Merre tartunk?

Tegnap kimentem a Teleki térre elhozni egy könyvet. A téren elképesztő látvány fogadott: kígyózó sor. Egy tál meleg levesért álltak sorba rengetegen. Ha máskor nem is, de ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy nem kéne elégedetlennek lennie a munkahelyével (legalább van), vagy a sorsával. Még akkor sem, ha mindenkinek a maga baja a legnagyobb a saját szintjén. Mert lehetnénk mi is azok, akik sorban állnak a mínusz 3 fokban forró ételért. A kérdeés pedig, ami felmerül: merre tart a világ...?

Érzékiség

Erre a zenére melegítünk be hastáncon, és egyszerűen magával ragad. Annyira mély, érzéki, lágy és nőies, hogy nem is nagyon vágyik másra egy nő, mint hogy ringassa a csípőjét rá a szerelmének.

Átgondolás

Legalább vannak lábaim. Erősek, meghajtanak a futásban, visznek a sétában, ringanak a hastáncban. Örülök nekik. Akkor is, ha alapvetően nem szeretem bennük, hogy vastagok és izmosak.

Rossz nap

Mindig ilyen lábakat szerettem volna... Örök álom. Utálom a lábaimat.

Családi felismerések

Több megközelítés szerint is, legyen szó akár spiritualitásról, vagy pszichológiáról, egy ember akkor áll készen egy párkapcsolatra, akkor nyitott rá, ha a szüleivel rendezve van a kapcsolata. Ha tovább megyek, mondjuk a családállítás koncepcióját követve, akkor pedig hetedíziglen cipelhetjük elődeink terheit.

Vannak pillanatok, amikor egyszer csak bevillannak dolgok. Tisztában voltam, vagyok azzal, hogy a szüleimmel sosem volt bensőséges kapcsolatom, és hogy lenne mit javítani a mostani viszonyon is. S igen, éppen ezért is igyekszem többször meglátogatni őket, keresem a kapcsolatot, az érintést, és igyekszem kimondani nekik, hogy szeretem őket, de ez utóbbi valamiért nem igazán sikerül, mert nem tudom kimondani. Egyszerűen nem megy. Leírni már le tudtam, de kimondani nem. Szóval ami viszont a minap bevillant az anyámmal kapcsolatban az az, hogy nyithatnék, sőt nyitnom kéne feléje például a spiritualitás kapcsán. Mindig azt hittem, hogy az anyám egy gyakorlatias, az anyaggal foglalkozó ember. Aztán rájöttem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen tőle kaptam az első kis füzetecskét a Skorpióról, s ez az olvasmány határozta meg később az asztrológia iránti érdeklődésemet. Tehát anyám valamiért fogékony volt erre a témára, vagy mondjuk úgy, hogy ráérzett arra, hogy mi lehet érdekes. Hogy a kor divathóbortja miatt vette meg, vagy azért mert őt is érdekelte, nem tudom, de nem is lényeges. Ha akkor nem nyitott erre, akkor lehet, hogy nem találkozom ezzel a témával és nem kezdek el érdeklődni iránta. Aztán leesik hirtelen az is, hogy ez a spirituális nyitottság megvolt az ő anyjában is, vagyis a nagyanyámban, hiszen még vannak emlékképeim, amint a nagyanyám cigány kártyát vet ki a kis asztalkára, és éppen értelmezi. Ezen felismerésen felbátorodva karácsonykor megmutattam anyámnak a Tarot-kártyán, és elmeséltem neki a szellemmel kapcsolatos sztorimat.

Egy másik felismerés is belém hasított a minap. Mégpedig a másik nagyanyámmal kapcsolatban, akinek a lakásában jelenleg élek. Nagyon rossz házasságban élt a nagyapámmal. gyakorlatilag csak egy lakásban éltek, de mintha nem is lett volna közük egymáshoz. Ezt a nagyapámat sosem láttam, mert nem volt kíváncsi az unokáira. A saját gyerekei sem érdekelték, nemhogy mi, unokák. A lényeg az, hogy a nagyanyám ennek ellenére élete végéig szerette a nagyapámat. Még akkor is, amikor a nagyapám már nem élt. Egyszerűen érezni lehetett a szavaiból. Fogva tartotta a szívét egy Oroszlán, és magányosan élte le életét ebben a lakásban. Érzek párhuzamot az ő és a saját sorsom között.

Hogy ezeket mivel lehetne feloldani? Családállítással. Már voltam kétszer, de nem érte el a kellő hatást, mert a terapeuta módszere nem jött be. Lehet, hogy keresek valaki mást és neki vágok újra a témának. Nem szeretném magányosan leélni az életem ebben a lakásban.

Sikerült!

APICS BSCM CPIM, vagyis APICS Basics Of Supply Chain Management, Certified in Production and Inventory Management. Ezt a képesítést szereztem meg. Volt értelme öt hétvégét a tanulásra szánni. Angolul kellett letenni a vizsgát és 91 százaléktól engedik át az embert. Jó érzés, hogy meg van. Végre nem érzem magam lúzernek a bölcsész diplomámmal és az OKJ-s logisztikámmal a multis világban.

Ezek voltak a könyvek:

Végre

Hallottam már mindenhol: közértben, bevásárló központban, gyorsétteremben, aztán az aerobik órán is, ahol aztán iszonyatos hatással volt rám. Igyekeztem figyelni kulcsszavakra, amelyek elhangzanak benne, de nem igazán sikerült. Mivel nem vagyok járatos a mai slágerekben, kicsit nyomoznom kellett, hogy mi is ez, de megtaláltam. És végre! Végre egy tehetséges nő, aki sikert arat úgy is, hogy molett. Megjegyzem, szerintem gyönyörű nő. Bika nappal nem is lehetne más. Ez a dal különös hatással van rám valamiért...
(Adele: Rolling In The Deep)

Szellemvilág

Amikor a természetgyógyász tanfolyamon a tanárnőnk arról mesélt, hogy évekkel azelőtt volt egy időszak az életében, amikor majdnem öngyilkos lett, és pedig azért, mert egy szellem "rászáll", hittem is a sztorit, meg nem is.

Először 2010 december közepén éreztem. Munkából jöttem haza egy teljesen hétköznapi téli estén. A folyosón sietve lépkedtem, mert gyorsan le kellett vinnem a kutyát és utána rohanni asztrológia órára. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki van a hátam mögött. Néztem hátra a bal vállam fölött, aztán a jobb vállam fölött, de semmit sem láttam. Nyitottam ki a rácsot, és éreztem, hogy szinte rám tapad hátulról. Nem volt jó érzés, sőt, kifejezetten rossz érzés volt. Ijesztő. Aztán levittem a kutyát, és akkor nem éreztem semmit. Szaladtam hát utána a külön órára. Igen ám, de jöttem haza este tíz óra körül, és a jelenet megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy ezúttal sokkal intenzívebben éreztem. Borzasztó volt, ahogy nyitottam a rácsot és megint ott volt a hátam mögött valaki, vagy valami és éreztem valami hihetetlen erős, rossz energiát. Alig vártam, hogy bejussak a lakásba. Be nem jött. Viszont éreztem, hogy sokáig az ajtóm előtt volt és fel, s alá mászkált. Az esetnek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Annyit megtudtam, hogy ilyen esetben gyertyát kell gyújtani és meg kell kérni, hogy legyen kedves távozni máshová, mert nekem nincs szükségem rá. De aztán nem volt erre szükség.

Tavaly év közben nem volt ehhez hasonló eset. Ám két hónapja újra érzem. Újra éreztem a folyosón, utcán. Ezúttal viszont nem ijedtem meg, mivel nem is éreztem negatív energiát, vagy ártó szándékot. Múlt héten egy reggel éppen sétáltunk, amikor megint éreztem, hogy valaki lépked mellettem. Hallottam a lépteket. Senki nem volt azon a területen rajtam és a kutyán kívül. Az érzékelés olyan erős volt, hogy szint láttam a cipőt is, aminek a kopogását hallottam. Férfi cipő volt, elegánsabb fajta bőr cipő. Na, ez az élmény már elég intenzív volt. Pár embernek meséltem róla, akikről tudom, hogy nem néznek ezért hülyének. Azt tanácsolták, járjak utána, mi ez.

Érdekes módon tegnap még annyi történt, hogy a munkahelyemen kimentem a mosdóba, ami kb. három perc volt. Ennyi idő alatt senki sem ülhetett a székembe, mégis, amikor visszamentem, lejjebb volt állítva. Meg voltam döbbenve. Aztán valamiért az villant be, hogy ez biztos a szellem volt. Játszik.
Tegnap aztán elmentem ahhoz az emberhez, aki a fent említett tanárnőnek is segített anno leválasztani a szellemet. Elmondtam hát röviden a történetemet (a szék lejjebb állítását is) majd kérdezett pár dolgot, és nagyon gyorsan felállította a "diagnózist". Az anyai, vér szerinti nagyapámról van szó, akit sosem láttam. Valamiért itt ragadt és nem tudott átmenni a túlvilágra. Mivel én spirituálisabb ember vagyok, megkeresett, hogy segítsem őt át. A lakásba azért nem jött be, mert ugyebár "tiltott" vagyok neki, hiszen az anyámat nem nevelte föl, elvileg nincs közünk egymáshoz. Érdekes. Azt hiszem, az ember elég kiszolgáltatott helyzetben van ilyenkor, hiszen nem ért hozzá, így nem nagyon tehet mást, mint hogy elhiszi, amit hall. Elhittem. Bioenergetikával segített rajtam és a vér szerinti nagyapámon, akihez életemben soha semmi közöm nem volt. Azt mondta a segítő ember, hogy jó úton járok a spiritualitást tekintve, még kb. két év, mire minden beérik. Megkérdezte odafentről. Ennek a visszajelzésnek azért roppant mód örültem. Amikor a cipőmet vettem, megkérdezte, hogy sántítok-e. Mondtam, nem. "Dehogynem! Gyere csak vissza!" - mondta. Lefektetett a földre, majd felemelte mindkét lábam. Két centivel rövidebb volt a bal lábam. Megfogta, és csontkovács mozdulattal a helyére rázta. Felfektetett hasra a masszázs ágyra, aztán kiropogtatott. Borzasztóan recsegett a hátam. Állítólag azért, mert túl sok a teher rajtam. Hát azt nem csodálom...

Amikor hazaértem, csak azt éreztem, hogy iszonyatosan nagy fáradtság lett úrrá rajtam. Képtelen voltam mozogni, gondolkodni, bármit is csinálni, le kellett feküdnöm. A szellem/lélek nem fog többé zavarni. Remélem, így lesz.

Gyenge pont

Nem értem. Nem értem az időjárást. Délelőtt szakadt a hó, és örültem. Ez volt a második hóesés ezen a télen. Szeretem az ilyen időt: kint borult az ég és a hópelyhek negyvenöt fokos szögben szakadnak a világra. Bent laptopok billentyűzeteinek halk, de folyamatos kattogását hallani. Mindenki dolgozik. Gondolok egyet, és megnézem a hírportált az interneten. Hollókő havas képét látom, és egyből megakad a szemem rajta. Milyen idilli is az egész. Egy nő kézen fogva vezeti gyermekét, és a faluban vélhetően csend honol. Stressznek nyoma sincs. És hirtelen megint elkap az érzés, hogy otthont teremtsek valakivel, akár egy olyan helyen, mint Hollókő. Milyen jó is volna, ha a mai világban lehetőség lenne vidéken is megélni, normális infrastruktúra mellett. De azok az idők elmúltak (vagy soha nem is léteztek), amikor egy nő helyben, vagy a közelben dolgozhatott és annyi pénzt kereshetett, amennyi elég volt a családi kassza kiegészítéséhez, no meg ahhoz, hogy ne bolonduljon bele a gyereknevelésbe. A többit a férfi intézte. Ma ez nehéz ügy. Tőlünk ezer kilométerre megéltem ilyet, működőképes. Jó lenne, ha egyszer itthon is az lenne.

Gondolataim elkalandoztak, de vissza kényszerítem őket a táblázatba, amelyen éppen dolgozom. Ideig óráig megy is, aztán valamiért elszomorodom. Miért van az, hogy olyan emberekkel hoz össze a sors rendre, akiknek nem kellek? Miért kell olyan emberrel összeakadnom, aki nem tudja elfogadni a testem? És nekem miért ő kell, hogy szívemnek kedves legyen? Miért kell, hogy ezzel fájdalmat és reménytelenséget okozzanak nekem? Folyamatosan csak azt az üzenetet kapom, hogy nem vagyok elég jó... És ha vékony lennék, akkor vajon kellenék? Mert már abban sem vagyok biztos. És ha velem annyira jó együtt lenni, ha jól ki lehet velem jönni, ha tetszik az arcom, ha jó az érintésem, mint másnak még soha, ha mindent megtenne értem, ha olyat is megtenne, amit más nőnek nem, ha jól főzök, akkor miért is nem kellek....? Tényleg a csontrendszeren és húsz kilón múlik? Nem értem. Ahogyan az időjárást sem. Mert ahogy kinézek, a nap erőtlenül ugyan, de süt. És persze a laptopok billentyűi halkan kattognak...

"Hát sosem adod fel...?"

Emlékszem, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt hirtelen ellepték a postaládánkat direkt marketing levelekkel és kiadványokkal, anyám értetlenül állta a dologgal szemben (NB! Ratkó-gyerek), én pedig ámulattal vizslattam a színes kiadványokat, és örömömet leltem a kaparós sorsjegyekben és a hot-melt ragasztóval felragasztott műanyag kocsikulcs-másolattal való szórakozásban. Persze volt, aki "bedőlt" ezeknek, nem is kellett messzire mennünk: a szomszédban megvásárolták akciós áron "csak" tízezer forintért a gyönyörű fotókkal illusztrált állatos könyvet - amire egyébként semmi szükség sem volt -, annak reményében, hogy majd ők lesznek a szerencsések, akik nemsokára nemcsak műanyag, hanem igazi kocsikulcsot tarthatnak a kezükben.

Valahogy ezek az idők elmúlni látszottak az internet terjedésével, s a hasonló levelek helyett spam-ek boldogították életünket. Változik a világ, a divat jön és megy. Alkalmazkodik a kor emberéhez.

Nos, láttam, hogy a postaládámban van valami, ezért kiürítettem azt. Hatalmas boríték, "BIZALMAS" felirattal, majd egy befóliázott prospektus a nevemmel ellátva. Nézem, mi az ördög lehet ez, forgatom a kezemben, majd végre leesik a tantusz. "Ja, hát erről van szó?" - tűnődöm. És nem adja föl. A kiadó még mindig nyomul, vagy jobban mondva újra, mint a Legyetek jók ha tudtok c. filmben az ördög. Amikor Fülöp atyát fel akarja öltöztetni püspöki ruhába Éliás mester, és elmeséli neki, hogy talált szembközt egy üres üzlethelyiséget, Fülöp atya így szól: "Hát sosem adod meg magad...?" Valami ilyesmit érzek én is a direkt marketing annyaggal. Hát sosem lesz vége?