Kisfilmek a nagyvilágból

Itt van végre az a felvétel, ami a tábor ideje alatt készült a vasúti átjárónál, várakozás közben. Szobatársammal bömböltettük a zenét (már nem emlékszem, melyik szám szólt, de valami pörgős) és vadul táncolni kezdtünk. Csak később vettük észre, hogy Klau filmezett minket a Merciből... :-))

Sajnos a Blogger csak ilyen minőségben tudja feltölteni, pedig sokkal jobb az eredeti. De nem akarom nyilvánossá tenni a YouTube-on... Azért a lényeg, a jókedv így is látszik. :-)






A pénteki fellépés előttről is készült egy rövid felvétel, én konkrétan észre sem vettem, hogy filmeznek... :-) Vicces, ahogy a könyvtárban gyakoroltunk, arról nem is beszélve, hogy már ment az előadás és teljesen más ütemű zene hallatszott be.

Szekönd pörformansz

Amikor a "Valami Amerikában" a buli után várnak a taxira/buszra a ház előtt, és megbeszélik az aznapi programot, Oroszlán Szonja emlékezteti a bandát, hogy aznap este lesz az első koncertfellépése, majd, hogy Alex is értse, odaveti neki, hogy "förszt koncert tunájt". :-) Na, hát ezen analógián felbuzdulva mondhatom, hogy túl vagyok a "szekönd pörformansz-on" - oh yeah...

A fellépés jó hangulatban telt, de nem sikerült rózsásan a részemről. Sajnos annyira megzavart a frontális színpad és a rám szegeződő tekintetek látványa, hogy elrontottam egy forgást. Pedig nem volt sok néző, lehettek vagy harmincan, maximum negyvenen. A cirkuszban ezzel szemben voltak vagy négyszázan, de az más... Ott nem feltűnő, ha az ember elront valamit, elvész a tömegben szinte. Na de itt? Mindegy, a lényeg, hogy túl vagyok rajta. És igaza van a tanárnőnek, hogy a haladó csoport azért profi, mert ők már számtalan ilyen kisebb kaliberű fellépésen vannak túl, és egész egyszerűen ezekből szedi össze az ember a rutint. Úgyhogy menni kell, meg kell ragadni minden lehetőséget a fellépésre. Egyébként azt röhögtük a csajokkal még előtte, hogy nem vagyunk normálisak, hogy kiveszünk fél nap szabit, átfestjük a körmünket pirosra és rohanunk a helyszínre azért, hogy aztán három és fél percig táncolhassunk közönség előtt. :-)

Tatus

Most kezdek el sírni, pedig már itthon vagyok. Huszonnégy év után ma találkoztam végre a (mostoha) nagyapámmal. Nagyon jó volt megölelni őt. Magamhoz szorítottam a hetvenkilenc éves férfit, aki oly' sokat játszott a bátyámmal meg velem gyerekkoromban. Aki minden csínyben benne volt, aki a vidámságával és a pozitív szemléletével olyan jó hatással volt rám... Elérzékenyültem, ahogy láttam őt, meg a feleségét: két kis öreg, akik szeretik művelni a földet, akiknek az életet jelenti az összetákolt, kis faház az óbudai telken, akik spórolnak a kis nyugdíjukból, akik egyszerűen élnek, és akiknek tényleg az az öröm már az életben, hogy van néhány rokonuk.
A nagyapám még mindig ugyanúgy beszél, tehát a gereblye az nála "gereble", a magas az "magos" stb. Nagyon kedves volt, most is, mint gyerekkoromban...

Furcsa érzés volt lépkedni abban a kertben, ahol gyakorlatilag a gyerekkorom hétvégéit és nyarait töltöttem tíz éves koromig, és ahol minden megtermett. Az a csodás kert beleégett a lelkembe és az emlékezetembe. A nagyapám meg is volt lepődve, hogy milyen jól emlékszem mindenre. Persze, hogy emlékszem. Szerettem ott lenni. És most is jó volt elnézni a hegyoldalon lévő telket és onnan a kilátást az azt hiszem, hogy pilisi hegyekre, még ha a régi kilátást már megnyirbálják az újonnan épített lakóházak. Ahogy ott álltam, és néztem a lenyugvó napot, azt éreztem, hogy ennek a teleknek sokkal jobb a rezgése, mint a szüleim telkének, amit a másik nagyapámtól örököltek. Attól a nagyapámtól, aki sosem volt az unokáira kíváncsi és akit sosem láttam életemben. Hát csoda akkor, hogy ahhoz a telekhez nem kötődöm? Pedig hangulatos, és vízparton, konkrétan egy szigeten van, és mégis... Amikor ott vagyok, mindig rosszul leszek. De Óbudán nem. Pedig készítettem be kólát, ha megfájdulna a fejem, hogy legyen. De nem fájdult meg. Ó nem... Sok emléket előhozott, kicsit fel is kavartak. Az emlékek, emlékképek, a gyerekkorom szép napjai... És a vidám Tatus, akit szerettem.
Ahogy ott ült és tréfálkozott most is, azt éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, ahogy régen. Semmi sem változott. Persze, még esetlenek a beszélgetések, de majd alakul. Mondtam, hogy bármikor kell segíteni, szóljanak, megyek kocsival, nehogy nekem cipeljenek. Nem jó a víz, ami a kútból jön nekik, ezért egy utcai kútról hozzák palackokban. Istenem... Kitöröltem az összes, egyenlegfeltöltésről szóló sms-ét a telefonjából (volt vagy száz darab, nem vicc!!), mert ő nem tudta, hogy kell. Egyem meg a szívét.

Talán még nem késő... Huszonnégy évet így sem lehet bepótolni, de talán ami időnk még van együtt, azt szépen el tudjuk tölteni. Fontos nekem ő.

Szuperérzékeny

Végre elolvastam a könyvet. Amikor az első pár oldalnál jártam, azt mondtam a tanáromnak, hogy azok alapján, amiket az első fejezetekben vázoltak bárki lehet szuperérzékeny, és hogy nem gondolnám ezek miatt magam annak. Ekkor ő finoman elmosolyodott, és annyit mondott, hogy "pedig szuperérzékeny vagy". Persze alátámasztotta mindezt az életemből vett példákkal, én még akkor sem hittem neki.
Amikor viszont a gyerekkori szituációkról olvastam, a könyv majdnem kifordult a kezemből és sírva fakadtam... Hogy pontosan meg tudták fogalmazni azt, amit éreztem és hogy pontosan ugyanolyan helyzetet élt meg valaki más is, mint én... na ez már kellő bizonyítékkal bírt. A szuperérzékenyek társas kapcsolatairól pedig nem is beszélve... Na az telitalálat volt... Hát ez van... Végül is a képletemben is benne van egy nagyon erős érzékenység, így valóban nem értem, miért lepődöm meg. Mégis meglepődtem. Furcsa.

Nemzetek konyhája

Gyakorlatilag hónapok óta csak salátákat eszem, csak elvétve eszem főtt ételt. Úgyhogy most holnap ebédre meleget kívántam. De mit? Lássuk csak: csípős szecsuáni szószt quinoával. Hogy miért kell a kínai kaját dél-amerikai körettel enni, azt senki se kérdezze. :-D Azt mondták, hogy a quinoa jó, hát akkor azt esszük és kész... Igazi nemzetek konyháját rittyentettem pár perc alatt. Megy ez!

Ajánlat

Amikor a minap a volt főnökömmel találkoztam a villamoson és együtt mentünk be a cégbe, gyakorlatilag végig a dekoltázsomat nézte. Rendben, egy kivágott, nyári ruhában voltam és magas talpú szandálban, és már azt is megszokhattam, hogy az Oroszlán, amolyan Napóleon figura férfi általában a nők melleihez beszél, nem pedig a szemébe. Onnan tudom, hogy tetőtől talpig végigmért (by the way ezt csinálta anno az interjúkor is), hogy kiszúrta a bokaláncom. Még meg is jegyezte, hogy milyen szép.
Másnap átjött az asztalomhoz, az iroda másik szárnyába (nem szokása), hogy megtudakolja, hol is van az a garázs, amit láttam. Elmondtam. Valahogy aztán kilyukadtunk a záraknál, és hogy ő mennyire profi a zár témában (miben nem az Oroszlán nappal?), és hogy az előző házban is minden csajnak ő szerelte meg a zárat, hiszen neki ez amolyan hobbi. Aztán megkérdezte, hogy pontosan merre is lakom (nem mondtam meg), és hogy ha gondolom, nagyon szívesen feljön és segít zárat cserélni... Khm... Ahhhha, zárat cserélni... Én meg hülye vagyok, hogy el is higgyem. Rég tettek már ajánlatot ilyen formában. Megjegyzem, nős, három gyerekkel... No comment. Mai pasik...

Francia

Örülök, hogy végre csini francia manikűröm (ezt én csináltam) és pedikűröm van (ezt pedikűrös csinálta). Utóbbinál imádom a Swarowski köveket! :-) Szarka lelkem repes a boldogságtól.

Remetelány

Egy éve voltam utoljára férfival. Ez rekord nálam. Nem mondom, néha elkap a vágy, hogy megint menjek és szexeljek, ahogy nem szégyellem, de aztán felteszem magamnak a kérdést, hogy minek. Mi lesz akkor, ha elmegyek és kalandozok újra? Kielégülök. Ennyi. Nem mondom, jó lenne, de végre úgy szeretném, ahogy elképzelem azt: mélyen átélve, szenvedélyesen, tabuk nélkül, na és persze úgy, hogy szeressenek...
Egyébként valahogy eljön az a pont, amikor az ember már nem érzi szenvedésnek a megvonást. Valahogy sikerült ezt az energiát is transzformálni és valóban észre sem veszem a hiányt. Valami olyasmi lehet ez, amikor valaki megtisztul. Amúgy meg rájöttem, hogy nem akarom, hogy újra bántsanak. Éppen ezért nem is keresem már a lehetőséget a pasizásra és a társkeresésre. Elvagyok így és igyekszem élvezni az életet: táncolok, tornázom, tanulok, olvasok, ruhákat veszek, sminkelek, utazom. Télen mondjuk szembetűnőbb a magány és nehezebb elviselni. De már nagyon óvatos vagyok és már nem hiszek senkinek sem.

Rosszindulat

Megjött az eredmény: rosszindulatú. Akkor is kiakadtam, ha ez kötőszöveti daganat és szervre nem terjed át, és akkor is, ha a négyes a legrosszabb fokozata, neki pedig "csak" egyes van. És akkor is, ha az esetek többségében nem alakul ki újra eltávolítás után. Amikor megtudtam, potyogtak a könnyeim... Annyira szeretem. Igen, tudom. Tudom, hogy egy nap eljön majd a búcsú ideje. Na akkor fog a szívem végképp összetörni. De még nem akarom elveszíteni, még nem lehet... Még kell, hogy legyen benne 2-3 év... Négy és fél éve ő jelenti nekem a szeretetet, a mindennapokat, és a testi érintést is. Nem, nem tudom az életem elképzelni nélküle, és nem is akarom egyelőre. Igyekszem mindent megadni neki, amit csak lehet.

Ma elvittem állat-kineziológushoz, mert a szövettan egy riasztó volt számomra. Riasztott, hogy valamit tenni kell. Nem elég a műtét, a lelki oldalt is meg kell erősíteni. Így hát ma elmentünk egy vidéki lovardába, ahol az ismerős állatbarát lány fogadott. Rajtam keresztül végezte a kutya oldását, s amikor már "bent jártam", vagyis, amikor már a kutya válaszait adta a testem, akkor állítólag teljesen más lett az arckifejezésem. S valóban, olyan örömteli érzés fogott el. Nos, a probléma, a blokk akkor keletkezett a kutyában, amikor Leó miatt szenvedtem anno... amikor mély depresszióba estem és nem figyeltem annyira a kutyára. Ő akkor úgy érezte, nem szeretem. :-( Mondtam, hogy én arra tippeltem, hogy azért alakult ki a combjában a daganat, mert annyira nem voltam megelégedve a saját lábaimmal Zsolt miatt. Erre azt a választ kaptam, hogy simán kihozhatta a daganatot ez, de maga a blokk akkor és amiatt a negatív érzés miatt keletkezett. Kaptam házi feladatot, amit csinálnom kell a kutya helyett. :-) Csinálom. Ennyivel is tartozom neki.

