A tükör előtt állok és a jobb kézfejemet vizsgálom. Nagyon fáj. Hat nappal ezelőtt megégettem egy inox teaforralóval. Véletlenül hozzáértem mosogatás közben. Akkor úgy éreztem, hogy csak egy borsónyi területet ért a forró fém, de nem. Elég nagy rész megégett, ráadásul az erem is. Nem igazán akar gyógyulni a seb. Nézem lassan a piros foltot, és még erről is Ő jut az eszembe... Ő az egyetlen, aki szépnek találja a kézfejemet, s rajta a duzzadó ereket. Hát most ez az ér még jobban duzzad az égéstől. Egy hólyag kifakad a seb közepén, ami miatt a kezemet már megtörölni sem tudom rendesen, mert annyira fáj. "Bárcsak megsimogatná és adna rá puszit" - álmodozom.
Még csak kilenc napja, hogy nem beszéltem vele, mégis olyan, mintha már évek teltek volna el. Hozzá kell szoknom, hogy nem kommunikálok vele. Csak nagyon nehéz. Mert hiányzik... Mindent neki mondanék el. Azt is, hogy a kutyámnak sikerült fogynia másfél kilót, és hogy az orvos szerint jó állapotban van. Vagy azt is, hogy leküzdöttem azt, amit majd' két évvel ezelőtt diagnosztizáltak nálam. De nem mondhatom. Furcsa. Furcsa úgy ennyire szeretni valakit, hogy nem is engedtem magamba. Amikor pár évvel ezelőtt azt mondta Tájm, hogy az igazi, hosszan tartó szerelem nem a lángoló szerelmekből születik, azt hittem, hülyeséget beszél. Nem tudtam elképzelni, csak lángolót. Csak olyan tüzes szerelmet tartottam életképesnek, amilyen Leó iránt éreztem. Most meg rájövök, hogy a francokat. A hosszú kapcsolathoz sokkal több kell annál. A pech csak az, hogy Ő ezt másképp gondolja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése