GastrOrléans

Miután lecuccoltunk a szállodában, útra keltünk, hogy éhségünket csillapítsuk. Rutinos kolléganőim jobbnál jobb éttermek felé vették az irányt. Akkorra már elmúlt a fejfájásom, és úgy voltam vele, hogy egy picit én is ennék valamit. Nos, egy Michelin csillagos éttermet céloztunk meg, de zárva volt. Semmi gond, akkor tovább a város közkedvelt sétálóutcája felé. Házias francia konyhát kínáló rusztikus hely? Már nincs konyha, finé. Gyerünk tovább. Elegáns, modern étterem? Finé. Suhi a sarkon? Már zárva. Átlagos étterem? Nem fogadnak el bankkártyát. Remek. Olasz pizzéria? Negyed órát kell várni minimum, hogy legyen szabad asztal. És mindez este fél tízkor. Nem akartuk elhinni. Persze nagyon romantikus volt sétálni a meleg nyári estében Orléans rusztikus utcácskáin, de nem étel után kajtatva. S valóban. Figyeltem, ahogyan az emberek élnek ott. Nincs semmi stressz. Vagy legalábbis nem látni rajtuk. Hirtelen tekintetem egy vajszínű házacskára téved, romantikus erkélyén virág, a fehér spaletták kihajtva, a függönybe lágy szellő kap bele. A házat meleg, sárga fénnyel világítja meg a város, hogy formáját kiemeljék. "Hm... szép, szép, de milyen lehet ott, abban a szobában szeretkezni?" - gondolom magamban. Tárva az erkélyajtó a melegben, minden kihallatszik a sétálóutcára... A másik ablakban fiatalok sziluettjét látom, s étel sistereg serpenyőben. Könnyű vacsorát ütnek össze, és mulatnak. Még vasárnap este is, pedig másnap már munkanap van. Nem számít. Itt nem. Tovább haladunk a macskaköves utcácskán, és egy meglepően alacsonyan lévő hosszúkás ablakhoz érünk, melyen keresztül akár a lakásba is léphetnénk. De nem lépünk, mert a lágy, fátyol függöny előtt fehér cica gömbölyödik össze. A mellékutcákra a lakásokból kiáradó finom étel illata árad ki. Mindenhol főznek e késői órán. Éhségünk egyre nagyobb. Utolsó lehetőségünk a még nyitva tartó és még kiszolgálást is vállaló, indiai étterem. Erről a Házibuli c. francia film jutott az eszembe, ahol is az apuka éppen el akarja vinni egy romantikus útra az anyukát, de az nem tud menni, mert a japán rajzfilmes kollégákat viszi el Párizsban kettejük kedvenc olasz éttermébe. Erre az apuka beleszól a telefonba:

"És különben is! Mért kell a japánoknak Párizsban épp olaszosat zabálni?!"

Na, hát mi, magyarok is elmentünk Franciaországba indiait zabálni, oh yeah. De hát ez van. Fél órát kellett arra várni, hogy a 28 fokos melegben egy üveg vizet kihozzanak. Azt hittem, felrobbanok. A poén az volt, hogy a pincér fiú néger volt, még csak nem is a ráérős indiai...

A hét további napjain újabb és újabb éttermekbe vittek a kolléganők, de én egytől sem voltam elájulva. Jó volt az étel, de semmi extra, itthon is megkapni ugyanazt. A tengeri kütyükre pedig én nem kattanok. Az utolsó este Michelin csillagos helyre mentünk, ahol érdekes látványt nyújtott a tánclépésekben járó pincér srác. Hogy hogy jött neki az a flash, hogy a vodkát a baracklével együtt akarom meginni....? Na, eljöhetnének Magyarországra egy kis felszolgálást tanulni, az szent. Ekkor már szemem előtt lebegett egy jó gulyásleves és lekváros palacsinta.... Nem cserélném be egy francia kajára sem.