Azok a szekerek, amikre szívesen felülnék - isten tudja, miért -, nem vesznek föl. Pedig száguldanék egyikkel, másikkal végre, mert meg tudom találni bennük a szépet és a jót. Szóval itt maradok, egyedül, gyalog. Ilyenkor pedig mindig visszakanyarodom oda, hogy ki is volt a legjobb szekér, és megállapítom, hogy az élet értelmetlen nélküle. Rohadt módon elő tudnak jönni emlékképek, érzések, és aztán mint valami letapadt slejm a szervezetben, felszakadnak és azon kapom magam, hogy a hulló könnyektől nem látom a követ, amit éppen felmosok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése