Ma reggel úgy tűnt, kipihenve ébredtem. Biztos a hűs levegő teszi. Nem voltam éhes, ezért ahogy felkeltem, máris neki akartam ugrani a mai teendőnek, az ajtófestésnek. Igen ám, de menet közben derült ki, hogy bizony két éve, amikor Mac-i konyháját festettük, a ragszalagot is neki adtam. Márpedig le kell ragasztani azokat a felületeket, amelyek félő, hogy festékesek lesznek, márpedig nem kéne, hogy azok legyenek.
Bár semmi kedvem nem volt, útnak eredtem. "Legalább meghajtom a kocsit" - gondoltam magamban. Kihalt volt a város, pedig a triatlon verseny és az alsó rakpart lezárása miatt még dugóra is számítottam. De semmi. Csak a felhős, szürke város, és kavargó érzéseim.
Az OBI-ban megvettem a ragszalagot, és már fordultam is haza. A kocsiban eszmélek rá, milyen rég hallgattam zenét. Hm... A múltkor, amikor a munkahelyemen az asztalomnál zenét hallgattam, azzal állt elő Attila, az egyik főnököm, hogy én ezzel elszigetelődöm. Igen, részben valóban ilyen célja is volt a fülhallgató használatának, ugyanakkor a zene megnyugtat, megszelídíti a negatív érzéseket és nem utolsó sorban némi változatosságot hoz a monoton excel táblázatok gyártásába.
Szóval szeretem a zenét, nem is értem, mostanában miért nem hallgatok. Rádöbbenek, mennyire szeretek egy egy dalt, s így van ez Lykke Li dalával is. Hirtelen bevillan, hogy tegnap volt egy éve, hogy Amszterdamban voltunk. Azt hiszem, a szerelem magjai ott lettek elvetve. Egy éve, hogy látott a Marilyn ruhában és ma egy éve, hogy az Amszterdam-betűknél fotózkodtunk, élveztük egymás társaságát és életünk legjobb üzleti útján voltunk.
"Szerelmes vagyok!" - akarom hirtelen kikiabálni az autóból és együtt énekelni Lykke Livel a slágerét, hadd tudja meg mindenki, hogy szeretem ezt a Férfit! Ahogy a körúton vezetek, megpillantok a sávok között fél pár cipőt. "Vajon hogyan került ide" - morfondírozom. A kukás autóból esett ki? Vagy kiesett egy csomagból, vagy egy hajléktalan veszítette el? Zöldre vált a lámpa, gázt adok. A következő pillanatban pedig elfog egy érzékeny gondolat, már nem is emlékszem rá, mi, csak arra, hogy majdnem elsírom magam. "Basszus kulcs, Csajkovszkijnak igaza volt. Minden dallam szomorú." És Lykke Li vidám dalából egy szempillantás alatt olyan szomorú dal válik, hogy potyogni tudnának a könnyeim, de visszafogom.
Itthon leragasztom a széleket, és rögvest neki fogok a festésnek. Már az első ajtó után érzem, hogy megerőltető ez: fáj a kézfejem és a csuklóm. De muszáj befejezni, ha már elkezdtem. megállás nélkül festek, csak festek, isten tudja már, hány órája. Közben Rá gondolok. "Vajon hogy érzi magát a bátyja szülinapi partiján Franciaországban?" - tűnődöm. Már a második ajtó festésénél azon kezdek izgulni, hogy maradjon elég festék minden ajtóra és ha lehet, akkor az ablakfélfára is, hogy ne kelljen holnap reggel ismét az OBI-ban kezdeni. Spórolok a festékkel, már a második pár gumikesztyűmet fogyasztom, hogy megóvjam a körmeimet (bár úgy időzítettem a következő manikűrt, hogy pont a festés után legyen, ha bármi történne velük, amíg mázolok), és csak festek, csak festek. Sikeresen kigazdálkodom, hogy maradjon az ablakfélfára is. A csuklóm már szinte alig érzem, de meg akarom csinálni. Ez már csak pár ecsetvonás és kész. Közben újra Rá gondolok. Az utolsó ecsetvonásnál a telefonom pittyeg. Üzenet érkezett. Leveszem a kesztyűt, kezet mosok és megnézem. Ő az. Hihetetlen, hogy mennyire érezzük egymást. És még az is sikerült, hogy ne festés közben érjen az üzenete. :) Hiába na...
Már csak öt nap és újra itt van. Szerelmes vagyok ebbe a Férfiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése