Kalandosan indult. Pénteken volt időm valutát váltani, de a dm-be már nem jutottam el, mert átalakítás miatt zárva volt. „Ah, még ez is” – gondoltam magamban. Augusztus 20-án semmi sem volt nyitva, így nem tudtam beszerezni a tisztálkodási szereket, amiket kellett volna, ezért áthidaló megoldást voltam kénytelen találni. Vasárnap reggel becsomagoltam hát újdonsült, mályva színű, nőcis gurulós bőröndömet, felöltöztem, majd lecuccoltam Iwonba. Persze, hogy a lift akkor romlik el, amikor az ember tíz kilós csomagot kell, hogy levigyen. Mondjuk még mindig jobb lefelé, mint fölfelé. Kétszer kellett fordulnom, hiszen a kutyát is le kellett vinnem. Mindent elhelyeztem, majd benyomtam a rádión a Jazzy-t, leengedtem az ablakokat, és verőfényes napsütésben nekivágtam az útnak. Már simán ment minden, hamar kiértem. A parkoláson azért van még mit javítani, de hát nőből vagyok és nem születtem úgy, hogy azonnal tudjak parkolni. Iwont elvittem a zárt parkolóba, majd a kutyát a szülőkhöz és megvettem a hiányzó dolgok egy részét a helyi Tesco expresszben. (Azért csak egy részét, mert a többit elfelejtettem - jellemző.) Már ekkor éreztem, hogy fáradok. Sok ez nekem egyszerre.
Ebéd után jött a megrendelt taxi. A sofőr megkérdezte az első pár méter után, hogy nyaralás vagy munka miatt utazom. Utóbbi. Erre rávágta: „Jaj, nagyon látni.” Remek. A reptérre érvén elámultam az új dizájntól és elrendezéstől. Ez már kezd hasonlítani egy európai színvonalhoz. Elmajszoltam még gyorsan céges pénzen egy csokis muffint és ittam egy jeges teát. Jól esett. A fejfájás ennek ellenére már bujkált bennem sajnos.
Azt nem egészen értem, hogy ha egyetlen egy gép volt, ami felszállt, akkor miért késve kezdték meg a beszállást. No de hát ez Magyarország, kérem, csak semmi csodálkozás. Alig vártam, hogy beszállhassak a gépbe és elfoglaljam helyem az ablak mellett. Telefonomat repülő üzemmódra állítottam, és felvettem videóra a felszállást. Élmény volt. Pedig hogy féltem ettől éveken keresztül... Ezúttal kis képernyő mutatta, hogy merre járunk, milyen magasan, hány fok van kint és milyen gyorsan haladunk. Csodálatos, hogy még tizenkétezer méterről is látni a felszabdalt szántóföldeket. Gyakorlatilag az út végéig az ablakra voltam tapadva és bámészkodtam, mint egy kisgyerek.
A leszállást is rögzíteni akartam, különösen azért, mert elképesztő, hogy földet érés után a gép még percekig bolyong, mire begurul a helyére. Direkt figyeltem: hat perc telt el a landolás és a megállás között. Viszont ezt már nem bírta a készülék és lefagyott, s persze a felvétel ugrott. Ah, de kár érte.
Aztán lassan kiszálltunk a Boeingből és a már ismerős reptér fogadott. Köszöntem hát neki, és igyekeztem magamba szívni légkörét. Egyszerűen lenyűgöz az a nagyság, forgalom, nyüzsgés, ami a CDG-t jellemzi. Persze biztos, hogy vannak nála nagyobbak is, gondolom a JFK a Nagy Almában, amit szintén megnéznék, de nekem akkor is szívem csücske a francia reptér, hiszen Ő volt az első az életemben.
A poggyászkiadásnál majdnem elájultam, mert annyira nem volt levegő és annyira fájt a fejem, de koncentráltam, és megúsztam. A kijáratnál már várt mókás külsejű sofőrünk szétálló lábfejekkel, lábszárig érő nadrágban, fehér zokniban, amiről Benny ugrott be az Olsen bandából. Vicces egy látvány volt. Az viszont már kevésbé volt kacagtató, ahogyan száguldozott Párizs körgyűrűin; kezdtük magunkat úgy érezni a VW kisbuszban, mint a Taxi c. filmben az utasok. Kolléganőm kezébe nyomtam egy zacskót hát arra az esetre, ha nem bírná tovább. A helyzet valamivel javult már az autópályán, de fejfájásom még a Cataflam beszedése után sem mérséklődött. Mivel emberünk kellőképp nyomta a gázt másfél óra múltán a már ismerős Ibis Hotel előtt álltunk a Gare d’ Orléans-szal szemben. Megérkeztünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése