Kiutazás
Anna szerencsére ki tudott vinni a reptérre, aminek nagyon örültem. Viszont sajnos csak a kisebbik, három ajtós kocsit tudta elhozni, amibe neccesen fértek be a hatalmas bőröndök. El nem tudom mondani, mennyit szenvedtem azzal, hogy bepasszírozzam a 17 és 24 kilós bőröndöt a hátsó ülésre. Egyedül, mert Anna ugye babát vár és nem emelhet. Kivenni már sokkal egyszerűbb volt. Anna nem restellett egy fotót is készíteni szenvedésemről. :)
Az út sima volt és meg kell mondanom, nagyon érezni a különbsége fapados és a BA között. Más az utazóközönség, minden pontos, és a csomagfeladásnál megkérdezték, hogy fel szeretném-e ingyen adni a kabinbőröndöt. Gondolom, mindezt azért, mert súlyos pénzekért még két csomagfeladást vásároltam, de akkor is jól esik az embernek a figyelmesség. Így még kényelmesebben utazhattam.
A UK Border-nél katasztrófa, ami van. Hogy a fapados reptereken egy órát kell várni, megértem, na de a Heathrow-n...? Ahogy elnéztem a sort és a sok muszlim és indiai embert UK útlevéllel a kezükben elgondolkodtam, hogy vajon jó vásárt csinált-e az Egyesült Királyság, amikor gyarmatává tette azokat az országokat, ahonnan ezek az emberek származnak. Biztosan rengeteg téren profitáltak belőle, de kicsit olyan érzésem van, hogy ez az ára a régi haszonnak és most kőkeményen fizet a szigetország ezért. Végre átjutottam a határon, izgultam, hogy vajon elvitték-e a csomagjaimat a futószalagról, így szinte rohantam. Gyorsan lekaptam őket, de rájöttem, elhamarkodtam a dolgot, mert a csomaghoz való kocsik a terem másik végében voltak. Így izzadtan, büdösen, fáradtan, fejfájással a küszöbön kezdtem tologatni a 4 bőröndöt addig, amíg el nem értem a kocsiig. Onnan már gyorsan kitoltam az előtérbe, ahol is Kedvesem várt rám. Megnyugvás volt, hogy megölelt.
Sajnos az autóbérlésnél is sorba kellett állnunk, majd elvonszolni a csomagokat az autóig. Onnan viszont már simán ment minden, viszonylag gyorsan elértük átmeneti szállásom helyét, Cookham-et.
A háziak, Caroline és Stephen nagyon kedves, felvilágosult emberek, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a ház telis tele van könyvekkel, vagy hogy Caroline egy évet Oroszországban dolgozott egy árvaházban. Végül az en-suit szobát kaptam meg, aminek nagyon örültem, mert így azért csak kényelmesebben van az ember. Fölöttébb örültem, hogy tudtam, láttam már, hová jövök, mi fog rám várni.
Ekkorra már annyira fájt a fejem, hogy alig bírtam létezni és azonnal ennem kellett. Így elmentünk a helyi White Oak nevű étterembe. Amikor beléptünk, megkérdezte a nagyon fiatal nyikhaj srácnak tűnő főpincér, hogy mit szeretnénk. "Asztalt két személyre, vacsorázni szeretnénk, mert egész nap utaztunk" - hangzott kedvesem szájából a mondat. Nos, minden asztaluk foglalt volt, de azt mondták, biztosan meg tudják oldani, majd odavezettek egy kör alakú asztalhoz és azt mondták, itt leülhetünk, de este nyolc órára szükségük van az asztalra újból. Semmi gond, két óra állt a rendelkezésünkre.
A hely azonnal lenyűgözött, szebb helyet a megérkezésem "alkalmából" el sem tudtam volna képzelni: country stílusban berendezett, romantikus, ízléses dizájn, mécsesek mindenhol és 60-as, 70-es évek zenéje halkan.
Valami elképesztően finom angol hagymakrém levest ettünk és utána egy steak-et krumplipürével, tormával, fekete káposztával és fehérrépa szósszal. Éreztem, ahogy meleg étel éri a gyomromat, úgy múlik el szépen a fejfájásom. Ami még ennél is elképesztőbb volt, az a nyikhajnak hitt fiatal srác és a személyzet volt. Ahogy elhaladt előttünk, megkérdezte, minden rendben van-e. Mondtunk, hogy igen, és nagyon szuper minden. Mire ő:
-This is what you need after all day travel.
Vagyis figyel arra, mit mondtunk, kedves volt, udvarias. Nem túl sok, pont amennyi kell. De minden pincér kislány is körbeugrált minket, ami sokat számít. Mondtam is, hogy ez egy olyan hely, ahol az ember szívesen hagyja ott a pénzét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése