Csillagles

Múlt hét szerdán spontán ötlettől vezérelve kihasználtam azt, hogy szabad volt az estém és régi vágyamnak tettem eleget: elmentem csillaglesre. Bár szemem igen fáradt volt az egész heti pörgéstől és a folyamatos monitor bámulástól, a fájdalom mégsem tudott eltántorítani tervemtől. Kellemes, tavaszi nap volt: sütött a nap, felhő egy szál sem volt az égen, ideális volt hát az idő a vizsgálódáshoz. Vidáman keltem útra, mint egy kisiskolás, aki osztálykirándulástól izgatott. Úgy éreztem, felszabadultságomat érezte a környezetem is; az emberek a villamoson és a járókelők is. Nem zavartattam magam, valóban mosolyogtam a világra.
Már maga az út is pezsdítően hatott rám, hiszen, olyan vonalon közlekedtem, ahol sok-sok éve nem jártam már. Végre odaértem a vizsgálóba. Sehol egy lélek, kihalt az egész, a kovácsolt vas kapu zárva. Sebaj, becsöngettem. Hamarosan egy fiatal női hang szólalt meg. Hirtelen annyit tudtam kinyögni a kaputelefonba, hogy „Jó estét, nézni jöttem”, de értette a hang, mit akarok. A kivilágítatlan ház sejtelmesen hatott, akár egy elvarázsolt kastély. Tábla mutatta a bejáratot. Beléptem, és egy csigalépcsős aulában találtam magam. Sötét volt. Nem láttam semmit sem, és nem tudtam eldönteni, hogy elinduljak-e a lépcsőn, vagy megvárjam, amíg lejön a hang tulajdonosa. Hallottam, ahogy pár emelettel feljebb cipő sarka kopog, majd fény szűrődött ki valahonnan. Amikor a szemem már megszokta annyira a sötétet, hogy ki tudtam venni a környezetem vonalait, elindultam felfelé. Egy fiatal nő fogadott, adott jegyet, aztán mondta, hogy menjek fel a legfelső emeletre, ott lesz a csillagász. Izgalmas volt a sötétben a legfelső emeletre felmenni. A lépcsőházban szebbnél szebb képek lógtak - természetesen csillagképeket ábrázoltak. Ahogy felértem, elém tárult a fényképekről már ismerős zöld kupola, alatta egy hatalmas távcsővel. Szívem dobbant egyet, s a látvány máris a XVII. századba repített képzeletben. Már csak a varázsló süveg és lepel hiányzott.


A csillagász a teraszon mustrálta az eget kukkerjával. A teraszra lépvén csodás látvány fogadott: a kivilágított vár pompás hátát mutatta, a Tóth Árpád sétány régi kandeláberei végigvezette a szemem a jellegzetes utcaíven, a Mátyás templom szerényen éreztette fényeivel jelenlétét, a távolban pedig a jános-hegyi kilátó meleg, sárga színével egyszerre volt hívogató és félelmetes. Megszólítottam a csillagászt, aki szüntelenül az égboltot fürkészte. A távcső 1908-as (!), s régebben a Sváb-hegyen volt a vizsgálóban. Furcsa volt, hogy ő „objektumnak” nevezte a bolygókat. Éreztem, hogy mi, asztrológusok, sosem leszünk egy világ a csillagászokkal... Sosem tudtam, hogy a kupolát kézzel húzzák, forgatják csigákon abba az irányba, amerre nézni akar az ember. Volt ott egy katedra szerűség is, arra kellett felállni a távcsőhöz. Annak is voltak kerekei, hogy lehessen mozgatni. Nem olyan egyszerű munka ez a csillagászosdi. Míg ő beállította a távcsövet, addig én figyeltem, ahogy a város megpihen, és a mellettünk lévő házak lakóinak életén ábrándoztam. Aztán egyszer csak végre felmehetettem a katedrára és belenézhettem a több, mint száz éves, ágyú nagyságú távcsőbe. Először a Plejádokat (Fiastyúk) néztem meg.



Lépteket hallottam. Egy fiatal pár csatlakozott. Örültem, hogy nem voltam egyedül, bár nem zavart a magány. Amikor ők is megnézték a Fiastyúkot, az Orion következett a jellegzetes ködjével:




Utána jött az M41-es csillagkép (Canis Maior, "Nagy kutya"), meg még egy M-hatvanakárhanyas is.


Utána kértem, hogy nézzük meg a Szaturnuszt, mivel a csillagász elmondása alapján, aznap este jól kivehető volt. Na az valami fantasztikus volt. Belenéztem a távcsőbe és egy az egyben olyan volt, mint a könyvekben: sárgán világított és ott volt a gyűrű körülötte. "Wow....." - mondtam, a többiek nevettek. "Így fest hát a bolygó, ami annyi nehézséget jelent a radixomban..." - gondoltam.



Este kilenckor ért véget a bemutatás. Elhatároztam, hogy többször is el fogok menni, más vizsgálókba is, ahol esetleg nagyobb, jobb távcső van. Szeretném látni a bolygókat. Hazafelé más útvonalon mentem haza, ami újfent feldobott. Fáradtan, de egy élménnyel gazdagodva tértem haza, és örültem, hogy nem szokványos módon telt el egy hétköznapi este.