I'm a dancy girl

God Made A Dog

Egy hónap

Kiskutyám!

(A fene se tudja, hogy ezt egybe vagy külön kell írni, én most egybe írom.)

Holnap lesz egy hónapja, hogy már nem vagy velem... Borzasztóan hiányzol. Be sem kell csuknom a szemem, mindenhol látlak. Látom, ahogy leteszem a megszokott kis helyre a táladban a leveskét és ahogy lehajolsz, hogy megedd szépen, látom, ahogy a lábaiddal hogyan állsz a tál fölött. Látom, ahogy a dupla szárnyú fürdőszoba ajtót az orroddal kinyitod, hogy benézhess és leellenőrizhesd, hogy ott vagyok. Látom ahogy előttem kocogsz az utcán, majd később ahogyan bandukolsz és szimatolsz. Látom, ahogyan összegömbölyödsz mellettem a kanapé végében, miközben én a másik végén laptoppal az ölemben a blogba írok - ahogyan most is -, majd megfordulsz, és felém fordulsz, a hideg és nedves nóziddal megbökdösöl... Mindent látok és órákon keresztül tudnám sorolni az apró mozdulataidat, amik annyira jellegzetesek voltak. Hiányzol... 

Tudod, le szoktam menni sétálni, mert hiányzik a mozgás, hiányoznak az utcák, az emberek, a környék. Amíg együtt sétáltunk, minden nap képben voltam, hol mi történik, láttuk a változásokat. De nem jó egyedül sétálni... Úgy érzem, nem tartozom sehová, már nem vagyok kutyás, már nem vagyok gazdi... Mégis róvom az utcákat és figyelem a környéket, mert megszoktam. 

Ma elmentem a Héliáig. Képzeld, Kiskutyám, teljesen átépítik! Ott, ahol botocskáztunk régen, most "kamasz játszóteret" építenek, a bicikliút kacskaringós lett, parkosítanak és díszburkolatot tesznek le. De legalább rájöttek, hogy a kutyafuttatónak szélesebbnek kell lennie, így azt kiszélesítették. Sokkal szebb lett minden, pedig csak sötétben láttam. A parton, ahol régen futottam, kiszedték a bokrokat, úgyhogy ott már nem tudnál titokban felenni semmit sem. :) Bárcsak te is láthatnád...! Ahogyan sétáltam, elsírtam magam. Akkor villant be, hogy már egy hónapja nem vagy velem. Tizenkét évet éltünk le együtt, és bár emlékszem a fiatal éveidre is, valahogy azok maradtak meg bennem igazán, amelyeket ketten együtt éltünk meg. Mennyi, de mennyi élményünk, emlékünk van! Órákig tudnék mesélni, annyi szent. 

Amikor hazaértem, felhívtam Ilonkáékat és megbeszéltük, hogy Te, King és Maya "lélek-kutyusok" voltatok. No meg azt is, hogy ezután is látogatni fogom őket.

Jaj, Kiskutyám, nem tudom, jó gazdid voltam-e... Tudom, hogy néha stresszes voltam, meg olykor haragudtam rád, amikor mondjuk felzabáltad az Angliából ajándékba hozott csokoládét, és tudom, hogy sokat voltál egyedül és vártál rám... Igyekeztem mindent megadni neked, és ennyit tudtam adni... Csak remélni tudom, hogy te is a szépre és a jóra emlékszel, mert abból van több.

Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy ha meghalok, akkor majd a túlvilágon találkozunk majd újra? És újra megölelhetlek? Nagyon hiányzol... Az, hogy megérintselek, a szuszogásod, a karmaid csattogása, a bőr csattogása, ahogy megrázod magad, a gyámoltalan felvakkantásod és az örömmorgásod. 

Remélem, jól vagy és a szüleiddel csavarogsz és boldog vagy, bárhol vagy is. És remélem, hogy én is hiányzom neked... Csodálatos kutya vagy! Nincs még egy hozzád fogható szépségű és személyiségű kutya. 

Nagyon szeretlek.

Sok-sok simi:
Gazdi

Blackbird

Blackbird, azaz fekete rigó. Erről beszélgettünk ma Vele, és már nem is emlékszem, hogyan lyukadtunk ki itt. 
-Actually, I love listening to blackbirds. Oh I love how they sing. - mondta. "Van egy Beatles vagy Paul McCartney dal, amiben a "Blackbirdről" énekelnek" - vágtam rá. Igen, még a dallam is a fülemben volt, és tudtam, hogy a dalszöveg a "blackbird" szóval kezdődik. Gyorsan rákerestem a neten, meg is volt azonnal, hát benyomtam a Youtube-on, és Paul McCartney, bocsánat, Sir Paul McCartney elkezdte énekelni a dalt. 
-Never heard, I did not know this song. - mondta. 
-Really? - csodálkoztam. És oké, hogy zseniális memóriám van és rengeteg dalszöveget tudok :)), na de hogy lehet az, hogy basszus egy angol nem ismeri ezt a dalt....?? :-o

Negro

Hm... Ahogy a minap a rakparton állva vártam a villamost, tekintetem a szemközti megállóban lévő óriásplakátra tévedt. A Negro cukorkát reklámozták rajta. A szlogen valami olyasmi volt, hogy "maradj eredeti". Nos, lássuk csak. Az egy dolog, hogy szerintem a "maradj a régi" jobb kifejezés lett volna, hiszen az angolból átvett "original" szó lefordítva nem adja át azt, amit üzenni akarnak. Szóval oké, rendben, hunyjunk szemet a szlogen felett. Na de álljunk meg egy szóra! Azt reklámozzák, hogy a Negro az évtizedek (lassan egy évszázad) alatt nem változott? Na ez nem igaz. Jó, rendben, értem én, hogy a receptúrára gondolnak... De ahogy elnézem a cukorkáról készült fotót, egyáltalán nem a fekete édességre asszociálok. Ó, nem! Az "én koromban" a cukorkának másmilyen formája volt ám! A mostani forma alapján két dolog jut az eszembe, ha a cukorkára nézek: 1) fonott kalács, 2) svábbogár. Tudom, vicces, de ez van. 

Amúgy utána néztem ennek a sztorinak. Az is vicces, hogy a magyar Wikipédia csak annyit bírt írni az eredetéről, hogy egy Pietro Negro nevű ürge találta ki. Jó, de who the f... is Pietro Negro? Az angol Wikipedia megmondja: egy olasz cukrász, aki az 1920-as évek alatt Magyarországon élt. Még szerencse, hogy van magyar és angol Wikipédia, így összeáll a kép. 

Ész(t)bontó hal

A bevásárló körutam során halrudacskákat szerettem volna venni. Éhes voltam, mivel a délelőttöt az okmányirodában töltöttem. Elképzeltem a halrudakat frissen kisütve, mellé majonéz és friss saláta. Mmm... mennyeien hangzott. No de lássuk csak, melyiket vegyem? Ezek a halrudak olyan drágák. Talán az Iglo a legdrágább, azt most nem engedhetem meg magamnak. Megakadt a szemem két zacskós kiszerelésen. Elolvastam mindkettő hátán, hogy hol készítették. Az egyiket Lengyelországban, a másikat Észtországban. Hm... az észt gyártmány ugyan drágább volt, mégis mellette döntöttem. A lengyel gyártmányú halak néha förtelmesek, no és gondoltam, az észtek ennél magasabb szinten vannak, arról nem is beszélve, hogy észt szakra jártam az egyetemen, hát hadd legyen akkor már észt hal a kosárban. 

Amint hazaértem, el is kezdtem készíteni az ebédemet. Először a salátát dobtam össze (jégsaláta, rukkola, koktélparadicsom, újhagyma, só és balzsamecet), majd kisütöttem a halrudakat. Tálaltam, mellé nyomtam egy adag majonézt és hozzáfogtam. 

Fogalmam sincs, milyen fejet vághattam, amikor beleharaptam a halrúdba. "Ez mi a büdös franc úgy mégis?!" - kérdeztem csalódottan. Hogy ennek köze nincs a halhoz, az is biztos. De akkor mi ez, amit halrúd címszó alatt árulnak...? Fűrészpor befűszerezve? Nagyjából olyan állaga és íze volt. Hát ennyit a jobb minőségű, észt halhoz fűzött reményeimről... 

Céltalan séta

Majdnem két hét telt el azóta, hogy örökre elaludt. Ma először éreztem úgy, hogy le kell mennem sétálni. Egyszerűen hiányzik a séta, hiányzik a rendszer az életemből, hiányoznak az utcák, a kutyások, minden, amit ismerek már 12 éve. Az első sarkon megpillantottam egy kutyust. Szívem dobbant egyet, és arra gondoltam, nekem is volt kutyusom... Tovább haladtam a park irányába, hátha összefutok kutyásokkal, akiket ismertem. Végső soron őket is értesíteni illik valahogy, akkor is, ha mi, kutyások tudjuk, hogy ha valaki kimarad több hétig, akkor az valószínűleg azt jelenti, hogy a kutyus meghalt. 
A parkban sehol senki. Csak egy nagy darab középkorú férfi ült az egyik padon kapucnival a fején. Onnan lehetett tudni, hogy nem hajléktalan, hogy az okos telefonját bűvölte. Amikor visszafordultam, éreztem, hogy lelkem zaklatottá vált, az emlékek erősen hatottak rám. Betértem az egyik éjjel nappali boltba, hogy tejet vegyek. Néztem a pultot, de csak másfeles tej volt, abból is csak Jász tej, ami olyan, mintha az ember vizet inna. Volt ugyan olyan tejből 2,8-as, ami megfelelt volna, de az meg UHT volt, nem pedig friss. Pár pillanatig vacilláltam, majd visszatettem a tejet a helyére és elindultam kifelé. Még ez is... Régen egy percet sem időztem ebben a boltban, mert a kutya kint várt rám, így megfogtam az elsőt, ami a kezembe akadt és fizettem. Most meg...? Kavarogtak bennem az érzések és éreztem, hogy közel járt a sírás. Az ajtóban megszólalt a boltos kisegítő srác, hogy "nem tudtunk segíteni?". Még szerencse, hogy éppen jött be valaki, így a tumultusban úgy tettem, mintha nem hallottam volna. "Csak el innen!" - szólt belül egy hang. "És nem, bammeg, nem tudsz segíteni! Meghalt a kutyám, nincs kutyám többé!"
Könnyes szemmel elindultam egyenesen a másik éjjel nappali közérthez. Hirtelen "Berta nénit" láttam szembe jönni egy kutyussal a pórázon. "Berta néni" egy idősebb hölgy, entellektüel, jogot végzett, olaszul és franciául beszél és saját kiadója van és azért lett Berta néni, mert a Basset hound-ját hívták Bertának. Hogy mi a becsületes neve, nem tudom a mai napig, pedig ismerem 12 éve... Berta néni volt az egyetlen, akinek engedtem, hogy Gértinek jutifalatot adjon. És Gréti amikor meglátta messziről, azonnal odaszaladt hozzá és követelte a jussát. 
Úgy egy hónapja futottam össze vele utoljára, amikor is elmondta, hogy Bertát, a basset houndot el kellett altatni. Akkor azt mondta, nem tud kutya nélkül létezni, nincs rendszer az életében, hiányzik a kutya, és hogy majd a tavasszal biztosan lesz másik. Lett. Egy nagyon kedves keverék kutyust kapott a menhelyről, Lulut. Lehajoltam Luluhoz, aki tüneményesen azonnal hozzám bújt. Kezembe vettem az okos kis buksiját és megsimogattam. Istenem! Majdnem elbőgtem magam! két hét után először simogattam kutyát! Annyira hiányzik ez a fajta érintés... Aki nem kutyás, nem is érti, milyen az, 12 évig úgy élni, hogy minden nap megsimogatja a selymes bundát... 
-Mi van Grétivel? Elment? - kérdezte Berta néni. 
-Igen.  - feleltem, majd elmeséltem neki röviden a történetet. 
-Csak bolyong cél nélkül az utcán, nem találja a helyét, igaz? - kérdezte. Bólintottam, és a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. - Ez az, én is így voltam vele. Nem volt rendszer sem az életemben. - folytatta. - Más kutyáktól kértem simogatást.
-Nagyon jó helyre kerültél, Lulu. - szóltam a kutyushoz, miközben guggolva a fejét simogattam. Az eb nagy, gomb szemeivel gyengéden a szemembe nézett. Ember képtelen így nézni... 
Megbeszéltem Berta nénivel, hogy miért nem valószínű, hogy lesz újra kutyám, és teljes erővel támogatott. Felajánlottam, hogy a maradék kutyaeledelt elviszem neki, úgyhogy hamarosan újra találkozunk és újra látom Lulut...