Tatus

Most kezdek el sírni, pedig már itthon vagyok. Huszonnégy év után ma találkoztam végre a (mostoha) nagyapámmal. Nagyon jó volt megölelni őt. Magamhoz szorítottam a hetvenkilenc éves férfit, aki oly' sokat játszott a bátyámmal meg velem gyerekkoromban. Aki minden csínyben benne volt, aki a vidámságával és a pozitív szemléletével olyan jó hatással volt rám... Elérzékenyültem, ahogy láttam őt, meg a feleségét: két kis öreg, akik szeretik művelni a földet, akiknek az életet jelenti az összetákolt, kis faház az óbudai telken, akik spórolnak a kis nyugdíjukból, akik egyszerűen élnek, és akiknek tényleg az az öröm már az életben, hogy van néhány rokonuk.
A nagyapám még mindig ugyanúgy beszél, tehát a gereblye az nála "gereble", a magas az "magos" stb. Nagyon kedves volt, most is, mint gyerekkoromban...

Furcsa érzés volt lépkedni abban a kertben, ahol gyakorlatilag a gyerekkorom hétvégéit és nyarait töltöttem tíz éves koromig, és ahol minden megtermett. Az a csodás kert beleégett a lelkembe és az emlékezetembe. A nagyapám meg is volt lepődve, hogy milyen jól emlékszem mindenre. Persze, hogy emlékszem. Szerettem ott lenni. És most is jó volt elnézni a hegyoldalon lévő telket és onnan a kilátást az azt hiszem, hogy pilisi hegyekre, még ha a régi kilátást már megnyirbálják az újonnan épített lakóházak. Ahogy ott álltam, és néztem a lenyugvó napot, azt éreztem, hogy ennek a teleknek sokkal jobb a rezgése, mint a szüleim telkének, amit a másik nagyapámtól örököltek. Attól a nagyapámtól, aki sosem volt az unokáira kíváncsi és akit sosem láttam életemben. Hát csoda akkor, hogy ahhoz a telekhez nem kötődöm? Pedig hangulatos, és vízparton, konkrétan egy szigeten van, és mégis... Amikor ott vagyok, mindig rosszul leszek. De Óbudán nem. Pedig készítettem be kólát, ha megfájdulna a fejem, hogy legyen. De nem fájdult meg. Ó nem... Sok emléket előhozott, kicsit fel is kavartak. Az emlékek, emlékképek, a gyerekkorom szép napjai... És a vidám Tatus, akit szerettem.
Ahogy ott ült és tréfálkozott most is, azt éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, ahogy régen. Semmi sem változott. Persze, még esetlenek a beszélgetések, de majd alakul. Mondtam, hogy bármikor kell segíteni, szóljanak, megyek kocsival, nehogy nekem cipeljenek. Nem jó a víz, ami a kútból jön nekik, ezért egy utcai kútról hozzák palackokban. Istenem... Kitöröltem az összes, egyenlegfeltöltésről szóló sms-ét a telefonjából (volt vagy száz darab, nem vicc!!), mert ő nem tudta, hogy kell. Egyem meg a szívét.

Talán még nem késő... Huszonnégy évet így sem lehet bepótolni, de talán ami időnk még van együtt, azt szépen el tudjuk tölteni. Fontos nekem ő.