Vajon...

Sokat gondolkodom, hogy vajon olvassa még bárki is ezt a blogot egyáltalán. Nem mintha számítana, hiszen évekkel ezelőtt azt tanította Andi, hogy úgy írjam, akkor is írjam, ha senki sem olvassa. Ne azért írjam, hogy olvassák, hanem, mert írni akarom. Ez teljesen így van. Olyan, mint egy terápia. Vagy barát. A blogon kimondhatok mindent és minden bánatomat elmondhatom. Meghallgat. Írni jó. Akár olvassák, akár nem. 

Jóból is megárt a sok

Karácsony első napja van. Mostanra már az ember telítődött a szokásos karácsonyi dalokkal az üzletekben, templomban és az utcán éneklőktől vagy zenélőktől. S bár imádom Angliát, az angol kultúrát, nem is beszélve az angol karácsonyi kórus dalokról, valahogy úgy érzem, a jóból is megárt a sok. Nem azt mondom, hogy unalmassá váltak, de valami olyasmi. Kell néha egy kis szünet, hogy az ember újra elvarázsolódjon általuk. Mint amikor otthon bámulattal néztem Poirot karácsonyát és teljesen magával ragadtak a benne elhangzott karácsonyi dalok. 

Karácsony első napja van. Délelőtt a cambridge-i King's College fiú és férfikórusa énekelt gyönyörű karácsonyi dalokat, ami arra volt elég, hogy valamennyi karácsonyi hangulata legyen az embernek. Bill ilyenkor főzi az angol karácsonyi ebédet, amivel boldog, ahogy a délután három órakor elhangzó királynő beszédjével is. Ilyenkor érzem, mennyire angol, hiszen olyan boldog az angol szokásaival. 

Miközben főz, én egyedül ülök a kanapén és a kórus után körbenéztem, mi ment még a tévében. Észrevettem André Rieu több órás karácsonyi műsorát, így gyorsan csatornát váltottam. Bill nagyon szereti André Rieu-t és amikor 4 éve elvittem őt Amszterdamba a koncertjére, én is pozitívan csalódtam benne. Nem azt mondom, hogy minden stílust szeretem, hiszen a musicaleket ki nem állhatom, de becsülöm a komolyzene iránti elkötelezettségét és hogy szórakoztatni akarja az embereket szépséggel és értékkel. 

Szóval benyomtam André Rieu-t a tévében, Bill boldog, nekem pedig felüdülés európai karácsonyi dalokat hallgatni. Istenem, de jó! Végre valami más. Hiszen a jóból is megárt a sok. 

Hátsó üvegtest leválás

Két héttel ezelőtt pénteken az irodában voltam. Egyedül persze, mert senki sem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön. Ahogy ültem a laptop előtt, elkezdtem a kezemmel csapkodni az orrom előtt. Azt hittem, egy hajszál belelóg a hajamba és van rajta valami szösz. Aztán este, amikor a tévé előtt ültünk, észrevettem, hogy ez bizony nem szösz, és nemhogy még mindig ott van, hanem egy szabálytalan formájú, amolyan pókháló szerű folt lebegett a szemem előtt függőleges irányban. „Á, biztos csak a fáradtság miatt van” - gondoltam. 

Másnap amikor felkeltem és kinyitottam a szemem, a pókháló megint ott volt, sőt, nagyobb lett. Ekkor már rágugliztam, de mint mindennek, ennek is több oka lehetett.  Az egyik például az, hogy a retina megsérült és az bizony vakságot okozhat. Ennek fele sem tréfa, így délután egy óra körül felhívtam az itteni optikust, hogy időpontot foglaljak szemvizsgálatra, de januárig be voltak táblázva. Felhívtam a windsori optikust, de ott sem volt időpont. Ellenben az ürge rendes volt és felhívta a figyelmem, hogy ezt azért jobb lenne minél előbb megnézetni, és hogy van szemklinika Windsorban. Rákerestem hát a szemklinikára, de pechemre már bezártak aznap és vasárnap zárva tartanak. Így maradt másnapra a megyei kórházban a szemészeti ügyelet. 

Mínusz két fok volt aznap és verőfényes napsütés. A kórháznak eddig csak az ódon homlokzatát láttam és fogalmam sem volt, hogy mögötte hatalmas modern szárny húzódik. Az épület kihalt volt és hideg. Hárman voltak előttem, így azt hittem, ez hamar le fog menni, de tévedtem: két órát kellett várakoznom, mire a kitágított pupillámmal megvizsgáltak. Egy alacsony, törékeny, fiatal, de nagyon kedves csajszi volt a szemész és mondta, hogy mindent elmagyaráz. 

Nos, a diagnózis: hátsó üvegtest leválás, azaz Posterior Vitreous Detachment (PVD). Ez azt jelenti, hogy az üvegtest (szemgolyó) egy zselés anyagból van és ahogy öregszünk ez veszít a rugalmasságából és elkezd vizesedni. Ahogy vizesedik elmozdul az üvegtest a retinától és meg is értheti azt, ami valóban vakságot okozhat. Hál' istennek, nem sérült meg a retinám, de az üvegtest mozgása miatt törés jellegű foltokat látok a szemem előtt állandó jelleggel. Fasza, akkor hogyan fogok én most fotózni? Azt mondta a doktornő, ne aggódjak, nem fog ez engem befolyásolni, nyugodtan csináljam csak. Állítólag az agy egy idő után 2 héttől 6 hónapig terjedően kikapcsolja ezeket a foltokat, ignorálja és nem fogom már látni őket. Mondtam a doktornőnek, hogy soha életemben nem hallottam erről a dologról. Azt mondta, sajnos, az öregedés és az erős rövidlátás okozhatja ezt és ugyebár én borzasztó rövidlátó vagyok - no meg öregszem is. Mondtam, a család tele van rövidlátóval, de senkinek nincs ilyen problémája. Remek, hogy én nyertem ezt el. Kezelni nem lehet, és a „jó” hír az, hogy előbb utóbb a jobb szememben is elő fog jönni. Akkor azonnal kell menni vizsgálatra. Állítólag meg lehetne műtetni, de az kockázatos és után szürke hályog alakulna ki, amit egy második műtéttel távolítanának el. Tehát nem lehet igazán mit kezdeni vele... 

Bár örültem, hogy nem azt közölték, hogy másfél évem van hátra, mégis elszomorít a dolog, hiszen azért az életminőséget befolyásolja. Nos, azóta eltelt két hét. Még mindig nem látok tisztán, de már csak egy kis fekete folt maradt a hosszú pókhálóból. Remélem, hogy hamarosan ez is eltűnik. 

Mi jön még...? Esküszöm, több egészségügyi problémám van, mint Billnek...  

Lenullázódás

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog borítani, ha kihúzzák alólam a munkahelyemet. Azt a munkahelyet, ami már 11 éve az életem része. Ebből öt és fél évet otthon dolgoztam le, öt és felet pedig itt, Angliában. Az angol iroda olyan volt, amilyen: klikkesedés volt itt a javából, tele volt (van) seggnyalókkal és tehetségtelen, lusta emberekkel, akik eddig csak azért élték túl a leépítéseket, mert jól helyezkedtek. Nem vagyok benne biztos, hogy 15-20 év után be tudnának illeszkedni egy új cégbe és fel tudnák venni a ritmust, kivéve persze, ha valami csókos emberen keresztül helyezkednének el. De ebbe most kár is belemenni, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy bár sosem éreztem úgy, hogy én erkölcsileg beleillenék ebbe a bagázsba (átláttam rajtuk és nem álltam be a sorba, de a jó munkám miatt megtartottak), mégis iszonyúan megborít, hogy a napi rutin, a szervezettség és minden, mai jó volt az irodában (pl normális körülmények voltak és fel lehetett normálisan öltözni - életemben először van normális helye a ruhatáramnak és cipőimnek, erre nincs hová fölvenni őket), elveszett. 

Amikor kijöttem Angliába, két dolog miatt jöttem ki: azért, hogy Billel együtt lehessünk és a munka miatt. Akkor is, ha a munka a karrierem szempontjából nem volt előrelépés. Mégis volt egy kontinuitása a dolognak: úgy éreztem, feladatom van, szólít a kötelesség. Most ez megszűnt és maradt Bill. Ami a legfontosabb ugyan, de úgy, hogy már az ő apukája sincs, a bátyja le se szarja a fejét és föl sem merül benne, hogy karácsonykor meglátogasson minket és inkább a haverjánál tölti az ünnepeket, hogy az itteni barátokat is kb évente egyszer látogatjuk, fölmerül bennem a kérdés: miért vagyunk akkor itt? Mit keresek én itt...? 

Anglia nagyon szuper hely, és én mindig is csíptem az angolokat, de az évek alatt úgy érzem, hogy bár vannak érzelmeik (ha nem lennének, nem tudnának marha jó romantikus filmeket csinálni), mégis ridegek, borzasztó kétszínűek, nem őszinték és mindenki csak saját magával van elfoglalva. Tisztelet a néhány kivételnek. Ezzel szemben mi, magyarok sokkal mélyebb érzésű emberek vagyunk és bár otthon is azt látom, hogy egyre többen csak magukkal és a családjukkal vannak elfoglalva, mégis valahogy jobban törődünk a másikkal. Az angolok inkább elkezdenek jótékonysági projekteket csinálni és pénzt gyűjtenek egy magasztos cél érdekében, míg a magyarok inkább azt mondják, „gyere, üljünk le egy kávéra és mondd el, mi a baj!” Nekem ez a fajta törődés hiányzik az angolokból. 

Szóval egyre inkább úgy érzem, nem tartozom közéjük és soha nem is fogok. Nem, mintha olyan nagyon akarnék, hiszen én mindig is tudtam, hogy honnan jöttem és hogy ki vagyok. Az itteni vidéket járni fantasztikus és eljutok olyan helyekre, amelyeket filmekben láttam, de érzelmileg nem kötődöm hozzájuk. Furcsa. Mert amint a kontinensre lépek, érzem azt, hogy legalább a történelem valahogy összeköt egy osztrákkal, némettel, franciával, csehvel stb. Itt ezt nem érzem. 

Arról nem is beszélve, hogy a vidéki Anglia elbűvölő és bájos ugyan a mézeskalács házikókkal, de steril. Nincs meg az a vidéki hangulata, mint egy magyar falunak. Itt mindenki jól él vidéken is, minden rendezett és steril. Talán ez a legjobb szó rá. Az a romantika nincs meg, ami otthon vagy akár egy orosz faluban.

Persze szeretek a házunkban és a kertünkben lenni, szeretem a környéket, de igazából, mélyen nem kötődöm ide sem. Míg otthon mindennel azonosulni tudok és mindenhez kötődöm a lámpaoszloptól kezdve az újságosbódén át a vidéki templomokig mindenhez. Az otthoni hangulatot érzem. És nemcsak érzem, kötődöm is hozzá. Hiányzik. 

A napokban a hírportálon láttam, hogy otthon havazik. Fájt a szívem és nagyon szerettem volna otthon lenni a hóesésben. Elábrándoztam, hogy ha otthon lennék, biztosan megint lenne kocsim és akkor simán leugranék egy két vidéki faluba fotózni. Most valahogy ez hajt: Magyarországot fotózni. Már ki is néztem néhány helyet, és álmodozom arról, hogy amikor a járvány alább hagy, hazamegyek két hétre és járom a vidéket. Budapestet imádom, félreértés ne essék, de amikor az elmúlt hat évben hazamentem, mindig csak Pesten voltam és kezdett nagyon hiányozni a vidék. Éreztem, hogy kezdtem eltávolodni tőle. Jó volt, hogy szeptember végén legalább a Balatonra le tudtunk ugrani és fölkeresni néhány szép helyet, köztük azt is, ahol gyerekkorunkban nyaraltunk. De ez kevés... 

Nem tagadom, fölmerült bennem a gondolat, hogy végleg hazamennék. Bill nyugdíjba mehetne, és abból, amit én keresek, meg az ő nyugdíjából vígan élhetnénk. És bár tudom, hogy Svájcban is elvolt sokáig úgy, hogy nem beszélte a nyelvet és Pesten is ellenne valahogy, tudom, nem lenne boldog. Nagyon rám lenne utalva. Arról nem is beszélve, ha később esetleg otthonba kéne mennie, az otthon elképzelhetetlen a nyelv miatt. Akkor megint vissza kéne jönni ide, úgyhogy ez nem működőképes. Persze ne gondolkozzak ennyire előre, majd ahogy alakul és az élet hozza. De azért valamennyire mégis felelősségteljesen kell gondolkodni. 

Aztán fölmerült bennem a gondolat, hogy lehetnék kétlaki. Persze ehhez az kell, hogy a világjárványnak vége legyen és megint lehessen normálisan utazni. Elábrándoztam, milyen jó lenne, ha sikerülne Angliában beindítanom a bizniszt és megélni belőle és akkor a magam ura lennék és hazamehetnék gyakrabban és megvalósíthatnám az otthoni terveimet is. Erre szokták azt mondani, hogy majd meglátjuk. 

Ez az utolsó gondolat picit megnyugtatott a honvágy, a zűrzavar és a túlhajszoltság érzése után. Valahogy úgy éreztem, hogy hat év után a munka, otthon, célkeresés tekintetében lenullázódott minden. Újból új meló, újra be kell illeszkedni, újra be kell tanulni, újból otthont kell teremteni, újból erős honvágyon megyek keresztül és a tetejébe még itt van a világjárvány okozta depresszió is. Úgyhogy most újratervezés van és építkezés minden téren. Idén karácsonyunk sem lesz, lefújtuk és lakásfelújítunk az ünnepek alatt is. No meg dolgozom a céljaimon. Aztán nagyon remélem, hogy januártól új élet vár ránk. 

Drag Race

Lement a Drag Race UK harmadik évada. Emlékszem, amikor az első indult, még a cottage-ben laktunk és péntek este 11-kor adta a tévé, amikor is az esti show-műsor után már lefeküdni készültünk. Ám valamiért ott ragadtam a kanapén és aztán az első pár perc után annyira megfogott a műsor, hogy izgatottan végig is néztem szépen. Nemcsak az aznap esti részt, hanem az összeset, aztán a második évadot is és most a harmadikat is. 

Az első évadban úgy gondoltam, hogy a teljesítmény alapján a vörös hajú, profi táncos-énekes Divina Di Campo-nak kellett volna győznie, ám a döntőben el kell ismernem, hogy a válaszok alapján én is The Vivienne-t választottam volna. Azonnal föltűnt, hogy Ru Paul azért választotta az utóbbi művészt, mert válaszában nem magát fényezte és nem azt ecsetelte, mennyit tett le az asztalra, hanem hogy szeretne a hozzá hasonlóan magukat nehezen felvállalni tudó meleg fiataloknak segíteni. Számomra azonnal világossá vált, hogy Ru Paul nemcsak szépséget, eleganciát, eredetiséget, tehetséget keres egy drag-ben, hanem olyan személyiséget, aki ADNI akar, aki segíteni akar, aki a közönséggel akar foglalkozni. 

Aztán eljött a második évad, ahol nagyon hasonló szitu állt elő: ott volt Bimini, aki szexi volt, ügyes, intelligens, mindig megújult és más arcát volt képes mutatni, aki vicces volt és közvetlen, de az utolsó kérdésnél ő is elrontotta: azt mondta, azért kéne neki a koronát megkapnia, mert annyi mindent letett az asztalra és annyi mindenben fejlődött és csak szeretné, ha a szülei büszkék lennének rá. Ez mind IGAZ! De ez kevés ill NEM ez az, amit Ru Paul egy drag-ben keres! És akkor jött Lawrence Chaney, aki azt válaszolta, hogy szeretne a közönséggel interakciót, szeretne szórakoztatni és segíteni más melegeken. Bamm! Naná, hogy ez nyomott a latba Ru-nál. 

És mi történt most, a harmadik évadban? Ott állt a színpadon három önző drag queen jelölt. A háromból kettő kapásból azt mondta, hogy azért érdemelnék meg a győzelmet, mert olyan jól teljesítettek a verseny során, hogy annyi mindent letettek az asztalra. A harmadik is hasonlókat mondott azzal a kivétellel, hogy megemlítette, hogy szeretne másokat inspirálni, hogy ha valamit elhatároznak, akkor meg tudják csinálni. 

Naná, hogy a harmadik lett a győztes. 

Én elhiszem, hogy ott, a színpadon egy fárasztó verseny után, ahol tesztelték a tánc, az ének, a humor tudást, a kreativitást, a kézművességet, a sminktudást és a jó ég tudja, hogy még mit, baromi büszke lehet az ember magára, hogy mindezt abszolválta. Na de senkinek nem tűnt föl eddig, hogy Ru mi alapján dönt az utolsó fordulóban, pláne, ha nagyon szoros a verseny...? 

Ez csak nekem tűnt föl eddig...? Ha igen, akkor esküszöm, hogy meg kéne magam hirdetni drag queen tanácsadónak és jó drágán eladni a tanácsomat azzal kapcsolatban, hogy mit mondjanak a színpadon az utolsó kérdésre... Lehet, hogy jó sokat kaszálnék vele... 

Kontra produktivitás

Egyszerűen nem értem az angolokat, hogy miért nem veszik észre a kontra produktivitásukat olykor. (Megjegyzem, lehet, hogy nem csak angolokra vonatkozik az alábbi megállapítás.) Hadd mondjak két példát:

1) Lufik

Pár nappal ezelőtt robbant ki a botrány, hogy egy apuka és annak élettársa addig kínozta a férfi hatéves kisfiát, míg bele nem halt a sérüléseibe. Ez borzasztó, és ilyenkor szoktam azt mondani, hogy az elkövetőkön ugyanazt kéne végrehajtani, mint amit az áldozatukkal tettek, de ez most mellékes a példa szempontjából. Szóval borzasztó ez az egész, úgy ahogy van és teljesen egyetértek, hogy soha, egy gyereknek sem lenne szabad erőszak által meghalni. Mélyen elítélem az erőszak minden formáját és teljesen együttérzek a családdal és gyászolókkal. 

Ám azzal nem értek egyet, hogy a kisfiú emlékére lufikat engedjenek az égbe. Könyörgöm! Mi értelme van ad egy, ad kettő, hát nem mindenki azért sír már évek óta, hogy túl sok a műanyag a természetben mindenhol? Akkor mi a francnak szennyezik a környezetet újabb műanyag darabokkal? Ilyenkor miért nem gondolkodnak az emberek?? Miért nem lehet egy gyertyát gyújtani, vagy megkongatni a harangot vagy elénekelni egy dalt? 

2) Pénzgyűjtés a rákkutatáshoz

A rákkutatást és a rákos betegek megsegítését is támogatom, annál is inkább, mivel a saját Anyám is rákban halt meg. Na de miért kell sütemény és torta eladás ahhoz, hogy pénzt gyűjtsenek? Miért árulnak agyon cukrozott süteményeket, amikor tudják, hogy a cukor serkenti a rákos sejteket, ad abszurdum a cukor előidézheti a rákot?! Remek. Azzal zabáltatják a népet, amitől majd később megbetegszenek és vagy cukorbetegek vagy rákosok lesznek. Miért nem lehet valami ésszerű terméket eladni? Mittomén, adjanak el facsemetéket vagy rendes ételt édesség helyett. Nem hiszem el, hogy ne lenne akkora vonzereje, mint a süteményeknek... 

Szóval egyszerűen nem értem, hogyan nem veszik észre, hogy kontra produktívak... Most tényleg nekem kell szólnom nekik...? És nem, ez nem ünneprontás. Ez racionalitás. 

„Itt a nagy nap, amit úgy vártál egész éven át...”

 December elseje van. Akarva akaratlanul is a régi karácsonyok jutnak az eszembe... Minden más volt akkor. Persze, az ember gyerekként teljesen másként éli meg a karácsonyi készülődést, a várakozást, a hangulatot. Várja a karácsonyfát, az ajándékokat, a karácsonyi fogásokat és az egész ünnepkörnek van egy misztikuma. 

Régen még a karácsonyi reklámok is másmilyenek voltak - bár igaz, hogy mostanában is vannak jó külföldi és hazai reklámok is, lásd Koltai Róbert reklámját. Emlékszem, volt egy reklám a '80-as években (azt hiszem, talán Skála lehetett, de erre nem mernék megesküdni), amelyben egy csaj a következőt énekelte:

„Itt a nagy nap, amit úgy vártál egész éven át...” 

Még néhány képkockára is emlékszem: a csaj, aki énekelt, egy kisfiú ágya mellett ült, aki éppen felébredt. Arany színekre emlékszem. 

Próbáltam rákeresni erre a reklámra vagy dalra, és elképedve láttam, hogy egy Fekete Dávid nevű valaki (énekes?) 2009-ben saját szerzeményeként adta elő ezt a dalt. fent van a Youtube-on, meg lehet nézni. 

Hát ezt teszi a kor... A régiek még TALÁN emlékeznek a reklámra és tudják, hogy ez bizony soha nem volt Fekete Dávid dala, a fiatalabbaknak pedig fogalmuk sincs, hogy ez régen reklám dal volt és odavannak, hogy ez a srác milyen fantasztikus karácsonyi dalt írt. 

Gondoltam rá, hogy kommentelnék a Youtube-on a dal alá, hogy ez bizony reklámdal volt a '80-as években, de stílszerűen: nem akarok ünneprontó lenni...

Visszatalálni önmagamhoz

Nem tudom, miért írok mostanában újból erre a blogra. Jól esik írni. Jól esik IDE írni. Jól esik emlékezni, gondolatokat megosztani. Akkor is, ha senki sem olvassa őket. Valahogy nincs kedvem az angol blogra írni, ráadásul két nyelven. Most nincs. Majd biztos lesz kedvem oda is írni megint, de most valahogy befelé kell figyelnem, úgy érzem. Így töltődöm. Emlékek, anyanyelv, saját kultúra. Vissza akarok találni magamhoz és az érzéseket kiírni magamból. Érzem, hogy mostanában gyakran vissza fogok ide térni. Tizenkét éve kezdtem ezt a blogot (naplót)... hihetetlen. 

András-napi bulik

Holnap van András-nap. Szép emlékeim vannak az András-napról. Nem tudom, hogy miért lettem ennyire szentimentális mostanában... biztos az öregedés jele az, hogy az ember egyre gyakrabban emlékezik vissza a gyerekkorára. 

Mosolyogva, szívet melengetően gondolok vissza az András-napokra, ugyanakkor elfog a szomorúság, hogy ez már a múlté és ilyen élményben már nem lesz részem. (Jó, lesz más remélhetőleg, de akkor is...) 

S hogy milyenek voltak az András-napok? Nos, a szüleimnek volt egy kollégája, akit Andrásnak hívtak (becenevén Bazuka), aki a névnapján, illetve az ahhoz legközelebb eső szombaton mindig nagy bulit csapott. Mindig roppant izgatottan vártam az őszt, s aztán a jeles napokat és persze a karácsonyi ünnepkört. Minden apukám és a bátyám névnapján indult, Nándor napon, október 19-én. Aztán jött a születésnapom október végén, aztán a Nagyié Katalin napon, azaz november 27-én. November 30-án mindig elmentünk a szokásos András-napi buliba, aztán jött a Mikulás, december 16-án Apu születésnapja, amikor is Ő tartott bulit a kollégáknak és végül a karácsony. Fú, nagyon klassz volt ennyi ünnep, s a karácsonyi várakozást valahogy megtörték ezek a jeles napok. 

Na de vissza az András-napi bulikhoz! Szóval tőlünk nem messze, pár perc gyaloglásra, a Puli sétányon voltak ezek a bulik a már említett kolléga lakásán. Már eleve az izgalmas volt, hogy a lakótelepen egy másik típusú házba, lépcsőházba lehetett bemenni és valaki másnak a lakásában vendégeskedni. Bazukának két lánya volt; s mi, gyerekek értelem szerűen először a gyerekszobában játszottunk. 

Az is izgalmas volt, hogy a felnőttek mind hoztak egy üveg italt az ünnepeltnek, virágot és bonbont a háziasszonynak és egy-egy tábla csokit a gyerekeknek. A dohányzóasztal szépen meg volt terítve szendvicsekkel, pogácsával, süteményekkel és innivalóval. Imádtam, ahogyan pezsgett az élet a nagyszobában, akkor is, ha nem értettem, miről beszélgettek a felnőttek és min nevettek föl olykor-olykor. 

Amikor a hangulat már igen oldott volt, mi, gyerekek is előmerészkedtünk a gyerekszobából. Egy alkalommal, de lehet, hogy többször is előfordult, már nem emlékszem, beizzították az akkoriban még igen csak ritkaság számba menő hifi-tornyot és hangosan ment a zene. Már nem emlékszem, mi, de gyanítom, hogy rock n' roll, Elvis, the Beatles ilyesmik. Egyszer elkezdtem nagyon táncolni rá, hogy a felnőttek teljesen meglepődtek és elájultak. (Bazuka felesége az általános iskolánk menzáján dolgozott, és amikor a suliban meglátott az ominózus eset után, hangosan megszólalt, hogy „Gizusom! Te aztán jól roptad a táncot!” Én meg jól elpirultam, mert persze az ebédlőben ott voltak a felsős fiúk, akik tetszettek és cikinek találtam a dolgot előttük.)

Az egyik, talán az utolsó András-napon (mert hogy aztán egyszer csak már nem volt több buli) Anyu nagyon jól érezte magát és szerintem be is csiccsentett. Nem volt részeg, sosem volt az, csak spicces. Apu hazament, vagyis előre ment már, mert késő volt, de mi még maradtunk egy picit táncolni. Aztán amikor vége volt a bulinak, elindultunk haza. Sosem felejtem el azt az éjjelt: esett a hó és vagy 20 centi hó borított mindent. A sötétben a szocreál lámpák fénye tompán világította meg a jeges járdákat... Minden mozdulatlan volt és csöndes, csak Anyu csizmájának a sarka kopogott a téli éjszakában.

Ahogy így sétáltunk haza, egyszer csak felbukkant egy fekete puli szerű kutyus. Körülnéztünk, gazdája sehol. Emlékszem, Anyu azt mondta: „Nem érdekel, haza visszük ezt a kutyust!” Úgy is lett. Már nem emlékszem, Apu mit szólt hozzá, de az éjszaka közepén nem ellenkezett. Másnap reggel azt hiszem, megfürdettük, aztán Anyu gyorsan varrt műbőrből egy pórázt. Anyu nagyon meg akarta tartani, de Apu természetesen ellenkezett. Aztán ha jól emlékszem, hétfőn reggel iskola előtt levittem sétálni. Hideg volt, sötét és hó borított mindent. Gyönyörű volt minden: a fák ágain több centis hó, és én kutyát sétáltattam!  Aztán megállt mellettem egy bácsi, aki épp arra biciklizett. Mondta, hogy ez az ő kutyusa, őt keresi, mert elszökött. Fájó szívvel adtuk vissza a kutyust, de azt hiszem, ez így volt a legjobb, hiszen végül is happy end volt: a gazdája megtalálta az elkóborolt kutyust, nekünk pedig nem kellett menhelybe adni és bűntudattal élni. 

Szóval ilyenek voltak az András-napi bulik... Amit aztán Apu születésnapi bulija követett december 16-án, ahol többnyire ugyanaz a társaság jött össze ünnepelni és szórakozni. De az már egy másik történet... 

Gréti

Ma lenne 20 éves az én kiskutyám... Néztem egy csomó képet ma róla és elérzékenyültem, sőt elsírtam magam. Olyan nagyon hiányzik...! Olyan nagyon szép és jó kutya volt. Szerettem róla gondoskodni, még akkor is, amikor néha nehéz volt egyedül és amikor úgy éreztem, hátráltatott. Hiányzik a szuszogása, ahogy hozzám bújuk, ahogy nézi, hogyan készítek neki vacsorát, ahogy kocog az utcán, ahogy felvakkant, ahogy bejön a fürdőszobába, miközben zuhanyzom, és belenéz a fürdőkádba, majd kimegy, ahogy hógolyózunk együtt és még sorolhatnám... 

Nagyon, nagyon hiányzik. Hihetetlen, mennyire össze voltunk kötve érzelmileg és valószínűleg sorstanilag is. 

Az én gyönyörű, drága kutyusom... Isten éltessen, Gréti!

Őszi érzés és hangulat

Ahogy az ember egyre több időt tölt el egy helyen, egyre több emléke lesz és egyre több hangulatot átérez. Gondolom... De biztos így van ez? Ahogy kinézek az angliai szobánk ablakából, és a szemben lévő Eduárd-kori udvarház őrépületét nézem a lombjukat hullató fák között, ezen tűnődöm. Mintha megállt volna az idő. Ősz van, szürkület. Csak az aranysárga levelek rikítanak a sötét, komor délután. Elfog egy hangulat, egy érzés. Bezártnak érzem magam, amiért nem főútra látok, hanem egy unalmas mellékutcára? Nem, nem hiszem. Megvan ebben is a szépség és azon kapom magam, hogy tetszik és érzem a helyet. De aztán egy másodperc alatt átvillan rajtam, hogy akármennyi időt tölthetek el itt, sosem fog egy ilyen látvány és hangulat ugyanazt jelenteni, mint amit otthon jelentene és sosem fogom tudni olyan mértékben átérezni, mint otthon. 

Amikor gyerekkoromban kinéztem az ablakon -bárhol is voltam az országban -, azt az érzést, amit akkor éreztem, semmi nem tudja felülmúlni A ködös, kályhafüstös vidék, varjúkárogás, kutya ugatása a távolban teljesen mást jelent és más érzést kelt bennem, mint a fentebb leírt utcakép és hangulat. Ezer idegszállal kötődöm a múltamhoz, a vidékhez, kultúrához, ahol felnőttem. Ahhoz még ma is kapcsolódnék, lenne hozzá közöm. Ehhez, amit itt látok, nem tudom mennyi közöm van... Valamennyi biztos van. Valamennyire kötődöm ide is már. De teljesen más éveket eltölteni valahol felnőttként, mint felnőni valahol. Gyerekként minden beivódott az összes porcikámba, amit aztán elraktároztam a szívemben és az emlékezetemben. Ezt nem lehet überelni semmivel. Még egy angliai, Eduárd-kori udvarházzal sem egy őszi délután...