Egyébként kérdeztem, hogy vannak-e eredményei az állat-kineziológia területén. Elmesélte, hogy a lovardában volt egy ló, aki az oldalán feküdt már, és több állatorvos is letett róla, mondván, másnap el fog pusztulni. Mivel már mindegy volt, jelentkezett, hogy ő megnézné kineziológiával a lovat. Először a ló gazdájának a testvérén keresztül oldott, de nem történt semmit. Aztán oldott a gazdán, és láss csodát! A ló másnap lábra állt! Azóta pedig él és virul a ló, az állatorvosok pedig nem tudnak hozzászólni az esethez. :-) Hát bízzunk benne, hogy Grétinek is használni fog.

"Tiszta erőből nyár..."

Spontán ötlet volt, hogy egy hosszú hétvégére ugorjunk le a tengerhez, de összejött. El sem akartam hinni, hogy még ez is összejött a nyárra. Még sosem voltam délen, sosem nyaraltam tengerparton. Tizenhat évesen úsztam az Északi-tengerben, ahol a harminchárom fokban rá vörösre sültem és a tizenhat fokos vízben úsztam, de azóta nem volt strandolós élményem. Ma már a legtöbb embernek olyan természetes, már-már snassz az, hogy "Horvátország", nekem meg fogalmam sem volt, hogy milyen. Ahogyan annak idején a Balatont sem ismertem, és voltam vagy másodikos vagy harmadikos az általánosban, mire lejutottam a magyar tengerhez. Drága, rutinos Horvátország-járó, Bika barátnőm le is szervezett hát mindent ízibe.



Szóval varázslatos volt, és leginkább intenzív. Ebbe a nettó másfél napba igyekeztünk mindent belesűríteni, amit csak lehet, és szerintem sikerült is. Négy nő vágott útnak, tele csomagtartóval, rengeteg kajával és nagy lelkesedéssel. Amikor Rijeka után a GPS levitt minket az autópályáról, csöppet sem bántam. Nem, mert legalább a tengerparti szerpentineken mentünk, ahol is szemügyre vehettem a mediterrán tájat. Érdekes módon tetszett. Gyönyörű villák voltak mindenütt, és annyira romantikus volt az egész, hogy képzeletem - ahogy szokott - azonnal szárnyra kelt és szebbnél szebb szerelmes történeteket költött.

A szállásunk végül is egy autós kempingben volt, ami igencsak érdekes volt. A balatoni kempingekre emlékeztettek még a nyolcvanas évek végéről. Rengeteg náció volt: szlovén, olasz, román, magyar, szlovák, cseh, lengyel, ukrán, orosz, német, belga, holland, francia. A kis házikó aljában lévő másfél szobás apartman ragyogóan fel volt szerelve. A kemping bejáratával szemben volt a kiépített strand (lounge), de mi egy kevésbé zsúfoltat szerettünk volna, így hát felkerekedtünk, és addig mentünk, amíg nem találtunk egy megfelelőt.



Itt aztán letáboroztunk, és élveztük a napsütést (spanyol, 50+-os, gyerek naptejjel, extra érzékeny bőrre és kakaóvajjal) és a tengert. A parton én voltam a legfehérebb, a vízben konkrétan úgy néztem ki, mint egy vízi hulla (nem vicc!). :-) Egyáltalán nem volt fárasztó az úszás, a part mentén, a szikláknál felfedező útra indultam. Hihetetlen, hogy lenéztem, és láttam magam alatt mindent, a sziklákon pedig kisebb, nagyobb rákok oldalaztak.




Ahogyan arrébb úsztam, megláttam, hogy mellettünk van egy kisebb öböl, csupa sziklával, tehát oda nem lehetett lemenni. Egy yaht vagy vitorlás horgonyzott ott. Ezt látván beugrott egy emlékkép: gyerekkoromban sok utazási prospektust lapozgattam, és sokszor láttam ehhez hasonló képeket. Természetesen már akkoriban is elragadott a képzelőerőm és arról ábrándoztam, hogy majd egyszer egy férfival egy ilyen eldugott kis öbölben, egy vitorlás fedélzetén fogok szerelmeskedni. Vártam, hogy valóra váljon, de nem vált... Azok, akiknek yahtjuk vagy vitorlásuk van, gepárd testű, dekoratív nőcskéket pezsgőztetnek a fedélzeten, nem a magam fajtához valót. De nem értem... A sors megadhatná egy napra is... Nem kéne, hogy az az ember feleségül vegyen... Elég lenne, ha csak egy napra részem lehetne benne. Na mindegy, ne legyek elégedetlen. :-)
Sajnos délutánra beborult, így nem volt értelme tovább maradni. A tenger látványával, a sziklákkal, a szerpentinekkel még így sem lehet betelni...



Este aprócska várost néztünk meg, szépen kiöltözve, ahogy illik, hogy "csincsik" legyünk. :-) A séta után beültünk egy étterembe vacsorázni, hiszen "ennyi nekünk jár" - ahogy szegény Mimi néni szokta volt mondani, isten nyugosztalja.



Hazaindulás előtt mg kipróbáltuk a lounge strandját is reggel nyolckor. A nap még nem sütött elég melegen ahhoz, hogy nagyon kívánjuk a lehűlt tengert, de azért csak megmártóztunk még egyszer. A rövid strandolás után pedig elindultunk Opatijába, és nyakunkba vettük a várost. Lenyűgöző az a hely a sok villaépületével és a tengerparti korzójával. A Leány sirállyal c. sziklán álló szobor erősen hajaz a koppenhágai "Kis hableányra", de nem baj. :-)



Amikor ilyen helyen járok, mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen lehet tengerpart mellett (akár faluban, akár városban) élni. Péntek este, munka után, vagy a hétvégén gondolnak egyet az emberek és leugranak úszni egy kicsit? Na meg milyen lehet az egészségük, hogy friss, tengeri levegőt szívnak és egészséges ételt, elsősorban halat esznek? Na meg egyáltalán: miből és hogyan tudnak megélni? Egyébként esküszöm kedvem lenne megtanulni horvátul és ott, egy olyan picinyke faluban élni, amilyenben a szállásunk volt. Csak gyanítom, hogy a nyaralók az agyamra mennének...
Szóval Abbázia patinás villaépületei, városi atmoszférája lenyűgözött. Szinte láttam magam előtt, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia idején a kisasszonyok báloznak és kijönnek a teraszra szívni egy kis friss levegőt, miközben a nyitott ajtón kihallatszott a bécsi keringő...


Fájó szívvel intettünk búcsút a tengernek és Opatijának, viszont hazafelé kárpótolt bennünket egy gyönyörű naplemente... (És még "takonycipőm" (=strandcipő, jelly shoe) is lett odakint, mivel itthon sehol sem lehetett kapni 36-os méretet.)



Még most is nehéz elhinni, hogy ilyen jó nyaram volt. A pörgős, felszabadult hastánc-tábor után pár intenzív nap a tengernél, ami alatt bejártunk három helyet, és két strandot. Kezdem megkedvelni a nyarat. Jobban mondva nem is kedvelni, hanem élvezni és önfeledtnek lenni alatta. Azt hiszem, kezdek öregedni. :-) Annak idején sosem hittem el anyámnak, amikor azt mondta harminc x évesen, hogy nem fogja meg a hörcsögöt, mert fél tőle, hogy nem mászik fára, mert fél, hogy leesik, és hogy a nyár jó. Most meg...? Már én sem mernék megfogni egy hörcsögöt, én sem mászom már fel a kuka tároló tetejére és már kezdem látni, hogy nyáron lehet jó dolgokat is csinálni...

Nyitott ablakok

Nyár van. Mindenhol nyitva vannak az ablakok. Nagyon durva az, amikor az utcáról (valószínűleg valamelyik szemben lévő házból) behallatszik, hogy szexelnek és a nő erőteljesen nyög. Nem, nem vagyok prűd és irigy sem. Bár szívesen lennék a helyében így egy évi szexmentes élet után. És nyögni én is szoktam. És engem sem szokott érdekelni, ki mit hall. De most, hogy így belegondolok, hogy ennyire hallják, háttööö... izé... Lehet, hogy azért becsuknám arra az időre az ablakot.

Tábor

Nagyon vártam. Sejtettem, hogy jó lesz, de hogy ennyire, arról nem is álmodtam. Ez az "engedés" tábora volt. Elengedés, felengedés, megengedés, beengedés, kiengedés, összeengedés... Számomra legalább is egészen biztosan.


Fátylas koreográfiát tanultunk egy nagyon pajkos kis zenére. Nekem iszonyatosan tetszett, bár nagyon gyors és nehéz volt rá a hepehupás fűben pörögni, forogni. De azért megtanultuk a végére. Az napi két edzés sok nevetéssel, lelkesedéssel és a hőség miatt rengeteg izzadással járt. Jó volt közelebbről megismerni egymást, azt hiszem, hogy más szemmel nézünk így egymásra ezek után.
Ikrek napú szobatársammal nagyon egymásra találtunk, s este a pincesoron elképesztő táncolásba kezdtünk a buliban, hogy a többiek csak lestek. "A Gizus így tud táncolni és bulizni? A Gizus, aki meg sem szólal soha? A Gizus, aki mindig a hátsó sorban áll az órákon?" Döbbenetet okoztam, mert nem nézték ki belőlem. Na igen... Sok mindent nem néznek ki belőlem... Alamuszi macska nagyot ugrik. Ezek után meg ne próbáljak a hátsó sorba állni, és nem hisznek el nekem semmit, annyira félrevezettem mindenkit. Hihihi... A buliban vittük a pálmát szobatársammal, s mindezt alkohol nélkül.


Gyermeki énem is előjött: fel akartam ülni a vidámparkban az ufóra. :-) Fel is ültünk hát. Amikor a szerkezet kezdett leereszkedni, akkor hallottuk meg, hogy Modern Talking szól. Ó, micsoda retró fíling ez, kérem! Több sem kellett nekünk, mi már alapoztunk is a következő bulira.



Persze az esti bulik után a reggeli 7 órakor kezdődő edzés nem volt olyan egyszerű... :-)



De volt élményem strandolásban (kb ezer éve nem voltam strandon), ahol is ettem főtt kukoricát és palacsintát (gej baracklekvárral szigorúan!), vagy városi korzózásban Egerben, ahol is volt kultúr program, fagyi kehely evés és két ruhadarab vásárlás is, mert hát a női lélek ilyen és mindig kell egy újabb ruha. :-) És még a legmelegebb napon tett kirándulás emléke is megszépült utólag.

Az ősember barlangjához 40 fokban másztunk fel, ahol egy indiai pózzal örvendeztünk.

Szóval nagyon jó volt a tábor. Jó volt kiszabadulni, felszabadulni, s végre előjött belőlem az önfeledt Gizus, aki szeret és mer is bulizni, aki végre megmutatja magát, az igazi arcát. Mert bizony ez is bennem van. Azon túlmenően, hogy ebben az évben olyan dolgokat csinálok, amiket eddig sosem, soha nem volt élveztem ennyire egy nyarat sem. Most meg? Élvezem az életet, boldog vagyok (vagyis van sok boldog pillanatom), s már a nyár sem zavar, pedig régen utáltam. Most is nehezen viselem a hőséget, de talán felszabadultabb ilyenkor az ember. Élvezem a reggeli sétákat is a kutyával, amikor még nem perzsel a nap és nincs olyan meleg. És elmondhatom, hogy ezen a nyáron gyakorlatilag végig szoknyát hordok.


Most pedig nem marad más hátra, mint pakolni, és irány a tenger! Folytatom... :-)

Űr-szemét hasonlat

Az jutott az eszembe, hogy egy blogot érdekes lehet mutogatni az utókornak, hogy lássák, a gyerekeim, unokáim, hogy ilyen meg ilyen voltam, ezt meg azt csináltam. Igen ám, de gyerek nincs nem hogy unoka... És mi lesz a sorsa egy blognak, ha az írója eltávozik a túlvilágra? Úgy marad, ahogy van, vagy egy idő múlva törli a szolgáltató...? Fogalmam sincs. Kicsit olyan ez, mint az űr-szemét. Ott marad az űrben, és soha el nem múlik...