen to your heart. Run the risk, if you get hurt, you'll come back. Because, the truth is there is no sense living your life without this. To make the journey and not fall deeply in love - well, you haven't lived a life at all. You have to try. Because if you haven' tried, you haven't lived."

O2

Megvan! :-))))

Ébresztő!

Fel kéne ébrednem. Mai érzékenységemben előreszaladtam... De akkor is így érzem. Úgy érzem, kezdenek érzéseim lenni, ami egyfelől baromi jó, másfelől nem jó, mert mire föl legyenek...? Erre a dologra a bookmaker-ek nem sok pénzt tennének, szerintem... Szóval iszonyatosan félek a sérüléstől. Szörnyű. Úgy érzem magam, mint aki egy Ferrariban ül és száguldana 400-zal, de visszafogja magát és csak negyvennel halad, mert nem engedheti szabadjára magát... 
Ez annak, aki nem ennyire érzékeny, felfoghatatlan és talán azt sem tudja, miről beszélek. Higgye el, nem könnyű egy helyzet és legfőképp nem kellemes. Úgy meg pláne nem, hogy tudatában is vagyok mindennek. Csak próbálja valaki átérezni, milyen lehet az, hogy valakit kedvel, közel kerül hozzá, szimpatikus, vonzódik hozzá, kívánja, ugyanakkor marhára fél attól, hogy ha még közelebb engedi magához vagy saját magát hozzá, akkor sérül... Ilyenformán akár inkább le is mond róla, megfosztván így mindkettejüket az esélytől. Ez borzasztó. 

Szóval mi értelme van ennek az egésznek...? Persze, majd pont én kellek, aha... Jó, tudom, legyek pozitív blablablablabla. 

Úgyhogy leállítottam magam, pedig hiányzik a kommunikáció és akartam volna írni neki... De nem. Minek...?

Rossz kezdés

Rosszul indult az új év. Mindent elkészítettem elsején, hogy rendezetten tudjak reggel indulni munkába, hogy korábban beérjek, hogy elkezdhessem a sok munkát, ami még hátra van tavalyról, hogy bent is rendezzem a dolgaimat, s hogy végre lássam zölden égni a neve mellett a kis karikát...
De jaj... A kettes nem indult el, mert áramszünet volt. Utálok 4-6-ossal menni. Szitkozódtam magamban, mint a kocsis, hogy nem igaz, hogy képtelenség Magyarországon bejutnia az embernek a munkahelyére reggel, hidegben, január másodikán... Persze a 4-6-os se ment, mert ott is kimaradt az áram... No comment. Azt már meg sem említem, hogy aznap akartam átvenni bent az éves bérletemet, hiszen év végén a betegség miatt már nem voltam bent az irodában. Így volt nálam két vonaljegy, azokkal gondoltam közlekedni, de hát a kettesen hiába is lyukasztottam... Így maradt a jó öreg 15-ös busz, amivel aztán még éppen időben beértem... 
Bent persze láttam, hogy nem ég a kis, zöld karika a neve mellett, mi több, szabin van a héten. Hjaj... Sebaj, legalább nyugodtan dolgozhatok. Na meg ott van Peti, az ifjú titán, aki mindig szívesen csacsog. Így is volt. Illetve van. Minden áldott nap csacsog velem. Nem is értem. Azt mondja egyébként, hogy ő hepi a nőjével, akivel most vannak együtt 2 éve... Én meg továbbra is állítom, hogy kb 2 év után múlik el a rózsaszín köd és vesz észre az ember mást is, illetve akkor, ha nem oké otthon a dolog. Na mindegy. Nem vitatkozom, ő így gondolja, én meg másképp. Ennyi. 

Ma semmi sem sikerült. Egy excelt négyszer kellett átdolgoznom, mire végre sikerült... Na meg valamiért borzasztóan érzékeny vagyok már megint, pedig még sokára fog megjönni. :-)) Azért az az egy fokon belül lévő tranzit Plútó a deszcendensen elég keményen megteszi a hatását...
Minden ellenérzésem ellenére fel "kellett" magam tenni egy helyre, mert állítólag nézik fejvadászok. Egész egyszerűen viszolygok az ilyen social network site-októl... Ez már nem normális, hogy ennyire rettegek attól, hogy belém látnak... :-( Valamit kell ezzel kezdeni, úgyhogy már be is jelentkeztem Mártihoz. Igen, itt is vannak, akik olvassák ezt a blogot. Tizenegyen vannak, bár ebből szerintem csak a fele olvas kb. De mindegy, ez más, hiszen barátok is vannak köztük. De fent lenni ország-világ előtt, az valami egészen más...

Van jó hír is. Pippi feladta a UK sim-et, már úton van. Bár Mac-i lelombozott, hogy semmire sem lesz elég, hamar le fog fogyni, de Nyuszi megnyugtatott, hogy kedvezőbbek a percdíjak, és itthon is tudom tölteni. Na meg tippet is adott, hogy hogyan használjam okosan. Na ja... csak jussunk el odáig, hogy hívjanak is rajta...