Újra...

-Újra rohanás munka után,
-Újra várnegyed,
-Újra belépek a Dunára néző lakásba,
-Újra nyikorog a parketta a lábam alatt, ahogy lépek,
-Újra ismerős arcok,
-Újra magamba szívom az asztrológia illatát,
-Újra olyan közegben vagyok, ahol jól érzem magam,
-Újra beülök a tanterembe,
-Újra élvezem KJ előadását,
-Újra feltöltődöm az órán és úgy érzem szárnyra kelek,
-Újra van értelme a keddnek,
-Újra szétfagyok a villamosmegállóban,
-Újra látom a fiatal prostituáltakat az Interconti előtt...

Másodéves vagyok. Jó érzés. Nagyon jó. Még akkor is, ha újra első éves is vagyok egyben egy másik helyen. Immáron két tanárnál szívom az információt magamba.

Ahogy ezek a jó érzések kavarognak bennem, az eget figyelem, és kiáltani tudnék a boldogságtól. Megfigyeltétek már azt, hogy mennyi színe és árnyalata van az esti égboltnak? Ma a borús időtől koromfekete volt az ég a Gellért-hegy fölött. Egy csillagot és felhőt nem lehetett látni, annyira komor volt. Zseniális kontrasztot alkotott ez a mély, kékesfekete a Vár meleg, aranysárga világításával. Csodás látvány volt.

Művészlélek?

"A blogolás egy önkifejezés, egy művészeti ág (pláne, ha valaki olyan igényesen, színesen, szórakoztatóan és elgondolkodtatóan ír, mint te).
Valahol minden igazi művész, igazi tehetség kibaszottul magányos. Néha, amikor olvasom a blogodat, komoly művészeti katarzist élek át, és meg is fogalmazom: ez a csaj úgy ír, mint egy isten. Amúgy spirituálisan nem felszabadító érzés, hogy senkinek nincs rád szüksége?"

A válasz:
Az biztos, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy nincs ember, aki megértené a lelkem. Néha úgy érzem, örök magányra vagyok ítélve, lehet hogy éppen azért, hogy a rapszodikus ütemben jelentkező élmények inspiráljanak és alkotásra bírjanak. Mit tom én...

Eszmecsere

Nutelli:
"Tényleg komolyan gondolod? Mert akkor nem jövök be megnézni a bejegyzéseket, ha elvész belőlük a mélység, azaz TE.
Ebből az általad felvetett szempontból önzetlen műfaj a blog, mert te adsz és adsz, kapni viszont nem igazán kapsz semmit.
DE. Ide azért írtál eddig elsősorban, hogy az olvasóidat szórakoztasd, akik cserébe visszaszórakoztatnak, vagy azért, mert neked volt szükséged arra, hogy kikommunikáld a világnak, ami benned zajlik?
Amúgy érdekes kísérletnek tartom, hogy visszavonulsz, abbahagyod, hogy "mindenkinek te írsz, mindig te jelentkezel", és megfigyeled, hogyan reagál erre a környezeted.
Ha mindenki eltűnik, és elvész a világgal a kontaktus, akkor azon is érdemes elgondolkodni: a megfelelő embereket nevezted eddig barátnak? Ha viszont mindenki észbe kap, és kölcsönös adok-kapokként mennek tovább a dolgok, akkor is jól tetted, hogy kiborítottad a bilit."

PG:
Alapvetően nekem volt igényem arra, hogy kommunikáljak, és nem vártam cserébe semmit. Ennek ellenére régebben voltak visszajelzések, reagálások, telefonhívások, emailek formájában. Mert ha valamitörtént, jó vagy rossz, megkerestek.
DE.
Amikor azt látom, hogy nem ír senki, nem hív senki, de olvassa a blogom és még az alapján sem jut eszébe, hogy let's give a call or send a short message, akkor elgondolkodom, hogy mi az istent kéne csinálnom, hogy észrevegyék, hogy nekem is jól esne egy emberi szó...?!
Gyújtsam föl magam benzinnel?!

És rájöttem: írni máshogy is lehet. Lehet OpenOfficeban vagy Wordben, elmentem, és minden nap, vagy amikor ihletem támad, folytatom. És ki tudja, egy nap, lehet, hogy könyv lesz belőle és ki is adják. Vagy majd azoknak elküldöm olvasásra, akiket érdeklek. Mindegy.

Ha neked ennyire megerőltető 2 hetente kettőt kattintani az egérrel és megnézni, hogy írtam-e, akkor ne tedd. Én a mai napig rámegyek a te blogodra, mert nem adom föl a reményt, hogy majd folytatod.

Nem tudom, folytatom-e. És egyáltalán: az ember meddig nyújt /ír egy blogot? Amíg él...?

Amúgy meg számtalan blogot láttam már, és igen is tud adni az olvasó: pl. hozzászólások formájában. Az is egy feedback. Másnál működik, nálam - leszámítva a TE egyre fogyatkozó számú hozzászólásaidat, amelyeknek egyébként mindig ropant mód örülök - nem. Elgondolkodtató.

És igen. Visszavonultam. Nem írok senkinek, és nem hívok senkit. Kimerül a tank, ha csak én nyomatom a benzint. Oh well, önfeláldozó, persze, mindig adni akar. Lófaszt! Egy ponton túl már elég.

Érdekes a totális magányt átélni. Rohadt szar.
És ez nem nyavajgás meg önsajnálat, mielőtt hozzám vágod, hanem tény.
Van jó oldala is: kibaszott nagy ihletet ad az íráshoz.

Előítélet

Spontán ötlettől vezérelve ma megismételtük Bika barátnőmmel normafai Bacardi kólázós, beszélgetős esténket. Élveztük a kellemes őszi estét, bár ezúttal nem rúgtuk el annyira a pöttyöst. Mi több, nem kellett taxiznom, időben voltunk és busszal indultam haza. Amikor a kutyával felszálltam a járműre, egyből érzékeltem, hogy a busz hátsó részét egy fiatalokból álló banda uralja. Manapság már mindenkitől tart az ember (a minap olvastam egy körlevelet arról, hogy egy felnőtt nőt és egy velem egykorú csajt ötéves roma gyerekek vertek meg), így oda sem figyeltem, csak leültem az ajtó mellé. Amint ezt tettem, kórusban elhangzott a mondat hátulról:

"Szim-pa-ti-kus ku-tya!"

Röhögés.
Hát jó, inkább észre sem veszem, csak bámulok ki az ablakon. Az Orbán térnél egy idősebb nő pumi kutyáját a hóna alá kapva száll fel az első ajtónál. És a kórus ismét rázendít:

"Szim-pa-ti-kus ku-tya!"

Nevetés.
Már én is mosolygok a bajszom alatt, mire a buszsofőr beleszól a mikrofonba:

"Okos kutya!"

Erre a fiatalok egyből reagálnak:

"Szim-pa-ti-kus so-főr!"

Azonnal hátra nézek és szívből mosolygok a bandára. És hirtelen rájövök, hogy nem kell az előítélet. Nem minden banda rosszindulatú. Csak jól érzik magukat. Fiatalok, és....

szim-pa-ti-kus ban-da

Elég!

A tököm tele van azzal, hogy mindig mindenkinek én írok, mindig én jelentkezem, vissza meg nem jön semmi.
Ide is mi a fenének írok?! Nem is értem magam. Ide is csak bejön mindenki, leveszi az infót, megnézik, hogy oké, PG ma is írt valami vicceset, elgondolkodtatót, vagy éppen f....ságot. És kész, lezárják a gépet. Ennyi.

Hát elég.
Elkezdtem könyvet írni. A franc se fog ide írni mélyebb gondolatokat. Majd csak éppen hogy. Ha egyáltalán.

Na bye.

CSF-ek eredménye

Ezekben a Hellinger-féle családállításokban lehet valami. Emlékszem, karácsonykor írtam, mennyire nem bírom elviselni a családom. Nos, azóta a helyére tettük az anyai és az apai vonalat is. És egyre jobban szeretek velük lenni, beszélgetni. Mi több, egyre jobban ki tudom mutatni az érzéseimet feléjük. Mondjuk Apuval eddig is szerettem beszélgetni. Ma is jó volt. Szeretem, amikor beleélve mesél valamit, és jót nevet a végén. Tudom, hogy fontos neki az, hogy valakivel, akivel szellemileg egy hullámhosszon van, eszmét cseréljen.
Ma filmekről, színészekről dumáltunk. Megállapítottuk, hogy nagyon bírjuk Vittorio Gassmant. Kértem, hogy mondjon olyan filmet tőle, ami nagyon jó, hogy letöltsem és megnézzem. Erre Apám ezt felelte:

"Hát az összes az." :-D

Mac-mester

Hát itt volt.
Szerzett egy "PAFF" érzést vagy adott egy pofont, mindegy, hogyan nevezzük. De legalább kölcsönösen segítettünk egymásnak és ez mindenképp jó dolog.
Ahogy mentem anyámékhoz, az járt a fejemben, hogy lezártam az összes "régi" pasival a dolgot, jöhet valami új. És végre képes voltam a jóra, a pozitívra koncentrálni.

L'amant (A szerető)

Mindig szétbőgőm magam ezen a filmen. Teljesen átérzem azt a fajta mély szerelmet, kötődést, vonzalmat és szenvedést, amit a kínai érzett. Az életben ilyen csak egy van. Szerintem.

Ezt sosem hittem volna!

Hobbi fotós, trendi, 27 éves pasi kollégám ma engem kérdezett meg, hogyan kell torrentezni! Engem! Azt hittem, viccel. De nem. Elmondtam, hogy kell. Basszus, egy évvel ezelőtt ez nekem is még legalább kétismeretlenes egyenlet volt. Most meg...

Jeruzsálem

Ezt egyszerűen imádom. Jó zene és gyönyörű a videó, szép színek, fények. A srác egy évvel fiatalabb nálam, Rák a jegye és ortodox zsidó, rabbi lett belőle. Becsülöm az ilyet. Jót röhögtem, azon, amikor Madonna akart vele találkozni a Kabbala révén, és azt felelte, hogy meg kell kérdezni felsőbb körökben, hogy ez kóser-e. :)

Szobor

A parlament előtt elhaladván tekintetem az épület lépcsőjén ülő oroszlánokra tévedt, és felmerült bennem a kérdés, hogy miért pont oroszlán...? Aztán arra gondoltam, hogy ha nem oroszlán, akkor mi lenne méltó erre a posztra. Milyen állat foglalhatná el ezt a helyet? Ha a régióban maradunk és az ország területén élő állatok közül kéne választani, akkor mi kerülhetne a helyére? Indiában tuti, hogy az épületeken ábrázolnak elefántokat - ők nem tesznek ki mondjuk egy rókát. Érdekes, hogy miért mi, európaiak használjuk más vidékek, kultúrák szimbólumait.
De mit tehetett volna oda szerencsétlen tervező? Magyar szürke marhát? Vagy lovat? Maximum egy sast tudnék elképzelni. Nehéz ügy. Az oroszlán egyébként jó választás: erős, tekintélyt parancsoló és igazságos. A kérdés inkább az, hogyan bír ilyesmi az eszembe jutni....?! :-D