Szentimentális, érzékeny, álmodozó, hülye barom vagyok. Mindig is ilyen voltam. Már kislányként is álomvilágban éltem, és mindenféléről álmodoztam... Ma is sikerült, pedig már felnőttem. Néztem az "Igazából szerelmet" újfent, és ahogy mutatták Londont, elkapott a vágy, hogy annyira szeretném, ha szeretné, hogy ott legyek kint vele... Ha kézen fogna és megmutatná a várost, ahol ő él. Ha mesélne nekem és magyarázna dolgokat, ha elvinne a szülővárosába is, és ott is megmutatna mindent. Annyira boldog lennék ettől... Csak egész egyszerűen boldog szeretnék lenni végre valakivel... Olyan csodálatos érzés lenne, ha valaki újra szeretne...
Ahogy néztem a képkockákat, leroskadtam a kanapéra és kicsordultak a könnyeim.
-Hülye vagyok. Ennek az egésznek semmi értelme... Pont egy kelet-európai nőt akar majd, persze... Na meg hogyan lehetne ezt kivitelezni...? Sehogy. És ha akarna valamit, akkor megtalálná a módját annak, hogy haladjon a dolog... - mormogtam magamban, amitől persze még inkább zaklatott lettem. - Észre kell venni a jeleket időben, még az elején, hogy ne legyen sérülés! - kattogott a fejemben a felismerés. Figyelni kell arra, amit már annyian és annyiszor mondtak már...
Szipogok.
-Vagy esetleg bízni kéne mégis, hogy bármi lehet és pozitívan hozzáállni, hiszen a gondolatoknak teremtő erejük van...? Csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, és meglátjuk...? Hiszen gyakran ez is hiba volt nálam, hogy túl hamar ítéltem valamit halott ügynek, holott várni kellett volna egy picit. A fene se tudja.
Érzékenységem ma nagyon erős volt. Bevásárlás közben kétszer is elérzékenyültem, és aztán a végén majdnem elsírtam magam. Egyszer az állateledel részlegnél, ahol egy kutyus pofija figyelt rám egy plakátról. A szemek, az orr, a fül... S hirtelen a saját kutyusomat láttam benne.
-Milyen aranyosak is...! Olyan jó lelkek, annyit köszönhetünk nekik. - morfondíroztam magamban, s borzasztóan hiányozni kezdett szeretett kutyám. Aztán ahogy tovább mentem, egy bácsit vettem észre a tojásoknál. A furcsa testtartásról az ember tekintete azonnal az emelt talpú ortopéd cipőre téved.
-Istenem! A kis rokkantnyugdíjából vásárol... és azon töpreng, hogy megvegye-e a 6 darabos tojást vagy ne...
Szívem elszorul a látványtól, és hirtelen minden rászoruló fájdalmát átérzem, s majdnem elsírom magam. Nem tehenek arról, hogy így születtek. S nekik még nagyobb szükség lenne támogatásra. Ehelyett mi van? Aprócska összegből kell gazdálkodniuk. Szeretnék segíteni nekik, mindenemet odaadni, hogy nekik is legyen és ne szenvedjenek hiányt semmiben...
Annyira megindít a látvány, hogy érzem, le kell magam zárni érzelmileg. Megfigyeltem már, hogy ilyenkor menekülni kezdek. Hát menekülök. Tovább tolom a bevásárló kocsimat és igyekszem másra gondolni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése