Mielőtt még továbbmegyek, egy érdekességet azért megemlítenék. Amikor karácsonykor otthon voltunk, megfigyeltük, hogy néha pislákolt a villany és sistergő hangot lehetett hallani. Olyat, mint mielőtt kiég egy izzó. De nem történt semmi különösebb, néhányszor megismétlődött, majd abbamaradt. Most, amikor ismét otthon voltunk, újból sistergő hangot lehetett hallani, egyre többször és a lámpa is pislákolt. Nem értettem, mi lehetett a baj, hiszen éveken keresztül ment itt mosógép, klíma és porszívó is egyszerre, mégsem volt semmi baj. Amikor szombaton reggel cuccoltunk lefelé és már az utolsót fordultuk, újból sistergett a rendszer, majd kattanás és paff, elaludt a lámpa és a biztosíték levágódott! Olyan érzésem volt, mintha az élet azt mondaná, hogy "menjetek már innen a francba, gyerünk, nem érdemes itt maradni...!" És valóban. Kiürítve láttam az én hőn szeretett, meleg kis otthonom minden hibáját és azt, hogy ha egyszer újra itt szeretnék lakni, akkor teljesen fel kell újítani. Ez némiképp segített érzelmileg átvészelni az utolsó pillanatokat, no meg lebegett a szemem előtt a lakáskiadás lehetősége, amire bizony nagy szükségem van, hiszen négy hónapon keresztül két háztartást fizettem. (NB: Albérlőt nagyon gyorsan talált Anna, és sikerült olyan áron kiadni, amivel elégedett vagyok. Majd furcsa lesz úgy hazamenni látogatóba, hogy nem otthon fogok megszállni, de ebbe egyelőre nem akarok belegondolni.)
A Transzeurópai mini-vakáció címet adtam ennek a bejegyzésnek, mivel gyakorlatilag így tekintettem a visszaútra. Egyszerre éreztem magam vándorcigánynak, emigránsnak, akinek az összes kacata be van zsúfolva egy hatalmas Volvoba, és egyszerre voltam izgatott az utazás adta élmények reményében és voltam fáradt és kimerült a nagy kapkodásban. De hogy pozitív legyek, igyekeztem nem végső áttelepülés és kötelező utazásként felfogni az utat, hanem inkább egy mini-vakációként.
Kedvesem imádja vezetni a kocsiját, így remekül elvolt a hosszú, monoton úttal. Neki ez kikapcsolódás, meg feladat, ilyenkor teljesen jól érzi magát a bőrében. Egy dologra van szüksége: zenére. Nos vicces, ahogy mi utazunk. Ilyenkor én rákötöm a telefonom a kocsira és arról hallgatunk zenéket. Ilyenkor kiélhetem minden DJ ambíciómat és sorra játszom le a jobbnál jobb zenéket, olyat is, amiket már ezer éve nem hallottam. Arra ügyelek, hogy olyan ne legyen benne, amit Kedvesem egyáltalán nem szeret. Mindig váltogatom a stílusokat is: gyors után lassú, modernebb zene után egy két klasszikus (Frank Sinatra, Aretha Franklin, Beatles, Elvis stb). Szóval én ilyenkor remekül szórakozom, gyakorlatilag táncolok és bulizok az anyósülésen :) - nem tudom, a mellettünk elhaladó autóból mit gondolnak, amikor ezt látják, de nem is érdekel. Valahol Ausztriában jártunk, amikor Madonnától szólt az American Pie c. dal. Együtt énekeltük Kedvesemmel, és annyira jó érzés volt. Ezt a dalt énekeltük együtt meg még furcsa módon egy gagyi kis számot, a "Superstar"-t Jameila-tól. Hogy miért épp ezt, nem tudom, de jó volt... olyan harmonikus. Aztán amikor elfáradtam az út felénél, váltottunk Kedvesem Best of 60's albumára, amit frissen nem bírok, de fáradtan nem zavar, ő meg boldog vele.
Bevallom, ezer éve már, hogy átutaztam Európán kocsival, így kicsit le voltam maradva. Még mindig vártam, hogy majd vécésnénik ülnek a mosdók előtt és a kis tányérba várják az 50 centest, de ez már nincs így. Ehelyett mindenütt beléptetőrendszer van, ez itt már a 21. század, kérem! Fizetés nélkül már egy benzinkúton sem lehet elmenni pisilni.
Az útvonal Ausztria-Németország-Hollandia-Brüsszel volt. A Németországba való belépés érdekes volt, nem tudtuk mire vélni a lassú haladást és az egy sávra való útszűkületet, majd amikor a határt átléptük, szemben katonák és rendőrök álltak az út mentén, egy nagy reflektorral és amolyan fehér fotós ernyővel megvilágították a belépő autókat, összeállt a kép: a menekült helyzet miatt van minden és figyelik, kik lépnek be az országba. Hát, ilyet sem éltem még meg... Aztán Bajorországban elhaladtunk Schwabach mellett, ahonnan a családom származik. Egyszer majd remélem, eljutok oda, hogy megnézzem a várost.
Ahogy száguldottunk az autópályán, eszembe jutott, hogy nemrég hányszor, de hányszor kellett repülnöm és vezetnem üzleti út miatt. Nem mondom, abból a szempontból jó volt, hogy megtanultam külföldön vezetni, lehetőségem volt más, új, modern kocsikat vezetni. Amolyan felkészítés volt ez is a külföldi életre, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott. De egyáltalán nem éreztem ezek miatt az utak miatt menőnek magam és egyáltalán nem hiányoznak az utak. Szép volt, jó volt, de ha belegondolunk, gyakorlatilag egy hülye cég miatt kockáztattam az életem havonta. Egy Királylány vagy Szobanövény (ki hogy ismeri az elbeszéléseimből) simán oda van meg vissza, hogy kéthavonta utazni kell és milyen nagylány ettől, neki ez még lehet, hogy nagy szám, nekem nem. Lepergett a szemem előtt az egyik utolsó üzleti utam, ahol hajnali 3-kor kellett kelnem, hogy a reggel 6-os gépet elérjem, majd reggel 8-kor felvettem az autót Eindhovenben és egy óra alatt levezettem a raktárba, ahonnan este 10-kor indultam vissza a reptérre, hogy egy ottani szállodában alhassak és így elérjem a másnap reggel 8-kor induló gépet haza. A másik opció este 6 lett volna és nem akartam ennyi időt kint lenni, pláne nem seggfej Martinnál. Na és este 10 kor, sötétben indultam vissza a reptérre, de a GPS nem vitt fel az autópályára, hanem országutakra irányított, ahol kb 70-nel mehettem, körforgalom mindenütt, egymást érték a falvak, ahol le kellett lassítani 50-re. Ez idő nyomása alatt borzasztóan idegesítő, hiszen éjfélig le kellett adnom a bérautó kulcsát a reptéren, tehát sietnem kellett, hogy időben odaérjek, ráadásul megtankolva. Vagy három benzinkúthoz is behajtottam, de egy sem volt nyitva - mi ez, hogy Hollandiában nem non stop üzemelnek a benzinkutak?! De úgy voltam vele, nem érdekel, majd a cég kifizeti az extra tankolást. A rosszabbik fele az volt, amikor az isten tudja, hol voltam, egy olyan vidéki úton, ami kb másfél sávos volt, erdővel körülvéve, hatalmas fák az út mindkét oldalán, korom sötét, mint a horrorfilmekben, reflektorral világítottam, hogy lássak valamit (ha itt lerobbanok, tuti félelmemben összecsinálom magam), hulla fáradtan, sietve, nőként kóvályogtam valahol Hollandiában éjjel fél tizenkettőkor és csak a hotelszobába szerettem volna eljutni és aludni. Na ez volt az a pont, amikor azt mondtam, elég ebből. Szóval nem hiányzik. Ennek már vége, és ez itt most más. Most a Kedvesemmel vagyok, hétvége van és kedvünk szerint haladunk.
Estére értünk Brüsszelbe, ahol megszálltunk, mivel túl hosszú lett volna "egy seggel" - ahogy a kamionosok mondják - eljutni Angliába. A szálloda által megadott parkoló címére sehogy sem tudtunk behajtani, mert mindenhol behajtani tilos volt meg útlezárás, így végül egy mélygarázsban tettük le a kocsit. Aggódva kérdeztem Kedvesem, hogy nem lesz-e túl hideg az éjjel itt a növényeimnek - hiszen ne feledjük, ők is jöttek velem az új otthonunkba.
A szálloda nagyon klassz volt, négy csillag, azt hiszem, bár ez is csak egy franchise, úgyhogy semmi extra. De nem hiszem, hogy jártam valaha ennél nagyobb lakosztályban és hát mit mondjak? Szeretem a luxust és az eleganciát. :) És különben is ajándék lónak ne nézd a fogát, hiszen ingyen laktunk itt, Kedvesem beváltotta a pontjait. De a legjobb szálloda, ahol eddig voltam, azt hiszem tavaly volt Orléansban. Ez sem volt rossz, a kilátás fantasztikus volt, a fürdőszobában pedig táncolni is lehetett, akkora volt. Egy dolgon azért elgondolkodtunk Kedvesemmel, mégpedig azon, hogy ahogy az ember feljebb megy a csillagok tekintetében, úgy tűnnek el dolgok a lakosztályokból, így például a wc-kefe is. Itt sem volt. Értem, hogy nem várják el ezen a szinten, hogy takaríts magad után, na de ki az, aki szeret maga után koszt hagyni?? Fel nem fogom, miért nem lehet egy ízléses és elrejtett wc kefét betenni.
Másnap reggeli után rövid városnézést terveztünk. Én már jártam Brüsszelben 14 éves koromban (sajnos nem ma volt...), amikor a gimivel Angliába mentünk, így emlékeztem nagyjából, hogy mit érdemes megnézni, a többi pedig csak térkép kérdése volt. (Azért bámulatos, hogy az ember hogy elő tudja hívni az emlékezetéből a dolgokat.) Sajnos az időjárás nem kedvezett, mivel nagyon lehűlt a levegő és az eső is esett.
Szóval Brüsszel nagyon klassz város, keveredik a francia és a flamand, ami már eleve egy izgalmas miliőt kölcsönöz a városnak. Egy része tiszta Párizs a kávéházakkal, a francia/belga eleganciával, a másik részen pedig érezni a holland beütést, a jellegzetes holland házakkal, szűk utcácskákkal. A belga francia és a flamand keveredés egyfajta bohém életérzést ad. Itt értettem meg, hogy Agatha Christie milyen zseniális volt, hogy Poirot-t nem francának álmodta meg, hanem belgának. A francia túl egyértelmű, tömény és következetes lett volna. Azzal, hogy belgának teremtette meg, meghagyta az angol-francia nyelv és kultúra kapcsolatát, viszont egy teljesen más érzésvilággal, mentalitással és intellektussal ruházta föl szereplőjét.
Brüsszelben a Grand Place lenyűgöző az aranyozott házaival és a csipkés tornyokkal. A kis utcácskák hívogatóak, romantikusak. A St Hubertus bevásárlóárkádban luxus üzletek sora várja a gazdag látogatókat. Mi nem tudjuk megengedni magunknak, hogy itt vásároljunk, ám egy belga kakaó és gofri kötelező. Életem legfinomabb kakaóját ittam itt, nem volt édes. Nem túlzok, tényleg a legfinomabb volt, amit valaha ittam.
Ellenben van Brüsszellel kapcsolatban valami, ami beárnyékolja a fentebb vázolt bohém eleganciát és életérzést. Amint kiléptünk a mélygarázsból érkezésünk estéjén az utcára, azonnal éreztem, mintha egy érzés eldübörgött volna mellettem és hátba vágott volna, hogy nem vagyok biztonságban. Nem volt jó érzésem. Sok helyen jártam már, de ennyire rossz érzésem sehol sem volt. Ha valahol, akkor Londonban és Párizsban iszonyat nagy a kavarodás nemzetek tekintetében, így mondjuk, hogy ehhez is hozzá vagyok szokva. Mégis, itt, Brüsszelben, este fél kilenckor a belvárosi sétáló utcán végig sétálván azt éreztem, hogy pattanásig feszült a légkör. A belváros tele volt mindenféle kétes alakkal. Nem, nem feltétlen koldusok voltak. Az más jelenség. Itt beszivárgott az alsó és bevándorló réteg az előkelőbb, gazdagabb belvárosba. Végig figyeltem a táskám, nehogy zsebelés áldozata legyek, de ehhez máshol is hozzá van szokva az ember. Nem, nem tudom szavakba önteni azt az érzést, amit ott éreztem. Nagyon nem jó, nagyon feszült és nagyon félelmetes. Hogy ennek van-e köze a terrortámadásokhoz, nem tudom. Lehet. Csak akkor tudnék erre válaszolni, ha Párizsba is elmennék és meglátnám, hogyan érezném magam ott a támadás után, hiszen előtte voltam ott többször is. Ha van hely a világon, ahol Budapestet leszámítva otthon érzem magam, akkor az egyértelműen Párizs (azon belül is a Montmartre), Koppenhága és Lübeck. Nem tudom megmagyarázni, de ha ezeken a helyeken vagyok, azonnal elönt valami megmagyarázhatatlanul jó érzés. Egy szónak is száz a vége, egyfajta feszült, komor, félelmetes, vihar előtti csönd féle érzés lengi be Brüsszelt. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy nyáron vagy amikor jobb idő van, visszajövünk majd körülnézni, sőt, néhány romantikus belga városkát is végi szeretnénk járni. Talán addigra eltűnnek a most Brüsszelt körülvévő fekete felhők...
Ahogy Brüsszelt elhagytuk, a nap is kisütött, zöldellő mezőket láttunk és máris más lett a hangulat. Komolyan, amint kikecmereg az ember a városból, mintha fellélegezne. Calaisnál azért nem egyszerű elhaladni a menekülttábor mellett - elképesztő látni azt, amit az ember eddig csak a médiában látott.
A komp viszont nem sokat változott. Ugyanolyan ülések vannak, mint 14 éves koromban, csak max újabb kivitelben, van méreg drága étterem és persze bolt, ahol az ember költheti a pénzét mindenféle kacatra. Én roppant mód szeretek hajóval, komppal utazni, szeretem látni a tengert, figyelni a kikötési manővert. Az egész annyira izgalmas. Ez volt életem harmadik komp útja, és most is élveztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése