Nem tehetek róla, imádom. Egyszerűen lenyűgöz, akárhányszor látom. Biztosan azért, mert ő volt az első az életemben. Mindig jó vele újra találkozni, de visszautazáskor különösen, hiszen akkor van lehetőség elidőzni nála. Már a hozzá vezető út is bizsergető. A szívem akkor dobban meg, amikor a körgyűrűn hol száguldozva, hol araszolva haladván meglátom az első táblát, ami őt jelzi: CDG, azaz Szídízsí. Onnantól kezdve azt figyelem, mikor érünk ki a betonrengetegből, és mikor látom meg az első gépeket felszállni. Aztán egyszer csak elénk tárul a mérhetetlenül nagy terület, amit elfoglal, s felbukkannak kisebb raktárépületek, teherautók és mindenféle reptéri szállítóeszköz. Kanyargós az út, de igazán élvezem. Fejem jobbra balra kapkodom, mintha tenisz mérkőzésen lennék és csak ámulok, bámulok. Pár perc múlva pedig megpillantom a kettes terminál jellegzetes homlokzatát, amely már ismerősen mosolyog rám. A 2D-re kell mennünk, beállunk hát a kisbusszal a kijelölt helyre. Megérkeztem. Ahogy belépek, biztonságban érzem magam: ismerősek a kék táblák és kijelzők, ismerősek a feliratok, a székek, a boltok. Az egésznek van egy sajátos miliője, amelyet nagyon nehéz leírni. Lüktet az egész, de nincs káosz, nincs stressz, nincs rohanás.
A terminál végébe megyek, hogy bőrönd nélkül járkálhassak a Szídízsín. Alig vannak a pultoknál, simán megy minden, hamar sorra kerülök. Megkapom az ablak mellé szóló beszállókártyámat, mályva színű táskám pedig a saját útját kezdi meg a futószalagon.
Ahogy felnézek, látom a kerek alakzatokat a mennyezeten. Látszik, hogy nem mai tervezés, de még így is tetszik. A bordó bőr pamlagokon mindenféle nemzetiségű ember ül csomaggal vagy anélkül. Egyik, másik ölében laptop, amott meg éppen telefonál valaki. Nyüzsög az egész. Végre eljött az a pillanat, amit annyira vártam: apróságokat vásárolni az otthoniaknak. Két boltról tudok, ahol francia szuvenír kapható: az egyik neve French Days, a másik pedig a nálunk is jól ismert újságos lánc, a Relay. Megnézem a kínálatot az egyikben, majd átmegyek a másikba, hogy összehasonlítsam az árakat. Közben elhaladok a jellegzetes kék ülések előtt, ahol családok, üzletemberek, barátok, szerelmes párok várnak. Balról tömény parfüm illat árad ki az illatszerboltból, jobbról pedig éppen narancslevet vásárolnak egy csöppnyi büfében. A másik boltban is szétnézek, majd összerakom fejben, hogy kit mivel szeretnék meglepni. Fizetek, majd a kapuhoz sietek, hogy bent várhassak a tranzitban. Az átvilágítás hamar megy, már rutin az egész, és a színes bőrű fiatalember nagyon kedves, még kacsint is rám, hogy nem szükséges levenni a cipőmet.
Bent vagyok végre. A hatalmas üvegfalakon keresztül látni a szárnyas óriásokat. Itt egy Finnair, amott Air France, Qatar, British Airways és még sorolhatnám. Az egész látvány egy színkavalkád, mintha egy kaleidoszkópba nézne az ember. Néhány csáp árválkodik és várja, hogy kikössön nála egy megfáradt gép. Csomagszállító kis kocsik furikáznak a repülők aljában, aztán üzemanyagot szállító autó érkezik. Olyan ez, mint egy város. Önálló életet él. Eszembe jut, amit olvastam róla: több ezren dolgoznak itt. Hirtelen végig fut az agyamon, hogy ki mindenkiről is lehet szó. A végeredmény elképesztő, hiszen dolgozik itt takarító nő, pultos, bolti eladó, biztonsági szolgálatos, légi kísérő, csomagszállító, műszerész, forgalomirányító, légi irányító, konyhalány, orvos, ügyfélszolgálatos és még hány és hány háttérmunkás is, akikre nem is gondolok.
Végig járom a hetvenes kaputól az ötven valahányasig a tranzitot, hogy valamiféle italt vehessek magamnak. Csak két büfében tehetem ezt meg. A kisebb mellett döntök a tranzit végében. A másiknál és annak környékén nagyon sokan ülnek. Minden bordó és kék ülés foglalt. Ahogy járkálok, észreveszem magamon, hogy már mennyire otthonosan mozgok ebben a közegben. Itt van a mosdó balra, amott meg az ingyenes újságok, aztán megint néhány bolt. Lassan elérek a kis büféhez, amit előttem éppen néhány negyven és néhány húszas éveiket taposó öltönyös üzletember száll meg. Látszik rajtuk, hogy nagyon komolyan veszik a munkát, ahogyan a hierarchiát is: az idősebbeknek tekintélyük van a fiatal „zöldfülűk” előtt. Kiválasztják szendvicseiket, majd fizetnek. Finnek, azt hiszem. Mindegyik nagyon magas, de nem tetszenek. Végig nézek rajtuk. Az különösen nem tetszik, ha fekete öltönyhöz barna cipőt vesznek föl. Mindegy. Sorra kerülök én is, a laza, farmeros, elvarázsolt multis csaj, aki kineziológia tételeket magol várakozás közben. Kifizetem a jeges teám, és szabad hely után nézek. Ekkor veszem észre, hogy már sötétedik. Így még hangulatosabb és izgalmasabb az egész. A tranzit végében maradok, nem érdekel, hogy távol vagyok attól a kaputól, ahol majd be kell szállni. Van időm, és nem akarok tömött sorokban ülni. Megfigyelem, hogy ezen a részen nyugodtabb a légkör, a székek pedig világos zöldek. Leülök egy korombeli férfi mellé, aki meglepően hasonlít az REM énekeséhez. Újságot olvas. Ez már ritka, amióta léteznek okos telefonok és elektronikus olvasók is. Kézipoggyászán van egy kisebb táska is. „Hm... fuvola lehet benne, olyan formája van” – tűnődöm. Milyen izgalmas a zöld székben ülni, és figyelni a Szídízsí életét és az embereket! Élvezem minden pillanatát, egyáltalán nem unatkozom. Majdnem előveszem a laptopom, hogy az élményt és érzést gyorsan kiírjam magamból, de úrrá leszek magamon, és inkább úgy döntök, hogy amíg lehet, inkább magamba szívom a reptér hangulatát. Szemben egy nagyon fiatal menedzser fiú ül. Komoly, mindent precízen vesz elő és tesz el. „De jó, hogy nem vagyok karrierista” – állapítom meg magamban. Fejem tovább fordítom az ablak felé. Már sötét van. A gépek lámpái villognak odakint. Legszívesebben bevackolnám magam a székembe és el sem mozdulnék onnan. Kint hűvös van és sötét, bent pedig meleg, és csupa érdekes megfigyelnivaló.
Jelzem az otthoniaknak, hogy már a reptéren vagyok és hamarosan indulok haza, majd felállok, és a mosdó felé veszem az irányt. Mire kiérek, lassan nyitják is a kaput a beszálláshoz. Megpillantom az REM énekesére hasonlító, fuvolás férfit. Ő is ezzel a géppel utazik. Lám-lám, kicsi a világ. Ő is a terminál végében húzta meg hát magát. Igazi művész lélek lehet. Ellenőrzik a beszállókártyám, aztán belépek a csápba. A gépen elhelyezkedem, és várom a felszállás pillanatát. Ennél jobban már csak azt várom, hogy a kifutópályára érjünk, hiszen ezen út alatt döbbenek rá, mekkora is valójában a Szídízsí. Öt, hat percet is igénybe vehet, hogy kiérjünk a megfelelő felszállási helyre. Elképesztő. Ahogy az Airbus kitolat a csápról és elhalad a terminál mellett, akkor veszem észre a kivilágított épületet és ekkor esik le, hogy pár perce még bizony ott járkáltam fel s alá. Kívülről egészen más látni, hogy milyen hosszú is a terminál. Elbúcsúzom a kék, bordó és világos zöld székektől, a kék kijelzőktől, a kör alakzatú mennyezettől, a kivilágított épülettől.
Ahogy haladunk a felszállópálya felé, azon tűnődöm, hogy miket jelenthetnek a fűben a különböző színű betűkből és számokból álló kódok a pilóták számára. Nem tudom megfejteni, pedig jó lenne. Amikor eléri a start pozíciót a gép, olyan érzésem van, mintha távolugrásra készülne. Nekifut, aztán elrugaszkodik és hopp, már fent is van. Imádom, amikor egyszer csak felzúgnak a hajtóművek, és a pilóta padlógázt ad. Figyelem a gyorsulást és mindig igyekszem érzésre eltalálni, mikor kell fölemelni a gépet. Általában eltalálom. Most is így van. Jön a kellemes „hinta-érzés” és elrugaszkodunk a földtől. Gépünk az egekbe tör, majd oldalra billen és ráfordul a pályájára. Alattunk a kivilágított Szídízsí és Párizs. Gyönyörű a város, látni az utcaszerkezeteket. Semmilyen híres épületet nem tudok belőni a szememmel, ezért csak egyszerűen gyönyörködöm a látványban, és belül a következőt suttogom: „Orevoir, CDG!”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése