Mostanában sokszor bevillan a nagyanyám. Az a nagyanyám, akinek a lakásában élek. Bevillan a kép, ahogyan fekszik élettelenül az ágyában. Előttem van a vékonyka, fehér bőrű karja, ráncos arcocskája és a fehér fürtjei. Emlékszem, amikor ott voltam, úgy éreztem, már csak a teste van ott, a lelke már szabad. Hiányzik. Szerettem őt. Akkor is, ha annak idején gyakran megbántott azzal, amiket mondott. Sokszor azzal fogadott, amikor a lakásán (vagyis jelenlegi otthonomban) meglátogattam, hogy "de rosszkor jöttél". Gyakran látogattam és mindig legalább egy, de inkább két órát töltöttem nála. Mindig azt hittem, hogy ez milyen kevés, míg nem az egyik unokatestvérem egyszer ki nem bökte, hogy ő tíz percnél többet nem bír nála maradni. Nem zavart, hogy sokszor ugyanazt a történetet mesélte el. Némelyiket még szerettem is, pláne azt, ahogyan előadta. Gyakorlatilag ő volt az, aki gyerekkoromban érzelmileg foglalkozott velem, aki érzelmileg adott, pedig csak az elemije volt meg. Annyira szegények voltak, hogy nem járt utána iskolába már. Amikor a kézfejemre pillantok, az ő kézfejét látom. Ahogyan a fehér bőröm is az övé. Húsz percen múlott, hogy odaérjünk, de addigra meghalt. S ő ott feküdt csöndben, szelíden.
Hiányzol, Nagyi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése