Haladás

A egyik dolog, amire nagyon sokat kellett várni, az a céges autó. Az augusztus elejei átvétel helyett október második fele lett. De nagyon jó kis kocsi, életemben nem volt ennyire jó autóhoz közöm. 

A másik pedig a jogosítványom, ugyanis kértem UK jogsit. Muszáj volt, mert az ember az országba való érkezéstől számított egy éven belül cserélheti ki az EU-s jogsit angolra. Egy év után már vezetői vizsgát kéne tenni. Nem akartam és az utolsó pillanatban megcsináltattuk a jogsit, aminek a várakozási határideje 3-4 hét. A négy hét letelte után aggódva hívtam föl a DVLA-t, hogy hol a bánatban van a jogsim. Az ürge azt mondta, hogy ó, már másfél hete postázták, de adjunk még egy hetet a Royal Mail-nek és ha november 22-ig nem kapom meg, akkor hívjam őket újra. Kérdem, ajánlva adták föl, utána tudok járni a postán a küldeménynek? Nem. Hát föl nem fogom, hogy egy hivatalos iratot hogyan lehet csak úgy kipostázni a mai világban?! Mi van, ha lenyúlja valaki és bűncselekményhez használja? No comment. 
November 21-én még mindig sehol semmi, aggódva vártam a másnapot. Este még a letéti postafiókba is beugrottunk munka után, hátha ott tudnak segíteni. Nem tudtak. Kétségbe voltam esve és nem értettem, hogy miért nem kaptam meg, amikor eddig minden iratot gond nélkül átvettem. 
Aztán nyílt az ajtó és a sok boríték között ott volt végre a jogsim is. Hab a tortán, hogy még a National Trust tagsági kártya is megérkezett. Már egy éve akartunk csatlakozni, de csak most sikerült. 
Nem mondom, hogy nem zuhantam meg az angol jogsi miatt. Fáj és nem jó érzés leadni a magyart. Csupán csak azért nem bánom, mert a magyar jogsit 2 éve csináltattam és béna volt a kép rajta. Nem mintha ez jobb lenne, de nem nagyon érdekel ráadásul itt nagyon szigorú, hogy mi lehet a fotón: pl haj csatt, mosoly kizárva...