Több oka is van, amiért elkezdtem lakás után nézni, de ezeket most hagyjuk. Végig böngésztem öt kerületet a megfelelő kategóriában, de sehol semmi. Elképedve láttam, hogy hol élnek emberek. Alagsorban, szuterénben, felszabdalt régi villákban, ahol idióta alakzatú szobák vannak stb. Megállapítottam, hogy még mindig meg lehetek elégedve a saját lakásommal, hiába pici. Még azt mondom, hogy a házunk állapota sem olyan rossz azokhoz képest, amit látni egy két képen a neten. Hát igen... az ember néha akkor jön rá dolgokra, amikor szétnéz. Akkor értékeli azt, amije van, amikkor ott a kontraszt.
Szeretek itt lakni. Tegnap hulla fáradtan jöttem haza, tényleg le volt szívva az összes erőm, és lelkileg sem voltam a toppon. Amikor végre hazaértem, azonnal fordultam is, és vittem le a kutyát sétálni. Az utcán már éreztem a Duna szagát. Ahogy sétáltunk, éreztem, hogy jó itt: ismerem az utcákat, az embereket, a boltokat, a kutyásokat. Szeretem nézni a parkot ősszel, télen, tavasszal, és még nyáron is. Minden zugát ismerem, mégis mindig más arcát mutatja meg. A Duna-partra érvén a tavaszi lenyugvó nap áttört a fák üde lombján keresztül és kellemesen melegített. A távolból halk búgást lehetett hallani: egy hajó haladt el a folyón. Átnéztem a szigetre, és a nap fényét verte vissza a víztükör. Feltöltött a látvány. Legalább ez tölt, ez a falat természet és az ember érzi, hogy egy picit megtérül a fáradtsága. És akkor ezt hagyjam itt...?
Ma lementem futni este. A Champs piros fényei és lampionjai már égtek odaát a szigeten. Indul a szezon. Remélem, a kis állatkert is megmarad. A pávák hangját gyakran hallani esténként, amikor futok. Nagyon félelmetes tud lenni néha.
Szóval ez a környék, ahol élek, élünk. Ismerjük, szeretjük, olyan, amilyen, de nekünk így jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése