Reggel nagyjából húsz másodpercenként sípol, majd csapódik az ajtó. Jönnek, mennek emberek. Emberek, akiket egy év elteltével sem tudok megkedvelni. Zaj van. Beszélgetnek, trappolnak, és megint csapódik az ajtó. Közben a vállalatirányítási rendszer beállításán merengünk, hogy milyen fennakadást fog egy ünnepnap okozni a kiszállításokban. „Istenem..., innen, vagy egy hasonló helyről fogok nyugdíjba menni? Tényleg ezt, vagy hasonló dolgot fogok csinálni hatvan évesen is?” – gondolok bele. Ez aztán a perspektíva egy nőnek. „De ha nem ezt, akkor mit kéne csinálni? Otthon ülni és gyereket nevelni?” Nem tudom, mi a jó megoldás. Az biztos, hogy valamilyen munka, feladat egy nőnek is kell, hogy lekösse szellemi kapacitását. Mert az azért van. De ennyire? Végig nézek magunkon: harmincas, egyedülálló nők vagyunk. Csinosak, okosak, önállóak. Egész nap egy irodába bezárva ülünk a laptop előtt és számunkra virtuális folyamatokat felügyelünk. Mindezt miért? Azért, hogy ki tudjuk fizetni a rezsit és az élelmiszert, mert élni és enni kell. És aztán mire megy még el a fizetés nők esetében? Jó eséllyel arra, hogy új ruhákat vegyünk, hogy kulturáltan meg tudjunk jelenni ott, ahonnan a fizetést kapjuk: a munkahelyen. Mert másokkal találkozni nem nem nagyon marad idő. Így aztán pasi sincs és az otthon ülős, gyereknevelős megoldás is kiesik. Ördögi kör. Vagy inkább csapda. A modern kor csapdája. Régi csoportvezetőm mondta (nő), hogy nem biztos, hogy olyan nagyon kellett volna nyomni az emancipációt a század elején. És valóban. Egy nőnek alapvetően az lenne a feladata, amire a természet teremtette. Egy nő akkor érzi magát nőnek, ha meg is élheti a nőiségét és a női szerepeket. Ugyanúgy, ahogy egy férfi akkor érzi magát férfinak, ha megélheti a férfiúi szerepeit.
Hogy hol a kiút? Fogalmam sincs. Manapság már nehéz szétválasztani a nőies és a férfias szakmákat, feladatköröket. Ahogyan az is nehéz, hogy a nő otthon maradjon és a férfi eltartsa a családot. Megváltozott a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése