Lépcsőház

A hetvenes, de még a nyolcvanas években is nagyon nehéz volt lakáshoz jutni Magyarországon. Éveket kellett várni, mire az emberre került a sor a vállalati lakások kiutalásánál, vagy egyáltalán lakást tudott valaki szerezni. Én már abba a lakásba érkeztem, amit a szüleim születésem előtt vettek át pár hónappal. Új lakótelep Csepel külvárosában, négyemeletes salakbeton házak, dán mintára. A környék még kopár volt, akkor ültették a fákat, amik most egyidősek velem. Sok új házaspár kezdte ott életét, és lakások feletti közös öröm összekovácsolta a lépcsőházak lakóit.
A mi lépcsőházunk különleges volt. Különlegesen szerencsés, mert sikerült jó társaságot kifogni: értelmes házaspárok költöztek be, normális gyerekekkel. Mi, gyerekek sokat lógtunk lent a játszótéren együtt, vagy éppen egymásnál játszottunk vendégségben. Persze volt olyan a tíz családból, akiket nem annyira kedveltünk, vagy kevésbé volt kapcsolatunk velük, de a többséggel nagyon jó volt. Ilyen volt a felettünk lakó család is a két sráccal, akikhez állandó jelleggel feljártunk a bátyámmal. Emlékszem a nagy társasjáték estekre, vagy éppen a köpőcső csatákra, vagy a közös videózásra. Gyerekként izgalmas volt mindig másvalakinek a lakásába bemenni, és látni, mások hogyan élnek. Sosem felejtem el, hogy náluk zöld linóleum volt az előszobában és a folyosón (tán még a konyhában is), hogy az anyuka az akkoriban még ritkaság számba menő, narancssárga nyelű, Fiskars ollóval szabott, hogy a gyerekszoba az apuka által faragott és barkácsolt bútorokkal volt berendezve, melyek mély zöldre voltak pácolva és narancssárga bőrrel voltak behúzva. Emlékszem a sok állatra (hörcsög, halak, papagáj, később kutya), a Rambo plakátokra a falon, vagy éppen arra, hogy együtt néztük a "Macskafogót" meg a "Vámpírok bálját", míg az egyik srác kakaót főzött magának Alpesi csokoládéból és tejből. Órákig elvoltunk náluk.
A családok rendszeresen összejöttek szilveszterkor a lépcsőház legnyitottabb és legbulizósabb családjánál. Ott volt mindig a buli. Imádtam ezeket a szilvesztereket Mindenki vitt valami finomságot; a zene, a jókedv adva volt. A felnőttek sokat táncoltak, mi, gyerekek pedig játszottunk.
Ez a lakóközösség összetartott, és a ház előtt, mindenki által összedobott bulival ünnepelte meg 1998-ban azt, hogy 20 éve együtt van, és nem bomlott meg a közösség. Még a 25. évfordulót is megtartották. A sorház többi 7 lépcsőháza ezt nem értette. Nem is érthették, mert sehol máshol nem volt ilyen közösség.
Pár évvel ezelőtt az első emeletről elköltözött az egyik "őslakó", vagyis az eredeti felállás megbomlott. Új, fiatal pár költözött be. Ez kevésbé viselt meg, mert ehhez a vonalhoz nem fűzött olyan szoros kötelék, mint a többiekhez. Most viszont az említett, felettünk lakó család költözött el. Na ez viszont megvisel. A szüleim megsiratták őket. Nem is csodálom, leéltek együtt 33 évet, és most hirtelen kiléptek az életükből, s ki tudja, talán már soha nem látják egymást újra, hiszen nagyon messzire, vidékre költöztek le. Nem könnyű most a szüleimnek. Amúgy is egyre kevesebben vannak azok, akikre számíthatnak (kihalnak az ismerősök, rokonok ugyebár), s most elveszítették egy kedves, segítőkész szomszédjukat. Nekem már csak az emlékek maradnak. Azok viszont örökre.