A minap elérzékenyültem. Van a parkban egy középkorú tanárnő, akinek két gyereke van, és egy saját kutyája. A család és munka mellett évek óta ideiglenes kutya befogadó, vagyis kihoz menhelyekről kutyusokat, hogy nála jöjjenek rendbe, hogy aztán örökbe lehessen adni őket. Hallatlanul nagy a türelme és a szíve ennek a nőnek. Még a legfélősebb vagy éppen legdurvább kutyát is megszelídíti. Én csak azt nem tudom, utána hogyan bír elszakadni érzelmileg ezektől a kutyáktól.
Pénteken a házuk előtt sétáltam el reggel. Kilépett az újabb pártfogoltjával. Nagyon kedves, labrador méretű, arany bundájú kutyus volt. Megálltam, és kérdeztem, megsimogathatom-e. "Igen, csak óvatosan, mert ő nagy félős, egy 12 éves, vak kutyus." A szívem megszakadt majdnem, ahogy botorkált kifelé a kapun. Belegondoltam, hogy vajon kinek kellhet 12 évesen és vakon egy kutyus... Jobbik esetben a menhelyen éli le az életét. Pedig nem ezt érdemelné. Neki is kijárna egy szerető, gondoskodó gazdi. Hiszen olyan kedvesek, és olyan sokat adnak. A kutyust nem tudtam megsimogatni, annyira félt. Az enyém most itt fekszik mellettem, és nagyon jó, hogy van. Borzasztóan szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése