Együtt

Elmúlt már tíz éves. Őszül. Lassabban sétál. Nehezebben bírja a meleget. Többet alszik. Többet horkol. Mégis ugyanolyan bohém és kedves. Szeretem a lényét, szeretem, ahogyan jelen van. Munka után, amikor leülök a kanapéra, és ölemben a laptop, mellém kuporodik. Én csak ütöm a billentyűket, s már az megnyugtat, hogy itt van mellettem. Fejem éppen hogy feléje fordítom, és szemem sarkából ránézek. A farkincája végével dobbant kettőt. Elmosolyodom. Persze, hogy észreveszi, hogy rá figyelek. Na ez az. Ez az a miliő, amit egy nem kutyás nem ért meg. A pillantások, a hangok, mindegy, hogy karom csattogásról, víz lefetyelésről vagy bunda megrázásról, kéjmorgásról, ásításról vagy fülvakarásról van szó. Ezeket a hangokat nem lehet nem szeretni. A szimatolásnak is többféle hangja van. Vagy ott vannak a mozdulatok. Van kullogás, kocogás, ügetés, vágtázás, hintaló szerű ugrabugrálás. A szeme is mindig mást mond. Amikor kunyerál, sajnáltatja magát, amikor vidám, mosolyog és csillogó szemekkel néz rám, amikor én sírok, vigasztalóan pillant rám... És ez körülvesz már tíz éve. Ez mind Ő. Nagyon remélem, hogy még velem marad jó pár évig. Mert nagyon jó együtt.