Majdnem két hét telt el azóta, hogy örökre elaludt. Ma először éreztem úgy, hogy le kell mennem sétálni. Egyszerűen hiányzik a séta, hiányzik a rendszer az életemből, hiányoznak az utcák, a kutyások, minden, amit ismerek már 12 éve. Az első sarkon megpillantottam egy kutyust. Szívem dobbant egyet, és arra gondoltam, nekem is volt kutyusom... Tovább haladtam a park irányába, hátha összefutok kutyásokkal, akiket ismertem. Végső soron őket is értesíteni illik valahogy, akkor is, ha mi, kutyások tudjuk, hogy ha valaki kimarad több hétig, akkor az valószínűleg azt jelenti, hogy a kutyus meghalt.
A parkban sehol senki. Csak egy nagy darab középkorú férfi ült az egyik padon kapucnival a fején. Onnan lehetett tudni, hogy nem hajléktalan, hogy az okos telefonját bűvölte. Amikor visszafordultam, éreztem, hogy lelkem zaklatottá vált, az emlékek erősen hatottak rám. Betértem az egyik éjjel nappali boltba, hogy tejet vegyek. Néztem a pultot, de csak másfeles tej volt, abból is csak Jász tej, ami olyan, mintha az ember vizet inna. Volt ugyan olyan tejből 2,8-as, ami megfelelt volna, de az meg UHT volt, nem pedig friss. Pár pillanatig vacilláltam, majd visszatettem a tejet a helyére és elindultam kifelé. Még ez is... Régen egy percet sem időztem ebben a boltban, mert a kutya kint várt rám, így megfogtam az elsőt, ami a kezembe akadt és fizettem. Most meg...? Kavarogtak bennem az érzések és éreztem, hogy közel járt a sírás. Az ajtóban megszólalt a boltos kisegítő srác, hogy "nem tudtunk segíteni?". Még szerencse, hogy éppen jött be valaki, így a tumultusban úgy tettem, mintha nem hallottam volna. "Csak el innen!" - szólt belül egy hang. "És nem, bammeg, nem tudsz segíteni! Meghalt a kutyám, nincs kutyám többé!"
Könnyes szemmel elindultam egyenesen a másik éjjel nappali közérthez. Hirtelen "Berta nénit" láttam szembe jönni egy kutyussal a pórázon. "Berta néni" egy idősebb hölgy, entellektüel, jogot végzett, olaszul és franciául beszél és saját kiadója van és azért lett Berta néni, mert a Basset hound-ját hívták Bertának. Hogy mi a becsületes neve, nem tudom a mai napig, pedig ismerem 12 éve... Berta néni volt az egyetlen, akinek engedtem, hogy Gértinek jutifalatot adjon. És Gréti amikor meglátta messziről, azonnal odaszaladt hozzá és követelte a jussát.
Úgy egy hónapja futottam össze vele utoljára, amikor is elmondta, hogy Bertát, a basset houndot el kellett altatni. Akkor azt mondta, nem tud kutya nélkül létezni, nincs rendszer az életében, hiányzik a kutya, és hogy majd a tavasszal biztosan lesz másik. Lett. Egy nagyon kedves keverék kutyust kapott a menhelyről, Lulut. Lehajoltam Luluhoz, aki tüneményesen azonnal hozzám bújt. Kezembe vettem az okos kis buksiját és megsimogattam. Istenem! Majdnem elbőgtem magam! két hét után először simogattam kutyát! Annyira hiányzik ez a fajta érintés... Aki nem kutyás, nem is érti, milyen az, 12 évig úgy élni, hogy minden nap megsimogatja a selymes bundát...
-Mi van Grétivel? Elment? - kérdezte Berta néni.
-Igen. - feleltem, majd elmeséltem neki röviden a történetet.
-Csak bolyong cél nélkül az utcán, nem találja a helyét, igaz? - kérdezte. Bólintottam, és a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. - Ez az, én is így voltam vele. Nem volt rendszer sem az életemben. - folytatta. - Más kutyáktól kértem simogatást.
-Nagyon jó helyre kerültél, Lulu. - szóltam a kutyushoz, miközben guggolva a fejét simogattam. Az eb nagy, gomb szemeivel gyengéden a szemembe nézett. Ember képtelen így nézni...
Megbeszéltem Berta nénivel, hogy miért nem valószínű, hogy lesz újra kutyám, és teljes erővel támogatott. Felajánlottam, hogy a maradék kutyaeledelt elviszem neki, úgyhogy hamarosan újra találkozunk és újra látom Lulut...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése