Lenullázódás

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog borítani, ha kihúzzák alólam a munkahelyemet. Azt a munkahelyet, ami már 11 éve az életem része. Ebből öt és fél évet otthon dolgoztam le, öt és felet pedig itt, Angliában. Az angol iroda olyan volt, amilyen: klikkesedés volt itt a javából, tele volt (van) seggnyalókkal és tehetségtelen, lusta emberekkel, akik eddig csak azért élték túl a leépítéseket, mert jól helyezkedtek. Nem vagyok benne biztos, hogy 15-20 év után be tudnának illeszkedni egy új cégbe és fel tudnák venni a ritmust, kivéve persze, ha valami csókos emberen keresztül helyezkednének el. De ebbe most kár is belemenni, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy bár sosem éreztem úgy, hogy én erkölcsileg beleillenék ebbe a bagázsba (átláttam rajtuk és nem álltam be a sorba, de a jó munkám miatt megtartottak), mégis iszonyúan megborít, hogy a napi rutin, a szervezettség és minden, mai jó volt az irodában (pl normális körülmények voltak és fel lehetett normálisan öltözni - életemben először van normális helye a ruhatáramnak és cipőimnek, erre nincs hová fölvenni őket), elveszett. 

Amikor kijöttem Angliába, két dolog miatt jöttem ki: azért, hogy Billel együtt lehessünk és a munka miatt. Akkor is, ha a munka a karrierem szempontjából nem volt előrelépés. Mégis volt egy kontinuitása a dolognak: úgy éreztem, feladatom van, szólít a kötelesség. Most ez megszűnt és maradt Bill. Ami a legfontosabb ugyan, de úgy, hogy már az ő apukája sincs, a bátyja le se szarja a fejét és föl sem merül benne, hogy karácsonykor meglátogasson minket és inkább a haverjánál tölti az ünnepeket, hogy az itteni barátokat is kb évente egyszer látogatjuk, fölmerül bennem a kérdés: miért vagyunk akkor itt? Mit keresek én itt...? 

Anglia nagyon szuper hely, és én mindig is csíptem az angolokat, de az évek alatt úgy érzem, hogy bár vannak érzelmeik (ha nem lennének, nem tudnának marha jó romantikus filmeket csinálni), mégis ridegek, borzasztó kétszínűek, nem őszinték és mindenki csak saját magával van elfoglalva. Tisztelet a néhány kivételnek. Ezzel szemben mi, magyarok sokkal mélyebb érzésű emberek vagyunk és bár otthon is azt látom, hogy egyre többen csak magukkal és a családjukkal vannak elfoglalva, mégis valahogy jobban törődünk a másikkal. Az angolok inkább elkezdenek jótékonysági projekteket csinálni és pénzt gyűjtenek egy magasztos cél érdekében, míg a magyarok inkább azt mondják, „gyere, üljünk le egy kávéra és mondd el, mi a baj!” Nekem ez a fajta törődés hiányzik az angolokból. 

Szóval egyre inkább úgy érzem, nem tartozom közéjük és soha nem is fogok. Nem, mintha olyan nagyon akarnék, hiszen én mindig is tudtam, hogy honnan jöttem és hogy ki vagyok. Az itteni vidéket járni fantasztikus és eljutok olyan helyekre, amelyeket filmekben láttam, de érzelmileg nem kötődöm hozzájuk. Furcsa. Mert amint a kontinensre lépek, érzem azt, hogy legalább a történelem valahogy összeköt egy osztrákkal, némettel, franciával, csehvel stb. Itt ezt nem érzem. 

Arról nem is beszélve, hogy a vidéki Anglia elbűvölő és bájos ugyan a mézeskalács házikókkal, de steril. Nincs meg az a vidéki hangulata, mint egy magyar falunak. Itt mindenki jól él vidéken is, minden rendezett és steril. Talán ez a legjobb szó rá. Az a romantika nincs meg, ami otthon vagy akár egy orosz faluban.

Persze szeretek a házunkban és a kertünkben lenni, szeretem a környéket, de igazából, mélyen nem kötődöm ide sem. Míg otthon mindennel azonosulni tudok és mindenhez kötődöm a lámpaoszloptól kezdve az újságosbódén át a vidéki templomokig mindenhez. Az otthoni hangulatot érzem. És nemcsak érzem, kötődöm is hozzá. Hiányzik. 

A napokban a hírportálon láttam, hogy otthon havazik. Fájt a szívem és nagyon szerettem volna otthon lenni a hóesésben. Elábrándoztam, hogy ha otthon lennék, biztosan megint lenne kocsim és akkor simán leugranék egy két vidéki faluba fotózni. Most valahogy ez hajt: Magyarországot fotózni. Már ki is néztem néhány helyet, és álmodozom arról, hogy amikor a járvány alább hagy, hazamegyek két hétre és járom a vidéket. Budapestet imádom, félreértés ne essék, de amikor az elmúlt hat évben hazamentem, mindig csak Pesten voltam és kezdett nagyon hiányozni a vidék. Éreztem, hogy kezdtem eltávolodni tőle. Jó volt, hogy szeptember végén legalább a Balatonra le tudtunk ugrani és fölkeresni néhány szép helyet, köztük azt is, ahol gyerekkorunkban nyaraltunk. De ez kevés... 

Nem tagadom, fölmerült bennem a gondolat, hogy végleg hazamennék. Bill nyugdíjba mehetne, és abból, amit én keresek, meg az ő nyugdíjából vígan élhetnénk. És bár tudom, hogy Svájcban is elvolt sokáig úgy, hogy nem beszélte a nyelvet és Pesten is ellenne valahogy, tudom, nem lenne boldog. Nagyon rám lenne utalva. Arról nem is beszélve, ha később esetleg otthonba kéne mennie, az otthon elképzelhetetlen a nyelv miatt. Akkor megint vissza kéne jönni ide, úgyhogy ez nem működőképes. Persze ne gondolkozzak ennyire előre, majd ahogy alakul és az élet hozza. De azért valamennyire mégis felelősségteljesen kell gondolkodni. 

Aztán fölmerült bennem a gondolat, hogy lehetnék kétlaki. Persze ehhez az kell, hogy a világjárványnak vége legyen és megint lehessen normálisan utazni. Elábrándoztam, milyen jó lenne, ha sikerülne Angliában beindítanom a bizniszt és megélni belőle és akkor a magam ura lennék és hazamehetnék gyakrabban és megvalósíthatnám az otthoni terveimet is. Erre szokták azt mondani, hogy majd meglátjuk. 

Ez az utolsó gondolat picit megnyugtatott a honvágy, a zűrzavar és a túlhajszoltság érzése után. Valahogy úgy éreztem, hogy hat év után a munka, otthon, célkeresés tekintetében lenullázódott minden. Újból új meló, újra be kell illeszkedni, újra be kell tanulni, újból otthont kell teremteni, újból erős honvágyon megyek keresztül és a tetejébe még itt van a világjárvány okozta depresszió is. Úgyhogy most újratervezés van és építkezés minden téren. Idén karácsonyunk sem lesz, lefújtuk és lakásfelújítunk az ünnepek alatt is. No meg dolgozom a céljaimon. Aztán nagyon remélem, hogy januártól új élet vár ránk.