Mesekönyv

Nem tudom, hogy képes vagyok-e visszaadni szavakkal azt az érzést, amit tegnap este éreztem. Néha olyan nehéznek tűnik mondatokba önteni érzéseket, s ilyenkor átvillan az agyamon, hogy az íróknak, költőknek valahogy mégis sikerül, s bizony mennyire kifinomultnak kell lenniök, hogy érzékeltessék az olvasóval azt, amit ők maguk éreznek.

Tegnap nagyon rosszul voltam, úgyhogy ebédszünetben hazamentem. Nem, nem voltam beteg. Egyszerűen csak olyan erősen érintett érzelmileg ez az egész história, hogy képtelen voltam bent maradni és emberek között lenni. Amikor az ember lelke szét akar feszülni, amikor küszködik a könnyeivel, amikor úgy érzi, minden erő kimegy a végtagjaiból, akkor nincs értelme bent maradni.

A nap hátralévő részét kuckómban töltöttem hát. A laptop mögül fel-felkukkantottam, és a hóesés nyugtatóan hatott lelkemre. Dolgoztam, nem blicceltem el a délutánt. A zenék is enyhítették a fájdalmat, melyet éreztem. S mit éreztem még? Azt, hogy mindennek vége. Hogy a szívem megkeményedett és nincs tovább, akármit válaszol is majd. Egészen a munkaidő lejártáig, este hatig dolgoztam, és csak utána léptem ki a rendszerből. Nem kívántam emberek közé menni, nem esett volna jól táncra menni sem, egy porcikám sem kívánta. Levittem hát a kutyát sétálni, de csak egy rövidet mentünk ezúttal. Amint megetettem, lekapcsoltam a villanyt, odaálltam az új, meleg radiátor elé az ablakhoz és csak bámultam kifelé.

Tizenegy éve ugyanazt látom. Ugyanazokat a háztetőket, kéményeket, ablakokat, erkélyeket. Még mindig esett a hó. Valahogy jól esett melegedni a radiátornál és bambulni a sötétben. Figyeltem a szemközti ablakokból áradó fényt és bekukkanottam a lakásokba. Szemközt tévéztek a kanapén. Picit lejebb egy iróasztal áll az erkélyajtó előtt, s a lakó időnként odament az asztalhoz, majd eltűnt a szemem elől. Tekintetem lejebb vándorolt egy emelettel. Szőnyeg volt az erkélyajtó előtt. „No de csak nem? Nini! Hiszen két kutyus játszik a meleg szobában a szőnyegen” Bunyóztak. Elhúztam a számat, megmosolyogtattak ezek a jószágok. Aztán a szemközti házról áttértem a két szélső házra. Azok ablakiba már nehezebben láttam be. Lágy, hangulatos fények szűrődtek ki, s csak találgatni tudtam mit csinálhattak a lakók. Ahogy így néztem a házakat, ablakokat, lakásokat és a bennük zajló életet, régi mesekönyvek jutottak az eszembe. A Tesz-Vesz város és egy másik nyelvkönyv ugrott be. Amikor gyerek voltam, mindig órákat tudtam eltölteni a képek bámulásával, mert nagyon beleéltem magam a rajzok által sugárzottt hangulatba. Elképzeltem, milyen lehet az élet abban a mesebeli városban, milyen életképek lehettek. S most, a szemközti házak ugyanezt az érzést keltették bennem.

Lassan visszatértem a mesebeli, téli városból a valóságba és a gondolataimba. Fájt. Nem is tudok mást mondani, egész egyszerűen fájt. Nem akartam mást, csak azt, hogy hagyjanak békén. A teljes sötétben ledőltem a kanapémra ruhástul. Felhúztam a térdeimet, és magzat pozíciót vettem föl. Még annyi erőm volt, hogy lenyomjam a telefont és megnézzem az emaileket rajta. Válaszolt. Azt, hogy a lánya, aki 285 mérföldre él tőle, ki-be járkált a kórházba az elmúlt hetekben, ő pedig rohangált jobbra balra. Megértettem. De ez sem érdekelt. Meghalt bennem. Letettem a telefont, még jobban összehúztam magam, és csak így feküdtem percekig, mert így volt jó. Begubozódva...