Köd ült reggel a városra, pár méter csak a látótávolság. Minden nyirkos, sötét van. Már kihaltak az utcák, alig jön valaki szembe. Mint egy robot, úgy lépkedek, csak megyek, csak megyek, fejem egyenesen tartom, és előre nézek. Szinte látom magam kívülről: üres a tekintetem, és én magam is majdnem üres vagyok bent. Hol vagyok a saját testemben? Hol vannak az érzések? Mélyen eltemetve valahol. Keménnyé tesz a magány. Fülemen egy lassú, érzelmes dal szól spanyolul. Egy szót sem értek belőle, mégis érzem minden rezgését. Nem elég, hogy nincs senki, aki szeret és akit én is szerethetnék, azok, akik segítségük felől biztosítottak, vagy nem érnek rá, vagy válaszra sem méltatnak, vagy képtelenek megerőltetni magukat és segíteni, amikor tényleg szükségem lenne rá. Hát ennyit róluk, ennyit ér a szavuk. Ez felerősíti azt az érzést, hogy senkinek sem vagyok fontos. Ettől könny gyűlik a szemembe, de tartom magam és nem engedem, hogy kibuggyanjon. A spanyol dal az egyetlen, ami menedéket nyújt, ezért újra és újra lejátszom. A villamos is üres, alig lézeng rajta pár ember. Szenteste előtt vagyunk egy nappal. Jobban mondva vagyok. Egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése