Étkezési szokások

Ahogyan meg vagyok rökönyödve a mezítlábas balerinákon novemberben, ugyanúgy meg vagyok rökönyödve néhány étkezési szokáson. Az hagyján, hogy mindenki vedeli a teát és hogy ebédre jobb esetben egy szendvicset esznek, de azt végképp nem értem, hogy itt nagyon, de nagyon sokan esznek chips-et (amit ők crisps-nek hívnak, hiszen a chips nem más, mint sült krumpli) ebédre snack gyanánt. Azok is, akik amúgy kényesen vigyáznak a vonalaikra (Paul) és arra, hogy mit esznek. Egyszerűen nem megyek el mellette...
A másik, van a csapatunkban egy nagyon aranyos leányzó, négy évvel fiatalabb nálam. A jobb oldalon mankót hord, mert valami történt tini korában a térdével. Nem hordozza állandóan, csak ha messzebbre megy. Az egyik karján is állandó jelleggel egy kötés van. Amikor egyik reggel megkérdeztem Paul-t, hogy Cherylnek készítünk-e teát, mondta, hogy nem, mert Cheryl nem teázik, rossz a veséje. Te jó isten, gondoltam magamban, még mi egyéb baja lehet szegény lánynak... Szóval nem teázik, ellenben vedeli a dobozos Light kólát az automatából. Felmerült bennem a kérdés, hogy az nem gáz a vesének úgy mégis...? Ennyi sok szar (már bocsánat) adalékanyag egy szintetikus italban... Még senkit sem láttam vizet inni az irodában. Gyakorlatilag csak én iszom vizet... 

Angol advent

A hétvégén nem mindennapi programban volt részünk. Leugrottunk Pompiba, vagyis Portsmouthba, a viktoriánus karácsonyi vásárba, mulatságba. Elvittük Kedvesem édesapját is, aki nagyon élvezte a programot. 
A rendezvény Portsmouth történelmi kikötőjében volt. Azt nem egészen értem, hogy ezt miért advent első napján rendezték és miért nem pár héttel később. Szerintem hangulatosabb lenne később. A nagy szelet leszámítva szerencsénk volt az idővel, mert nem volt hideg és nem is esett az eső. Persze jobb lett volna, ha esik a hó, de ez állítólag Portsmouthban ritka, mint a fehér holló. 

Nagyon bejött a rendezvény, mindenütt Viktória korabeli öltözékek (Sherlock Holmes kora, ha így jobban tetszik), rendőrök, csendőrök, katonák, skótok, Charles Dickens regényeket idéző gyerek, előkelők és szegények. Az egyik kórus karácsonyi dalokat énekelt, a másik A Myfair Lady-ből különböző dalokat és így tovább. Az étel és ital választék teljesen rendben volt, így kipróbálhattam az angol pork roll-t. Ellenben a vásár része lehetett volna igényesebb, kínálhattak volna érdekesebb és szebb portékákat az árusok. Jó két óra alatt bejártuk a kikötőt, aztán hazafelé vettük az utunkat, mivel Kedvesem apukája elfáradt. De így is jól éreztük magunkat. 

Este a cookham-i templomba mentünk karácsonyi dalokat hallgatni advent alkalmából, amit egy fiú és férfi kórus adott elő gyertyafény mellett. Csodás volt a hangulat ebben az ódon, angolszász templomban. Elképzeltem, milyen lehet egy éjféli mise karácsonykor, hóban... Szinte egy éneket sem ismertem, és hívő sem vagyok, de ez is része a kultúrának, így nagyon érdeklődéssel hallgattam végig. Nem bántam meg, hogy elmentem. Arról nem is beszélve, hogy ingyen volt. 

Egy korabeli utcalány fűzte a Papát. Nagyon korhű volt a kukorica sárga, ocsmány fogakkal :)

 

A bíró (The Judge), aki 12 havi takarításra ítéli azokat a gyerekeket, akiknek rendetlen a szobája...

 

 Az HMS Warrior

 Ez pedig már a cookham-i templom és a kórus

 

Munka és az angol irányítószámok

Hú, micsoda két nap volt! Túl vagyok az első két napon, amit egyedül töltöttem az irodában. Ahogy mondani szokták, ez a munka nem egy rocket science (nem nagy was ist das), de elsőre, magyarként nem feltétlen egyszerű. 
Miről is van szó? Nos arról, hogy 14 technikus napi munkabeosztását határozom meg és osztom szét a bejövő munkát az irányítószámok, a kliensek, az alkatrész elérhetőség alapján. Ehhez nem csupán az angol elsődleges irányítószámokat kell megtanulni fejből, hanem gyorsnak is kell lenni, hogy az ember leellenőrizze a készletet, ugrál egyik városból a másikba, közben könyveli a készletet, nézi a munkaeloszlást, hogy nem éppen egy reptérről van-e szó, mert oda nem küldünk ki saját embert stb stb. Ami végképp hiányzik, az a helyismeret. Fogalmam sincs a közlekedésről, a dugókról, melyik autópálya milyen, melyik vevő mennyire kényes stb. Ez majd a rutinnal jön meg. Az egész amúgy olyan, mint a kártya. Ha jó lapjárása van az embernek, szépen fel tudja osztani a munkát. Ha alig esik be egy kettő, akkor lehet, hogy egy döntés után esik be az, amit várt az ember órákig. És előfordul a bőség zavara is, amikor az ember nem tudja, melyik ujját harapja le. 
Nos, tegnap kapkodtam a fejem rendesen, de megcsináltam és szép beosztást csináltam a technikusoknak. Paul este rám csetelt és azt mondta, "outstanding work". Ma már lazább volt a nap, és simábban ment minden. Büszke vagyok magamra. A negyedik hetem a cégnél és egyedül képes voltam elvinni az egész UK operations-t. Magyarként, az angol irányítószámok rejtelmei mellett ez nem kis eredmény, úgy hiszem. 

S hogy van-e logika az angol irányítószámokban? Az ember azt hinné, hogy van, de aztán rájön, hogy mégsincs. Illetve van, de nem minden esetben. Vannak egyértelmű irányítószámok, vagyis nem is szám, hanem ugye betű. Mi az első két betűvel dolgozunk. Tehát pl. B=Birmighnam, L=Liverpool, LS=Leeds, PL=Plymouth, G=Glasgow stb. Ezek a könnyebbek. Kissé nehezebbek az olyanok, mint pl. BS, BN, BT... BS és BT lehetne akár Bristol is, de melyik a kettő közül...? És BN és BT lehetne Brighton. Melyik a helyes? Meg kell tanulni, nincs mese. BN=Brighton, BT=Belfast, BS=Bristol. Aztán jön egy olyan, hogy IG, ami Ilfordot takarja, vagy SP, ami Salisbury, és a logikám keresné egyikben a g betűt, a másikban a p-t, de nincs... Hát ezt értse meg valaki. Vagy a kedvenceim, FY=Blackpool és TS=Cleveland. :) No comment.

London esetében az ember már reménykedne, hogy ó, végre van logika, hiszen N=North London, W=West London, WC=London West City, SW=London South West, SE=London South East... És amikor az ember meglátja azt, hogy NE, kapásból rávágja, hogy ó, ez London North East. Csak szeretnénk... :) NE bizony Newcastle-t takarja. Hát erről ennyit. 

Érdekesség: Írországban nincsenek irányítószámok egyáltalán. :))

Időjárás

Essen végre pár szó az angolok által oly annyira kedvelt témáról, az időjárásról. Az itteni tél eddig nem éppen hideg, sőt, kifejezetten enyhének számít. Októberben és november elején sok napsütéses, gyönyörű, őszi nap volt, mostanság viszont csak ritkán süt ki a nap, akkor is inkább délelőtt. Utána borongós, gyakran szeles. Van, hogy napközben esik az eső, de mire hazaindulok, már eláll. Amihez a legfurcsább volt hozzászokni, az a "drizzle". Fogalmam sincs, ez mi magyarul. Átmenet a ködszitálás és az hópelyhek között. Mégsem hó, de nem is eső. Már kezdem megszokni, hogy ez ellen alig lehet védekezni (hacsak nincs az embernek éppen kapucnija), és tönkremegy a séróm. 
Szóval ahogy említettem, enyhe a tél eddig, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik a hőmérséklet 10 fok alá így november vége felé. Nekem már ez hideg, vagyis az átmeneti kabátot lecserélem téli, szövetkabátra, a bokacsizmámba (ami béleletlen) dupla zoknit húzok, sál és volt már, hogy sapkát és kesztyűt is magammal vittem. Egész egyszerűen lehidalok attól, amit reggelente látok munkába menet. Iskolás lányok uniformisban, szoknyában, harisnya nélkül! A másik kedvencem: nők mezítláb balerinában november végén 10 fok alatt... Van, aki balonkabátban nyomja, de a legjobb kombó az, amikor szövet télikabát van rajta és nagy sál a nyaka körül, de mezítláb, vékony talpú balerinában nyomul. Agyam eldobom. Ezt a látványt még szoknom kell, sajnos nem tudok elmenni mellette meghökkent arckifejezés nélkül. A férfiak detto: egy szál pulóverben megy be Londonba dolgozni 10 fok alatti reggeli hőmérsékletben. Ismétlem: én kabátban, sálban és dupla zokniban... Kíváncsi vagyok, télen mi lesz. Marad-e a balerina, vagy előkerülnek-e a csizmák... 

 

Angol dekor

A minap beugrottunk Readingbe, hogy megnézzük az üzleteket. Vásárlásról álmodni sem mertem, hiszen, ahogyan Kedvesem fogalmazott a héten, "we are both poor as church mice"... Ellenben jó volt feltérképezni, hogy melyik üzlet milyen stílust, színvonalat és árat képvisel. A John Lewis háztartási osztályán, amikor már túl voltunk a női ruha- és fehérneműosztályon, majdnem elsírtam magam. Arra gondoltam, hogy otthon mindenem megvolt, itt semmim sincs. Otthon nem kellett lakbért/hitelt fizetnem, itt kell... És hogy mikor lesz az, hogy tudok lakberendezésre is és magamra is költeni a szigetországban... Megláttam ezt a gyönyörű, karácsonyi étkészletet és szívem repesni kezdett... Vicces volt, hogy Kedvesem csak a praktikus oldalát látta: ezt az ember egyszer veszi elő egy évben. Igaz. De akkor is csodaszép...

Nos, egyelőre marad a saját készítésű, olcsó dekoráció. Ha még a címkét is sikerül levennem a Dolmio üvegről, még jobban fog kinézni... :)

 

Cliveden

Cliveden itt van tőlünk egy köpésre, az ember nem is hinné, hogy ezen a környéken ilyesmi létezik. Pedig létezik. Cliveden a még Buckinghamshire-hez tartozó Taplow mellett található hatalmas birtok. Amikor először megláttam az interneten, Versailles ugrott be. Nem kifejezetten angol stílus, bár azt mondják, hogy az épület ötvözi az itáliai és az angol stílust, és egy része viktoriánus. Nos, nekem inkább tűnik itáliainak, de ez nem befolyásolja az élményt. 

Hatalmas birtokot kell elképzelni, és az a vicc, hogy kőkerítés veszi körbe, mint a legtöbb birtokot (estate) errefelé. Hogy annak idején hogyan és miből volt embereknek pénzük ilyen hatalmas birtokot és kastélyt építeni, fel nem fogom. Jó, örökölték, de az ősöknek is meg kellett anno szerezniük a földet. Lehet, vér tapadt a kezükhöz. Na mindegy. Ezen tűnődtem, ahogyan Kedvesemmel jártuk a birtokot. Potom két óra alatt csak a felét tudtuk bejárni az 5 fokos hidegben. Ahogyan felfedeztük a birtok különböző részét, fantáziám szárnyra kelt, hirtelen visszarepültem az időben, és a következőket mondtam Kedvesemnek:
-Jól van... Szombat van, reggel fél nyolckor kelek, lent friss reggeli vár az étkezőben. Csak harapok valamit, azután kimegyek lovagolni egyet a birtokon. Délre visszaérek, és vár a finom hétvégi ebéd. Utána átmegyek a szalonba, majd a könyvtárszobába teázni, majd ledőlök egy órácskát hunyni. Délután sétálni megyek, bejárom a kedvenc helyeimet a parkban, leülök egy kis padra és könyvet olvasok... Este átöltözöm a vacsorához, a vendégeket a komornyik fogadja. Kisebb társaság gyűlt össze az asztalnál, mindenki csacsog. A hölgyek a szalonban kártyáznak, az urak a könyvtárszobában szivaroznak és biliárdoznak, majd csatlakoznak a hölgyekhez és beszélgetnek, táncolnak... Hm... így telik el egy szombatom a birtokomon. 

A birtok ma a National Trust-hoz tartozik, ők tartják fent az épületet és a birtokot is. Az épületben öt csillagos szálloda működik. Csak álmodom arról, hogy egyszer kipróbálhassam, milyen egy angol manor house-ban ébredni...
A National Trust nagyon jó dolog, otthonra is kéne ilyen. Következő hónapban megvesszük az éves tagságit, mert akkor annyi helyre mehetünk, amennyire akarunk. Hatvan font fejenként, de ha páros tagságit veszünk, akkor csak 100 font. Hamar megtérül az ára, kb már 10 látványosság után. 

A szerelem szökőkútja

 

A kápolna

Teknős kút

 A háttérben a Temze

 Az amfiteátrum mellett...

 Blentheim pavilon

 A hosszú kert

 A vízikert a kínai pavilonnal

Macskák

Nem vagyok macskás, de állatszerető ember vagyok, és ha nincs más, akkor a macskának is nagyon tudok örülni. Ugyanúgy, ahogy anno Németországban is jó volt, hogy volt egy macska, itt is jó, hogy van. Itt kettő is van, igaz, a kant ritkán látom. 

Íme Molly, a körülbelül nyolc éves macska, aki csengővel a nyakában járkál fel s alá a házban. Azt hiszi, a manzárdszoba az övé. Szeret ott üldögélni. Ugyanakkor szereti a társaságot is: a múltkor végig velem volt, míg vasaltam.

És íme Jeffrey. Gyönyörű macska ő is, két éves. Nyávog és mindenféle hangot ad ki, ha az ember kézbe veszi, de olyan, mint egy kezes bárány. Sosem karmolna vagy harapna. 
 

 

Vonat és smink

Már nem először látok különböző korú nőket kora reggel a vonaton sminkelni. Amikor először találkoztam eme jelenséggel, annak tudtam be, hogy az illető biztos egy kicsit bogaras, esetleg exhibicionista. Amikor viszont ez sorra előfordul (egyesek még dúdolnak is mellé), ledöbbentem. Értem, hogy esetleg olyan korán kell kelnie, hogy nem marad ideje sminkelni, vagy késében volt, mert elaludt, de akkor sem sminkelnék egy vonaton. Soha. Eyy igazi Nő (hölgy), nem csinál ilyet... Valahogy nem tesszük ki közszemlére, hogy mit hogyan csinálunk. Az ember sminkelés közben vághat hülye pofákat, hogy a bőrt nyújtsa, nem feltétlen örülnék, ha ezt egy rakás vadidegen látná. De jó, nem vagyunk egyformák, vannak, akik szeretnek szerepelni. De akkor legalább a higiénia miatt ne... Az úton megfogunk ezt-azt, kilincset, bérletet, telefont, tele minden csupa szennyeződéssel és akkor utána az arcunkhoz nyúlunk piszkos kézzel? Jáááj, nem! Itt nem csak szemceruza és szempillaspirál használatáról van szó, hanem egyesek az alapozót kézzel viszik föl... Brrrr... Mindezt a 7:30-as vonaton London, Paddington felé...

Royal Mail

Anna barátnőm nagy vásárló. Együtt szoktunk volt shoppingolni és túrni menni, illetve rengeteg holmit vásároltunk a Vaterán, az eBayről vagy éppen a Sportsdirectről, Mango Outleről. Mivel ő is szereti az egyedi holmit, születendő kislányának rengeteg ruhát összevásárolt az eBay-en, mondván, hogy sokkal olcsóbb és igényesebbek is. (NB valóban olcsóbbak, a túrkálóban 2 ezer forint körül van egy rugdalózó, az angol eBay-en pedig 200 forintért veszi darabját. És ilyenje biztos, nem lesz másnak.)
Anna olyannyira belelkesedett, hogy úgy rendelt holmit az érkezésem előtt az akkor még csak leendő lakcímemre, hogy nekem nem is szólt csak napokkal utána. Most hagyjuk, hogy mennyire megdöbbentem és hogy enyhén szólva tapintatlannak éreztem. Szerencsére szállásadóim nagyon rugalmasak és jót nevettek a dolgon.
Az első nap, amikor is az első csomagoknak meg kellettek volna, hogy érkezzenek, Anna kétségbeesetten rám írt, hogy sajnos elfelejtette megadni a feladónak a házszámomat, így be tudnék-e menni a postára. Mondom, ha az én nevem van rajta, akkor a postásnak lövése sem lesz, hogy melyik házhoz jöhetett és így vissza fogják küldeni a feladónak. Házigazdám szerint, ha a postás az itteni közösség valamelyik tagjának kézbesítené, akkor valahogy ki tudnák deríteni és eljutna hozzánk. De nagyon kevés esélyt láttam erre. Mindegy, Anna így járt, kapkod, türelmetlen, nyomul, megérdemli a leckét.
Másnap munka után beléptem a szobámba és három csomagot találtam az ágyamon. Kérdeztem a házigazdám, hogy a bánatban sikerült? Azt mondta, az egyik csomagon rajta volt a házszám, így a postás a nevem alapján összerakta, hogy a másik két csomag is ide valósi. Rögtön megírtam Annának a jó hírt, mire az alábbi választ adta, amin hangosan felnevettem:

"Yesssss... A Royal postában lehet bízni." 

:)

Szabadon élő papagájok Angliában? Igen!

Egyik reggel a vasútállomáson várakozva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa színű madarat véltem látni. A szemközt álló fára repül, s a fa még nem hullajtotta le az összes levelét, így nem tudtam kivenni a madarat a sárga és zöld levelek között. Esküdni mertem volna, hogy papagájt látok, a hang is elég furcsa volt, de mondom, biztos csak képzelődöm és inkább egy kisebb varjú volt. 
Valamelyik nap Kedvesemmel beszélgettünk Skype-on, amikor is valahogy előjött a madár téma. Nem az én reggeli esetem, hanem csak úgy általában, és ekkor mondta, hogy bizony Angliában élnek szabadon papagájok. Mondom, csak ugrat. Nem, komolyan mondja, mivel 1975 körül valakitől meglógott egy egész papagáj kolónia és elszaporodtak. Nos, mondanom sem kell, hogy azonnal utánanéztem a történetnek. 

1969-ben szökött meg néhány örvös sándorpapagáj London külvárosának ketreceiből és  hamar elszaporodtak. Nagyon gyorsan alkalmazkodtak a klímához, olyannyira, hogy egészen Skóciáig felmennek. Mivel sok kárt okoznak, szabadon kilőhető madárnak számít a varjú, a szarka és a sirály mellett. Hihetetlen, de élnek szabadon papagájok Angliában. 

 

Cookham

Cookham Berkshire és Buckinghamshire határán fekszik, Berkshireben, Windsor és Maidenhead egyházközségben. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, hogy a Temze túlpartján már Buckinghamshire köszönti az utazót. Érdekes, hogy a Daily Telegraph 2011-ben Nagy Britannia második leggazdagabb falvának minősítette. Mi tagadás, drága környék. Ha az ember ellátogat ide, megérti miért. A falu meg tudta őrizni a régi faluképét, csodálatos régi házacskái, kunyhói, az angol-szász temploma, a Temze partja mind mind visszarepíti az embert az időben.

Cookham-ről nekem egy dolog villan be azonnal, Kenneth Graham meséje, ami minden angol gyermek számára ismert, The Wind In The Willows. Graham állítólag itt nyert ihletet a könyv megírásához, mert nagyon elbűvölte a Temze ezen szakasza. Nos, engem is lenyűgöznek a kis házikók, és a templomtól és annak kertjétől szinte elájultam. Gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy ez csak nekünk, idegeneknek nagy szám, mert az itteni építészet és kultúra annyira más, mint a mi közép-európaink. Ha Magyarországon barangol az ember, majdnem minden faluban talál egy katolikus templomot, ami nagy valószínűséggel baromira hasonlít az ország többi katolikus templomához. Most tekintsünk el a bazilikáktól és mondjuk a hóllókői, unikumnak számító templomtól. Nos, valami hasonlót érezhetnek az angolok is. Számukra nem nagy durranás, én viszont ámulatba esem. Ahogy ilyen templomkerteket látok, fantáziám egyből szárnyra kap, szinte látom a Sherlock Holmes-történeteket, a kísértethistóriákat vagy éppen Poirot nyomozását... Mindenből árad a kultúra, a történelem, az ember nem győzi kapkodni a fejét. Talán azért ennyire különleges itt minden, mert a szigetországot nem tudták bevenni évszázadok óta és így meg tudta őrizni szépségeit. 

Ami ezen a képen nem látszik, de nagyon szép kezdeményezés, hogy a hamvakat nem falakba teszik, hanem a kertben különféle növényeket és virágokat ültetnek annak az emlékére, aki a földbe került azon a helyen és kis tábla jelzi az illető nevét, születésének és halálának évét.

A vasútállomás

A cookham-i mocsár

Turville

Az első nap házigazdánk kedvesen leigazolta, hogy náluk lakom és egy csekket is adott bizonyítékul, mivel az Egyesült Királyságban nem lakcímkártyával vagy egyébbel kell igazolni a lakcímet, hanem közmű csekkel. Először megpróbáltunk mobiltelefont venni, de nem sikerült, mivel bankszámla kell hozzá. Jó, rendben... Átmentünk a bankba, s immáron vígan lobogtattam a lakcímet igazoló levelemet, de senkit sem érdekelt, mi több, már NI számot kértek a nyitáshoz. Paff... Hát az nincs. Akkor bankszámla sem. Az éppen szellemirtónak öltözött, korombeli banki ügyintéző nagyon kedvesen és mosolyogva mondta el mindezt, úgyhogy nem lehetett rá haragudni. A mellette álló boszorkánynak öltözött kolléganő is nagyon kedvesen asszisztált. Hát igen... egy nappal Halloween előtt jártunk, és a bank követte az ünnepet. :) Az egyetlen dolog, amit el tudtunk intézni, az a havi vonatbérletem volt. No meg a bevásárlás a Tescoban, ami egész jól sikerült elsőre a maga 58 fontjával. 

A sikertelen nap után viszont új napra ébredtünk. Csodálatos, őszi napsütés, így hát irány a vidék! Turville-be mentünk át olyan utakon, ahol két autó szinte alig fér el. De ez a romantikája az egésznek. 
Turville egy angol-szász kis falucska Buckinghamshire megyében, Wycombe járásban. A falu azért nevezetes, mert nagyon autentikus angol falucska, ahol sok filmet forgattak. Itt forgatták például Kedvesem egyik kedvenc filmjét, a Goodnigh, Mr Tom-ot, de itt készült a The Vicar of Dibley vagy a Midsummer Murders is. Az egész olyan volt, mintha mesében lettem volna... Szívesen visszaforgattam volna az időt, hogy megnézzem, anno hogyan éltek ezekben a kunyhókban (cottage) az emberek. A Cobstone nevű szélmalomhoz felcaplattunk, de sajnos privát terület így nem tudtam közelről megnézni. Sebaj, a kátvány fentről lenyűgöző volt. 

Ez a shire ló amint meglátott minket, odajött, majd meg akarta enni kedvesem kabátját. :)

 

Vajon milyen lehet itt, ebben a templomban egy éjféli mise karácsonykor...? Biztosan nagyon hangulatos, pláne, ha hó is van. A kis közösség áldás és átok is lehet, ma már ilyet nehéz elképzelni. 

  Buckinghamshire-i lejtők