"Tiszta erőből nyár..."

Spontán ötlet volt, hogy egy hosszú hétvégére ugorjunk le a tengerhez, de összejött. El sem akartam hinni, hogy még ez is összejött a nyárra. Még sosem voltam délen, sosem nyaraltam tengerparton. Tizenhat évesen úsztam az Északi-tengerben, ahol a harminchárom fokban rá vörösre sültem és a tizenhat fokos vízben úsztam, de azóta nem volt strandolós élményem. Ma már a legtöbb embernek olyan természetes, már-már snassz az, hogy "Horvátország", nekem meg fogalmam sem volt, hogy milyen. Ahogyan annak idején a Balatont sem ismertem, és voltam vagy másodikos vagy harmadikos az általánosban, mire lejutottam a magyar tengerhez. Drága, rutinos Horvátország-járó, Bika barátnőm le is szervezett hát mindent ízibe.



Szóval varázslatos volt, és leginkább intenzív. Ebbe a nettó másfél napba igyekeztünk mindent belesűríteni, amit csak lehet, és szerintem sikerült is. Négy nő vágott útnak, tele csomagtartóval, rengeteg kajával és nagy lelkesedéssel. Amikor Rijeka után a GPS levitt minket az autópályáról, csöppet sem bántam. Nem, mert legalább a tengerparti szerpentineken mentünk, ahol is szemügyre vehettem a mediterrán tájat. Érdekes módon tetszett. Gyönyörű villák voltak mindenütt, és annyira romantikus volt az egész, hogy képzeletem - ahogy szokott - azonnal szárnyra kelt és szebbnél szebb szerelmes történeteket költött.

A szállásunk végül is egy autós kempingben volt, ami igencsak érdekes volt. A balatoni kempingekre emlékeztettek még a nyolcvanas évek végéről. Rengeteg náció volt: szlovén, olasz, román, magyar, szlovák, cseh, lengyel, ukrán, orosz, német, belga, holland, francia. A kis házikó aljában lévő másfél szobás apartman ragyogóan fel volt szerelve. A kemping bejáratával szemben volt a kiépített strand (lounge), de mi egy kevésbé zsúfoltat szerettünk volna, így hát felkerekedtünk, és addig mentünk, amíg nem találtunk egy megfelelőt.



Itt aztán letáboroztunk, és élveztük a napsütést (spanyol, 50+-os, gyerek naptejjel, extra érzékeny bőrre és kakaóvajjal) és a tengert. A parton én voltam a legfehérebb, a vízben konkrétan úgy néztem ki, mint egy vízi hulla (nem vicc!). :-) Egyáltalán nem volt fárasztó az úszás, a part mentén, a szikláknál felfedező útra indultam. Hihetetlen, hogy lenéztem, és láttam magam alatt mindent, a sziklákon pedig kisebb, nagyobb rákok oldalaztak.




Ahogyan arrébb úsztam, megláttam, hogy mellettünk van egy kisebb öböl, csupa sziklával, tehát oda nem lehetett lemenni. Egy yaht vagy vitorlás horgonyzott ott. Ezt látván beugrott egy emlékkép: gyerekkoromban sok utazási prospektust lapozgattam, és sokszor láttam ehhez hasonló képeket. Természetesen már akkoriban is elragadott a képzelőerőm és arról ábrándoztam, hogy majd egyszer egy férfival egy ilyen eldugott kis öbölben, egy vitorlás fedélzetén fogok szerelmeskedni. Vártam, hogy valóra váljon, de nem vált... Azok, akiknek yahtjuk vagy vitorlásuk van, gepárd testű, dekoratív nőcskéket pezsgőztetnek a fedélzeten, nem a magam fajtához valót. De nem értem... A sors megadhatná egy napra is... Nem kéne, hogy az az ember feleségül vegyen... Elég lenne, ha csak egy napra részem lehetne benne. Na mindegy, ne legyek elégedetlen. :-)
Sajnos délutánra beborult, így nem volt értelme tovább maradni. A tenger látványával, a sziklákkal, a szerpentinekkel még így sem lehet betelni...



Este aprócska várost néztünk meg, szépen kiöltözve, ahogy illik, hogy "csincsik" legyünk. :-) A séta után beültünk egy étterembe vacsorázni, hiszen "ennyi nekünk jár" - ahogy szegény Mimi néni szokta volt mondani, isten nyugosztalja.



Hazaindulás előtt mg kipróbáltuk a lounge strandját is reggel nyolckor. A nap még nem sütött elég melegen ahhoz, hogy nagyon kívánjuk a lehűlt tengert, de azért csak megmártóztunk még egyszer. A rövid strandolás után pedig elindultunk Opatijába, és nyakunkba vettük a várost. Lenyűgöző az a hely a sok villaépületével és a tengerparti korzójával. A Leány sirállyal c. sziklán álló szobor erősen hajaz a koppenhágai "Kis hableányra", de nem baj. :-)



Amikor ilyen helyen járok, mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen lehet tengerpart mellett (akár faluban, akár városban) élni. Péntek este, munka után, vagy a hétvégén gondolnak egyet az emberek és leugranak úszni egy kicsit? Na meg milyen lehet az egészségük, hogy friss, tengeri levegőt szívnak és egészséges ételt, elsősorban halat esznek? Na meg egyáltalán: miből és hogyan tudnak megélni? Egyébként esküszöm kedvem lenne megtanulni horvátul és ott, egy olyan picinyke faluban élni, amilyenben a szállásunk volt. Csak gyanítom, hogy a nyaralók az agyamra mennének...
Szóval Abbázia patinás villaépületei, városi atmoszférája lenyűgözött. Szinte láttam magam előtt, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia idején a kisasszonyok báloznak és kijönnek a teraszra szívni egy kis friss levegőt, miközben a nyitott ajtón kihallatszott a bécsi keringő...


Fájó szívvel intettünk búcsút a tengernek és Opatijának, viszont hazafelé kárpótolt bennünket egy gyönyörű naplemente... (És még "takonycipőm" (=strandcipő, jelly shoe) is lett odakint, mivel itthon sehol sem lehetett kapni 36-os méretet.)



Még most is nehéz elhinni, hogy ilyen jó nyaram volt. A pörgős, felszabadult hastánc-tábor után pár intenzív nap a tengernél, ami alatt bejártunk három helyet, és két strandot. Kezdem megkedvelni a nyarat. Jobban mondva nem is kedvelni, hanem élvezni és önfeledtnek lenni alatta. Azt hiszem, kezdek öregedni. :-) Annak idején sosem hittem el anyámnak, amikor azt mondta harminc x évesen, hogy nem fogja meg a hörcsögöt, mert fél tőle, hogy nem mászik fára, mert fél, hogy leesik, és hogy a nyár jó. Most meg...? Már én sem mernék megfogni egy hörcsögöt, én sem mászom már fel a kuka tároló tetejére és már kezdem látni, hogy nyáron lehet jó dolgokat is csinálni...