Egy hónap

Kiskutyám!

(A fene se tudja, hogy ezt egybe vagy külön kell írni, én most egybe írom.)

Holnap lesz egy hónapja, hogy már nem vagy velem... Borzasztóan hiányzol. Be sem kell csuknom a szemem, mindenhol látlak. Látom, ahogy leteszem a megszokott kis helyre a táladban a leveskét és ahogy lehajolsz, hogy megedd szépen, látom, ahogy a lábaiddal hogyan állsz a tál fölött. Látom, ahogy a dupla szárnyú fürdőszoba ajtót az orroddal kinyitod, hogy benézhess és leellenőrizhesd, hogy ott vagyok. Látom ahogy előttem kocogsz az utcán, majd később ahogyan bandukolsz és szimatolsz. Látom, ahogyan összegömbölyödsz mellettem a kanapé végében, miközben én a másik végén laptoppal az ölemben a blogba írok - ahogyan most is -, majd megfordulsz, és felém fordulsz, a hideg és nedves nóziddal megbökdösöl... Mindent látok és órákon keresztül tudnám sorolni az apró mozdulataidat, amik annyira jellegzetesek voltak. Hiányzol... 

Tudod, le szoktam menni sétálni, mert hiányzik a mozgás, hiányoznak az utcák, az emberek, a környék. Amíg együtt sétáltunk, minden nap képben voltam, hol mi történik, láttuk a változásokat. De nem jó egyedül sétálni... Úgy érzem, nem tartozom sehová, már nem vagyok kutyás, már nem vagyok gazdi... Mégis róvom az utcákat és figyelem a környéket, mert megszoktam. 

Ma elmentem a Héliáig. Képzeld, Kiskutyám, teljesen átépítik! Ott, ahol botocskáztunk régen, most "kamasz játszóteret" építenek, a bicikliút kacskaringós lett, parkosítanak és díszburkolatot tesznek le. De legalább rájöttek, hogy a kutyafuttatónak szélesebbnek kell lennie, így azt kiszélesítették. Sokkal szebb lett minden, pedig csak sötétben láttam. A parton, ahol régen futottam, kiszedték a bokrokat, úgyhogy ott már nem tudnál titokban felenni semmit sem. :) Bárcsak te is láthatnád...! Ahogyan sétáltam, elsírtam magam. Akkor villant be, hogy már egy hónapja nem vagy velem. Tizenkét évet éltünk le együtt, és bár emlékszem a fiatal éveidre is, valahogy azok maradtak meg bennem igazán, amelyeket ketten együtt éltünk meg. Mennyi, de mennyi élményünk, emlékünk van! Órákig tudnék mesélni, annyi szent. 

Amikor hazaértem, felhívtam Ilonkáékat és megbeszéltük, hogy Te, King és Maya "lélek-kutyusok" voltatok. No meg azt is, hogy ezután is látogatni fogom őket.

Jaj, Kiskutyám, nem tudom, jó gazdid voltam-e... Tudom, hogy néha stresszes voltam, meg olykor haragudtam rád, amikor mondjuk felzabáltad az Angliából ajándékba hozott csokoládét, és tudom, hogy sokat voltál egyedül és vártál rám... Igyekeztem mindent megadni neked, és ennyit tudtam adni... Csak remélni tudom, hogy te is a szépre és a jóra emlékszel, mert abból van több.

Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy ha meghalok, akkor majd a túlvilágon találkozunk majd újra? És újra megölelhetlek? Nagyon hiányzol... Az, hogy megérintselek, a szuszogásod, a karmaid csattogása, a bőr csattogása, ahogy megrázod magad, a gyámoltalan felvakkantásod és az örömmorgásod. 

Remélem, jól vagy és a szüleiddel csavarogsz és boldog vagy, bárhol vagy is. És remélem, hogy én is hiányzom neked... Csodálatos kutya vagy! Nincs még egy hozzád fogható szépségű és személyiségű kutya. 

Nagyon szeretlek.

Sok-sok simi:
Gazdi