Ablak

Reggel nyolc előtt kezdett el hullani a hó. Az iroda előtti park járdájának a szélén megtapadt a hó, innen lehetett tudni, hogy ez most nem fog elolvadni. Sötét volt a szürke felhőktől, beborították az egész várost. Beszéltem Vele, s hangja megmelengette a szívemet a hidegben. Jó lenne átölelni, vagy legalább látni a mosolyát, gondoltam magamban, miközben a telefont a fülemre nyomtam, hogy jobban halljam. Aztán felrohantam a trendi luxusirodaházba. Még nem késtem le a tárgyalást, még van nyolc perc, mormoltam magamban. Egy forró tea jól esne. De jó is volt vele teát főzni a konyhában... Most egyedül teázom. Megfogtam a laptopom és a szükséges holmikat és bevonultam a tárgyalóterembe. A téma nem igazán hozott lázba, és amúgy is mindig elveszítem az érdeklődésemet egy idő után, pláne, ha az érzelmek erősen hatnak rám, és ha valamilyen esztétikai élmény is ér. Fejem az ablak felé fordítottam. Hm... A dizájnosan hosszúkásra tervezett irodaablakok megtörik a városra eső látványt, mégis élvezem a bambulást. Minden fehérlik. Még mindig esik. A Dunán egy uszály halad éppen, azt is hó borítja már. Gondolataim átlépik az ablak síkját, és képzeletben először a Normafához szaladnak. Rétest eszem éppen és meleg teát kortyolok, kutyám a havat túrva ugrándozik, szánkózók távoli öröme hallatszik, sült gesztenye illata csapja meg az orrom. Aztán az érzések egy új lakásba repítenek: piros-fehér és lágyabb színeket látok, romantikus-rusztikus berendezést, egy igazi, nőies otthont... És Ő is ott van. Tetszik neki, jól érzi magát, s végre újra velem van... újra átölel, mosolyog. Relaxál a kanapén, az erdőt nézi, karomat köré fonom, megsimogatom. Szeret nálam lenni. Tudom, hogy hamarosan mennie kell, de nem baj. Annyinak is örülök, amennyit adni tud. Mert Ő adja és Tőle esik jól.
-Do you want some coffee? – ráz föl a kérdés, amitől hirtelen visszazuhanok a valóságba. Szünet van. Nem kérek kávét, nem szeretem. Lemennek dohányozni a többiek. Újra kinézek az ablakon. Fehér minden. Még mindig esik.