Két éve készülök megírni a Leó-féle szerelmet, de egész egyszerűen eddig mindig felkavart, akárhányszor neki kezdtem. Ma, ahogy sétáltam hazafelé, bevillant egy kép. Az, amikor először vitt haza a 407-es Peugeot-val, ahogyan alulról fölfelé nézett rám a kocsiban vezetés közben, és hogy mennyire dobogott a szívem és mennyire meg voltam szeppenve, mint egy tizenkét éves kislány... és amikor a Lánchídnál a tenyeremre tette a tenyerét és csak erősen végig csúsztatta rajta. Ez volt az első érintés, és én hihetetlenül boldog voltam...
Ma ismét neki akartam kezdeni az írásnak, amihez elő kellett kotornom régi leveleket. Átolvastam párat. Nem tudtam neki kezdeni az írásnak. Felkavart. Nagyon. Pedig már túl vagyok León. De akkor is nehéz felidézni a legtökéletesebb szerelmet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése