Amikor nyáron megtudtam, hogy jön Budapestre, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de elmegyek rá. El is mentem volna, de nem volt kivel. Egyedül pedig elég hülyén éreztem volna magam, így hát szomorúan állapítottam meg, hogy erről is lemaradok, mint annyi minden másról. Épp egy nappal előtte villant be, hogy másnap van a nagy nap... "Hm, de jó is azoknak, akik láthatják" - gondoltam.
Mélabúsan álltam neki a munkának tegnap; táblázatok tömkelegét kezeltem és lélekben felkészültem az esti céges vacsorára. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább a saját utcámban található étterembe foglaltunk asztalt, így este nem kell majd bóklászni. Abban azért bíztam, hogy nem futok össze a szerb istennel, vagyis a huszonhét éves ifjú titánnal, akivel a nyáron párszor összegyűrtem a lepedőt, ugyanis a törzshelyükre szólt a vacsorameghívás. És ekkor csöngött a telefon. Az Angyal volt az. Azt mondta, hogy nem tud elmenni este, átadja nekem a lehetőséget. Nem hittem a fülemnek. „Én? Sade koncertre? Hát mégis? Ó, de hát ma céges vacsora van este! Sebaj, megoldom, nem érdekel. Kitalálok valamit, még nem tudom, mit, de semmiképp sem hagyom ki Sade-t!”
Innentől kezdve lázban égtem: nem tudtam a munkára koncentrálni, agyam jobbra, balra kattogott, hogy mindent ki tudjak vitelezni: el kell kéredzkedni fél órával a munkából, hogy a kutyát meg tudjam sétáltatni és hogy kezdésre oda tudjak érni a céges vacsorára. Akkor el tudok velük tölteni másfél órát, az korrekt. És az egyenes utat választom: megmondom, hogy kaptam jegyet, ráadásul VIP páholyba, és egyszerűen nem akarom kihagyni és kész. Aztán át kell venni a jegyet, majd el kell vezetni a Sportarénába. Ajaj... Na ez érdekes lesz.
Délután négy órakor már tűkön ültem és csak az órát néztem. Fél hatkor, mint akit puskából lőttek ki, startoltam, s kengyelfutó gyalog kakukként rohantam haza.
Kutyámat megsétáltattam, és mérhetetlenül boldognak éreztem magam. Hűséges négylábúm előttem kocogott vidáman, és én lágyan néztem ezt a jószágot, aki annyi sok kedvességet adott már nekem. Amikor haza értünk, egy hangosat vakkantott, mire elnevettem magam. "Imádlak" - mondtam neki mosolyogva. Enni adtam neki, majd felfrissülés után elindultam a céges vacsorára.
A másfél óra hamar eltelt, éppen meg tudtam enni az ételt. Nem futottam össze a szerb istennel. Pontban nyolc órakor felkerekedtem és izgatottan útnak eredtem.
Az Angyal ott állt már a megbeszélt megállóban, és mosolyogva nyújtotta be a jegyeket nekem. Nem is tudja, hogy a Világot adta nekem. Nem, azt hiszem, tényleg nem tudom kifejezni azt, mekkora nagy örömöt szerzett ezzel, és hogy milyen hálás vagyok ezért.
Innen már semmi nem akadályozhatott meg, hogy elérjem a helyszínt időben. Vagyis mégis. Előbb fordultam le, mint kellett volna. "A francba, kell egy GPS mostmár tényleg" - mormogtam magamban. Az hagyján, hogy benéztem az utat, előttem mozdulni sem akaró kocsisor állt. Gyomrom mocorogni kezdett, gondolom az egész napos izgalom. "Ajaj, még ez is. Hát ha én ezt kibírom addig, amíg beérek a stadionba, akkor..." - merengtem. De aztán csak kikeveredtem a tömegből valahogy és sikerült visszafordulnom. Meg is találtam a kaput a parkolóhoz, majd rohantam a bejárathoz, hogy fölvegyem a partneremet. Hurrá, bent vagyunk!
A második dalnál, a „Your Love Is Kingnél” kicsordult a könnyem. Annyira szeretem ezt a zenét, a stílust, a hangzást... Mindent! Csodálatos ez nő. Gyönyörű, de leginkább azt szeretem benne, hogy kiáll egy szál hosszú ruhában, egy fülbevalóval a fülében a színpadra és elereszti a hangját. Ennyi. Az embernek vége van tőle. Neki nincs szüksége show-ra, nincs szüksége botrányokra, nincs szüksége látványos jelmezekre és kosztümökre. Ő egyszerűen "csak" SADE. Amikor beszél, mély, érzéki, bársonyos hangjától akkor is bizsereg az ember minden porcikája. A másik dolog, amiért nagyon szeretem, az, hogy tökéletesen kifejezi a lelki világom, egy az egyben azokat az érzéseket írja meg, amelyek bennem vannak. Mindezt olyan harmónikus hangszereléssel, lágy hangzással, hogy szebbet elképzelni sem lehet.
Amikor a "Jezebel-t" énekelte a földön térdelve szaxofon kísérettel, folytak a könnyeim. Nem is találok szavakat arra, hogy milyen fantasztikus ennek a nőnek a füstös hangja. Kivágta a biztosítékot ő is és a szaxofon is. (A szaxofon egyébként szerintem a legszexibb hangszer.)
"Is It A Crime?" - istenem... Sírtam. Eszembe jutott, hogy Leónak ezt a szöveget átküldtem egyszer, mert pontosan ezt éreztem:
"Is it a crime
Is it a crime
that I still want you
and I want you to want me too
My love is wider, wider than Victoria Lake
My love is taller, taller than the empire state"
Az egész dal lüktetett, Sade pedig csak állt fehér, hosszú ruhájában mezítláb, és a karját kitárva mutatta, mennyire szerelemes... A lágy, csendes rész, szomorú, ahogyan az ember is az a szerelmi bánatában. Aztán egyszer csak berobban minden, ahogyan az érzelmek is felkorbácsolódnak az emberben, amikor vergődik és vágyakozik a másik után, de annak már nem kell. Teljes mértékben visszaadja a belső, lelki vívódást, a vihart.
Gyakorlatilag a második részt végig sírtam és mosolyogtam. Mosolyogtam a „Paradise”, a „Smooth Operator” és a „Nothing Can Come Between Us” alatt. Ezek hangszerelése és hangosítása elképesztő volt. A Pearls című dalnál viszont, ahogy kivágta a hangját a "halleluját" énekelve, potyogtak a könnyeim. Á, ilyen a világon nincs. Hátborzongató. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Aztán jött persze a "No Ordinary Love", ami megint csak eszembe juttatta Leót, hiszen épp ezen mentem keresztül...:
"I gave you all the love I got
I gave you more than I could give
I gave you love
I gave you all that I have inside
And you took my love
You took my love"
Na meg aztán ezen is:
"I won't pretend that I intend to stop living
I won't pretend I'm good at forgiving
But I can't hate you
Although I have tried"
(Love Is Stronger Than Pride)
Leó, Leó, Leó... Istenem, mikor leszek én újra ennyire szerelmes...?
Visszatapsoltuk. A „Cherish The Day-jel” zárt. Ah, ez is Leó, persze. Naná, hogy az:
„You showed me how deep love can be.”
Úgy éreztem, mintha az egész testemet egy hatalmas kéz megsimogatná, olyan selymes volt Sade éneke. Lelkem mosolygott, és boldog voltam. „Igen, most már meg lehet halni. Egészen biztosan a mennyországban vagyok” – gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése