Pár perces késésben vagyok, és ilyenkor reggel még pár perc késés is sokat számít, akármilyen hihetetlenül hangzik is. A folyosón nem ég a villany, sötét van. A hosszú kutyás évek megtanítottak arra, hogy akár egy kézzel is és sötétben is be tudjam zárni az ajtót, így nem fog ki rajtam eme mutatvány. A lifthez érek kopogó cipőmben és csak ekkor kapcsolom fel a lépcsőházban a világítást.
"Késésben vagyok" - gondolom magamban. "Milyen jó lenne, ha jönne a busz" - vágyakozom, mert így időt spórolnék, s ilyen korán a busz még végig tud száguldani a belvároson, ilyenkor még nincsenek dugók. Kilépek a kapun, fejem balra fordítom és arany sárgán világít a busz száma a sötétben. Mázlim van. Sietve előkapom a bérletem, hogy a vezetőnek felmutassam. Az mosolyogva jó reggelt kíván, én meg leülök. S valóban, a busz végigszáguld az ébredező városon. Munkába igyekvő emberek, iskolások, amott egy pékárut szállító kisautó hajt be egy mellékutcába valószínűleg tele friss, meleg pékáruval. A buszon is csak páran lézengenek, korán van még.
A rakparton elhagyom száguldó buszomat és villamosra váltok, jobban mondva csak váltanék, mert sehol semmi. A másik irányból bezzeg egymás után kettő is elmegy. Hiába, így szokott lenni. Felpillantok a BKK által nemrégiben üzembe helyezett kijelzőre, hogy mikor várható a villamosom. Semmi sincs kiírva, csak az imént elsuhanó buszom és a másik irányba haladó villamos. "Hm... akkor minek tették ki ezeket?" - tűnődöm, s tisztában vagyok azzal, hogy a kérdés költői lehet csak. A folyó felé fordulok, tekintetem a Gellért-hegyre téved. Mondanám, hogy ősz van, de már nem igaz. Tél derekán járunk. A nemzetközi hajóállomáson most nem horgonyoz semmilyen utazó hajó. Kár. Mindig örömmel bámulom a hajókat és utasaikat.
A villamos végre megérkezik, s egy rettenetesen trendi, huszonéves srác lazán elém vág a felszállásnál. Az ilyeneket nem bírom. Hát nem látja, hogy én is itt álltam az ajtónál és én is fel akarok szállni, mint ő? Mindegy. Átadom magam a téli reggelnek és a várost figyelem. Isten tudja, hányszor tettem meg ezt az utat életemben, mióta látom ugyanezt a szeletét Budapestnek, de nem tudom megunni. Szeretem.
Befutunk a Boráros térre, s ráeszmélek, hogy kései indulásom ellenére időben vagyok. A másik oldalra pillantok és észreveszek egy asszonyt, pulóverekkel a kezében. Árulja őket. Átfut az agyamon, hogy vajon miért gondolja azt, hogy emberek hét órakor, a rideg, mogorva téli reggelen munkába menet pulóvert akarnak venni az utcán. Aztán ki tudja...? Lehet, neki van igaza, és ilyenkor pörög az üzlet, nem tudom. Elszoruló szívvel nézem, ahogy ott áll és várja, hogy meglegyen a napi betevője.
Tovább száguldunk a síneken, s a monstrum irodáknál gyakorlatilag kiürül a villamos. Besétálok az épületbe, ahol a recepciós férfi feje búbját éppen hogy csak látni a pult mögött. Fejét nem kapja föl, még a kopogó cipőm ellenére sem. "Alszik vajon?" - tűnődöm. A háta mögött a mindig mosolygós és tüchtig, szőke, dögös, 60 év körüli takarító nő tisztítja az egyik ajtót. "Hm... ma korán ért be."
Az irodánkba lépve teljes sötétség fogad. Nem ég az izzósor sem a karácsonyfán, sem a recepciós pulton. Csak a Coca Cola automata fénye világítja meg a félhomályban tátongó folyosót. Leteszem a holmimat, leveszem a kabátomat, cipőt cserélek, majd elrendezkedem. Teát készítek, majd bemegyek a terembe, ami fél nyolctól kilencig tanteremként funkcionál. Sötét van itt is. Sehol senki. Megint én vagyok az első. Éppen sikerül pár szót átnéznem a szótárban, amikor egy raccsoló hang megszólít:
"Bonjour" - a tanárnő az. Lassan szállingóznak a többiek is. Szeretem ezt a csoportot, szeretem a tanárnőt és szeretem az órák hangulatát. Lelkesek vagyunk és kitartóak, és nem adjuk föl. Az órán jövök rá, hogy már tudok mondatokat, sőt párbeszédet is összerakni. Mindezt három hónap után úgy, hogy hetente ez az egy óránk van.
-Bonjour!
-Bonjour, Madamme! Vous désirez?
-Je voudrais une robe noire, s'il vous
plaît!
-C'est magnifique!
-Voilà, une belle robe noire de Dior! Voulez-vous essayer la robe?
-Non, merci. Cette robe est très
chère!
Lelkesedésünk nem hagy alább, s csak onnan vesszük észre, hogy lejárt az időnk, hogy ránk nyitnak. Kell a terem. Míg a többiek pakolnak, fejem a hosszú, keskeny ablak felé fordítom. A felhős, szürke reggelen valahogy még gondozottabbnak tűnik az irodaház előtt elterülő park és terasz. A bal oldali szárny üveg felülete épp hogy látszik ebből a szögből. Elnézve a mögötte üdén zöldellő parkot a hely, ahol dolgozom, valóban amerikai filmekben látható luxus irodaháznak tűnik. Ma már ez sem luxus. Sok ilyet látni és sokan dolgoznak ilyen helyeken. Felkapom a francia mappámat és fájó szívvel ballagok ki a teremből.
"Bonne journée!" - köszönök el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése