"Már egy hónapja nem láttam" - suttogom magamban, ahogyan a parton sétálunk. Orvosi javaslatra újra nagyokat sétálunk, így ma már másodjára teszem meg a két kilométeres utat. Csendes minden, pedig sokan vannak lent a jó idő miatt. Már sötét van. Kellemes a tavaszi este. "Olyan nagyon hiányzik..." - súgja egy hang belül, és a lelkem ki akar szakadni a helyéről. Hirtelen elfog egy vágy. Semmi másra nem vágyom, csak hogy itt legyen most azonnal előttem, és hogy megölelhessem. Csak szorítanám magam a mellkasához nagyon erősen, hogy a lelkem összeérjen vele és hogy érezzem, otthon vagyok. Hogy érezzem, hogy egy picit valaki szeret, hogy Ő szeret, hogy érezzem, ahogy ő is magához szorít a karjával. "Szeretett ő valaha egyáltalán engem?" - merül föl bennem a kérdés, és fejem felkapom egy pillanatra. "Gondolat-renőrség"! Ez az, ezt kell alkalmazni, amikor az embert elkapja egy érzés, amitől aztán szenved. El kell terelni a gondolatokat azonnal. "Szóval, ha hazaérek, adok enni a kutyának, utána pedig... á, nem, nem megy. Ölelj meg, kérlek!" - lyukadok ki ugyanoda. Szerintem nem is tudja, mennyire hiányzik... "Jaj, a fenébe, csak hadd öleljem meg, csak még egyszer legalább! De nem érted?! Nem kellesz neki! Sosem fog úgy szeretni téged, ahogyan te szereted őt és ahogyan szeretnéd, hogy szeressen." - keserű a felismerés. "Na de akkor is!" Egy könnycsepp gurul le arcomon, amit a tavaszi szél megpróbál fölszárítani, de nem sikerül. A másik oldalon újabb csepp csordul le. Kutyám előttem kocog, csak az árnyát látni, ahogy egy méteres botot vesz a szájába. "Miért nincs egy varázspálca, amivel ide varázsolhatnám magam elé gyorsan?" Az érzés egyre intenzívebb. Valami van a tavaszi este levegőjében, és én nem tudom, mi történik velem. Csak azt érzem, hogy meg akarom ölelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése