Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e azt, amit már egy ideje érzek. A hétvégén történt. Kint voltam a szüleimnél, a bátyám is ott volt. Ebédeltünk. Szoktunk közben beszélgetni. Mindig azt hallgatom, hogy milyen keveset vagyok náluk, milyen keveset beszélünk. Most, ebédnél ott voltam, és végre mesélni, mondani kezdtem valamit. Amúgy sem vagyok az a bőbeszédű (szó se róla, néhány emberrel nagyon tudok csevegni, de alapvetően egy társaságban nem én vagyok a középpontban), erre mesélek, és a bátyám folyamatosan belevág, anyám meg folytatja, mert rá van hangolva. Nagyon zavaró tud lenni egy elbeszélés közben az, hogy "nem baj, hogy most nem a hagymás krumplival kérem?". Megakasztottam mondandómat, aztán folytattam. Egy perc sem telik bele, megint belevágnak. Még apám is.
És ekkor elgondolkodtam. Azon, hogy mennyire idegennek érzem magam közöttük. Akármennyire is szörnyen hangzik, hiszen a családomról van szó, de akkor is így érzem. Nem tudok mit kezdeni velük. Még apám csak-csak, talán még hozzá kötődöm a legjobban. Ha meglátom, általában szeretetet érzek, mintha belül mosolyogna a lelkem. Persze, szeretem a többieket is valahogyan, de annyira mások, annyira idegenek, távoliak. Nem is tudom szavakba önteni, amit érzek. Azt viszont tudom, hogy gyerekkorom óta azt érzem, hogy csak magamra számíthatok.
Van egy-két nagyon jó barátom, de kevés van belőlük. Az igaziakból egy kezemen tudom megszámolni, hogy hányan vannak. Rajtuk kívül van még a kutyám. De igazából egyedül vagyok.
És persze volt még Leó. Aki most úgy tűnik, elmegy.
Végleg egyedül maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése