Csönd

Feltűnt a csönd. Sem a tévé nem szólt már hangosan, sem a járkálást nem hallottam. Esténként a fény sem látszódott az ajtó felett lévő kis ablakon át. Gyanakodni kezdtem, aztán egy reggel megkérdeztem a házmestert, hogy mi van a szomszéd nénivel, tud-e róla valamit. Egy hónapja meghalt. Rákos volt. Ez azért furcsa, mert egyáltalán nem nézett ki betegnek, a néni jött, ment, ellátta magát, nevetgélt. Hiányzik. Jó szomszéd volt. Jó volt tudni, hogy van valaki értelmes mellettem, s ha baj van, lehet hozzá fordulni. Amikor nesz volt a folyosón, akkor is mindig megnézte, mi az. Nem volt szívbajos. A magányos, félős estéimen még annak is örültem, hogy baromi hangosan hallgatta a tévében az idiótábbnál idiótább műsorokat. Most csönd van. Csak a másik szomszédom, az elvarázsolt zenész maradt, aki nappal ablakpucoló, ránézésre viszont azonnali életfogytiglanra ítélné az ember, olyan a feje. Nem egy bizalomgerjesztő fickó. Mondjuk vele sincs baj, legalább nyugiban van. Persze érdekes hallgatni egy magányos férfit, amint hazaér és vizelés közben hangosan sóhajt, meg hogy aztán hangosan böfög meg fingik, de hát úgy látszik, a pasiknál ez már csak így szokás. Hogy miért jó ez nekik, sosem jövök rá... Mert persze mindenki így működik, a nőknek is kell böfögniük, de miért nem lehet ezt kulturáltan csinálni. Na mindegy. A lényeg, hogy a néni nincs többé... Remélem, nem valami barom jön majd mellém. Eddig szerencsém volt, azt kell, hogy mondjam. Bár, ha én úgyis Q1 végére UK-t céloztam meg, akkor mindegy is, ki jön... Majdnem mindegy. Összeszámoltam: amióta itt lakom, az emeleten 6 ember halt meg, a házban (akikről tudok) ezen kívül még hárman.