Üdülés egyedül

Ciki, nem ciki, neki vágtam egyedül az üdülésnek. Ahogyan a hastánc tanárnő is mondta, élvezzük az életet, akár egyedül is, és igen is tessék bemenni egy jó kávézóba meginni egy kávét, mindegy, ki mit gondol. Ha nem tetszik, amit látnak, ne nézzenek oda. Valahogy én is így vagyok most ezzel. Egyedül jöttem el egy szállodába a kutyámmal. Ez van. Attól én még jól érzem magam az erdő közepén.

Szeretem ezt a helyet. Már többedjére vagyok itt, ezért ismernek és én is látok pár ismerős arcot. Jól eső érzés, hogy az e-mailben a nevemen szólítanak és tudják, ki vagyok, sőt a kutyám felől érdeklődnek. Szeretek visszajárni oda, ahol jól érzem magam.

Az út sima volt, ismerem fejből. Két óra alatt lent is voltunk. Szeretek vezetni is. Mérhetetlen nagy szabadság érzetet ad. Mindig is szerettem volna eljutni erre a szintre: hogy önállóan jöjjek-menjek. Pár évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen volt számomra. Most meg itt vagyok, tessék! Megy ez is.

Amikor a 67-es útról bekanyarodik az ember az erdőbe, körülbelül egy kilométer után a Zselic fogadja. Megdobban a szívem a látványtól, hiába esett az eső. Ahogy lassan gurulok a kacskaringós erdei úton, s elérem előbb a vadászházat, majd a gazdasági házakat, régi korok emléke elevenedik föl előttem, s szinte magam előtt látom a birtokot és annak urát, amint lelovagolt az istállóba és a fakitermelő egységbe. Tovább haladok az ismerős fasoron. Minden fát meg akarok csodálni. Mindig is szerettem a szép fasorokat, valamiért különös hatással vannak rám. Kutyám már érdeklődve szimatol és megnyújtja nyakát. Érzi, hogy erdőben vagyunk. Nem is akármilyenben! Óvatosan vezetek a szerpentinen, s nyolc kilométer után végre megérkezünk.

A külföldi céges utak miatt már van trollim is, ezért egészen „kultúr” benyomást keltek, amint kiemelem Iwon csomagtartójából. Bizony, sokan nem is gondolják, hogy mennyire semmim sem volt a ruhatáramban, ami másoknak annyira természetes. A trolli is ilyen. Vagy a túrabakancs. Vagy a vízálló téli sportdzseki, vagy egy jó farmer. Semmim nem volt, amíg együtt éltem az exemmel. Azóta építem a ruhatáram, de lassan megy, hiszen annyi mindenre kellene költeni. Apránként lett trolli, túrabakancs, vízálló sportdzseki, szép farmer, magas sarkú cipő, bizsu stb...

Szóval megérkeztünk. Az egyágyas szoba nagyon tetszik, pedig féltem attól, hogy kicsi lesz és nem fogom majd magam jól érezni. Ó, dehogynem. A fürdőszoba nagyon cuki. Ilyet szeretnék az otthonomba is. A sárgás, okkeros szín nem újdonság, ilyen van a kétágyas szobákban is. De a kis, tetőtéri ablak hozzá... Jaj, világos van tőle és olyan romantikus lesz az egész, a sárga színtől pedig meleg és barátságos. Imádom.

Gyorsan lepakolok, átöltözöm az erdei sétához, hogy ne a szép, új farmeromat piszkoljam be, majd lemegyek. Kutyám nem akar a lépcsőn lejönni, mintha félne. Pedig hát istenem, nem most vagyunk itt először. A recepción éppen a vacsora menüjének a kiválasztását intézem, miközben a hátam mögött rám köszön valaki. Hátra kapom a fejem, és ismerős arcot látok, de csak pár másodperc múlva esik le a tantusz, hogy ki is ez a fekete hajú, mosolygós, fiatal srác. Az egyik pincér. Bizsergetően nézünk egymásra, nem is tudok figyelni a recepciósra, kérem, ismételje el, amit mondott. Ahogy végzünk ezzel, neki vágunk az erdőnek, ahol meglepetésemre egész nagy a forgalom: a sárga, utazási vállalkozói minibusz kétszer halad el mellettünk, ezen kívül jön egy IFA és egy Volkswagen. Elvégre tájvédelmi körzetben vagyunk... Kutyám egyszer csak lefekszik, jelezvén, hogy ő nem hajlandó tovább menni. Tény, hogy szemerkél az eső, de annyira nem vészes. A kedvéért visszafordulok. A lépcsőn nem akarózik felmenni. Érdekes, hogy pórázzal azért megy neki.

Elhelyezem az ebet a szobában, fürdőruhára cserélem a ruházatom és lemegyek a wellnessbe. Életemben először úgy, hogy lesz, ami lesz, nézzék a testem, ez van, olyan, amilyen. A jacuzziban két kislány pancsol. Az egyik épp serdülőkorban. „Ah, még ez is...” - duzzogok magamban, és eszembe jut a Lolita-effektus. Felnőtt nő, kislány testben. Férfiak, akik ezt szeretik, akik erre gerjednek. Irigykedve és melankólikusan nézem a feszes, hamvas bőrt, a nyúlánk combokat és feneket, és a formás, apró melleit. Sosem néztem így ki. Bárcsak egyszer nézhetnék így ki, nem pedig úgy, mint Botticelli Vénusza... Nagyon fáj az, hogy a testem miatt nem kellettem annak a férfinak. Azért, mert nem vagyok 45 kiló... Ülök a fa nyugágyban, és nézem az erdőt körülöttem. Borult az idő, a szél lágyan mozgatja a csupasz fák ágait. Remélem, hogy a természet látványa majd megnyugtat. Úszom pár hosszt, majd pihenek, s végül bemegyek szaunázni. Érdekes, hogy sosem bírtam a szaunát, de most egész jól esik. Biztos, az öregedés jele ez is. Másfél órát töltök a wellness részen, majd felmegyek lezuhanyozni és emberi formát ölteni. Kolléganőm, aki éppen ruhatáramat és engem igyekszik átalakítani, a lelkemre kötötte, hogy a vacsorához mindig öltözzek föl szépen, mert sosem lehet tudni, hogy nem ott találkozom-e valakivel. Rájöttem, hogy igaza van. No nem a pasizás miatt, hanem, hogy adjuk meg a módját, akkor is, ha egyedül vagyok, akkor is, ha rajtam kívül csak egy család van a szállodában. Így hát az utcai toalettemet veszem föl, szép cipővel (nem papucsban és joggingban és nem is kopott farmerban és bakancsban jelenek meg), és minimális sminket teszek föl: szempillaspirált, kihúztam a szemem alul és szájfényt teszek, akkor is, ha percek múltán az evésnél lejön, mert ha egy kis időre is, de legyünk kultúremberek.

Ahogy leülök szépen felöltözve a gyönyörűen megterített asztalhoz és várom, hogy kiszolgáljanak, Poirot jut az eszembe. Ő is mindig kiöltözött a vacsorákhoz. Na persze, ő elegáns és patinás szállodákba ment, de akkor is. Lassan megeszem a húslevest, majd a szalvétámmal óvatosan, finom mozdulattal megtörlöm a szám szélét, ahogyan Poirot is szokta. Szórakoztatom magam a jelenettel, és jót nevetek magamban, magamon. A második fogással már küzdök, bár nagyon finom. Hiába na, nem szoktam én az esti evéshez. Baconnel göngyölt hátszín, tejszínes, gombás, szósszal és gnocchival. Elképesztően ízletes, csak sok. Desszertnek pedig muffin formájú fahéjas piskótát kapok gesztenyekrémmel, vanília és csoki sodóval. Mit mondjak? Lecsúszik. Éhes voltam.

A vacsora után kiviszem még hű négylábúmat sétálni. Egészen elképesztő, hogy az erdő közepén milyen korom fekete tud lenni minden. Az ember a saját orráig nem lát, és fél. Pedig jóformán nincs mitől félnie. Csak a természet veszi körül, ami pedig nem bánt. De az ember mára már eltávolodott a természettől, ezért fél tőle. Attól fél, amitől nem kéne. Sokkal jobban kéne tartania a városban este tizenegykor, amikor haza megy, mert bármikor leüthetik. Az erdő közepén ki ütné le...? És mégis. Félelmetes a korom fekete erdő. Nem is megyünk oda, csak a szálloda speciálisan kivilágított parkjába. Azért speciális, mert felfelé nem adnak fényt a kerti lámpák, ugyanis vigyáznak arra, hogy ne szennyezzék fénnyel az eget. A Zselic kiemelten alkalmas hely a csillagos ég megfigyelésére. Amint várom, hogy kutyám elvégezze a dolgát, az égboltot bámulom. Egy csillagot sem láttam. „Hm... ez volna a csillagászati megfigyelésekre kiemelten alkalmas terület?” - mormogom magamban. Lassan visszatérünk a szobába. Elhelyezkedem, s neki állok az írásnak. A célja utamnak az volt, hogy kicsit kiszabaduljak otthonról, hogy elvonuljak a világ zajától és kiheverjem a bánatomat. Erre, amint írni kezdek, ketten is lelki segélyért fordulnak hozzám, többen emailt írnak és sms-t küldenek. Nocsak, mi történt...? Úgy látszik, ebben is van valami sorszerűség. Az írással haladok, bár önfeláldozóként persze, hogy válaszolok a segítséget kérő emailekre. Fél tizenkettőkor érezem, hogy le kell kapcsolnom a laptopot, különben elalszom a gép fölött. Szellőztetés közben kinézek az balakon. S mit ad isten? Gyönyörű, csillagfényes az éjszaka. Olyan kristály tisztán látni minden csillagot, mint kevés helyen. Na ez az, erről van szó!

Reggel madárcsicsergésre ébredek hajnali hatkor, na meg arra, hogy kutyám rosszat álmodott. Résnyire kinyitom az ablakot, hadd jöjjön be friss levegő és az erdő hangja. Visszabújok, és így alszom még majdnem két órát. Imádom az ilyen pihenést. Ma is borult az idő. Nem zavar. Sétára és wellnessre pont ideális. A reggeli rövid séta után ismét kultúrembert faragok magamból és lemegyek reggelizni, ahol a fekete hajú, mosolygós pincér fiú köszön rám. Vibrál a levegő köztünk, nem tudom ezt más szóval kifejezni. A reggeli mennyisége bőséges, képtelenség ennyit megenni. Minőségre is jó véleményem szerint. Két darab normál zsömle, két darab barna zsömle, margarinok, barack lekvár, mini nutella, több fajta tea, kávé, fél liter kakaó, kefír, gyümölcsjoghurt, felvágott tál, melyen van sonka, zalai, paprikás szalámi, két fajta sajt, paradicsom, kaliforniai paprika. Lehetett kérni még főtt tojást, lágy tojást, ham and eggs-et, és különféle rántottát vagy virslit. Amikor már felfaltam a felvágottakat és a zöldségeket magában, és egy fél zsömlét lekvárral és megittam fél liter kakaót, akkor kapnék még körtelevet a fekete hajú kedvességtől, de mondom, hogy ezt le ne tegye nekem, mert nem fog menni. Képtelenség ennyit enni és inni. Ahogy végezek a reggelivel, a srác elkap, hogy megbeszélje velem a vacsora menüjét. Szóba elegyedünk. Érzem, ahogy ragyogó arccal és csillogó szemekkel beszél hozzám, hogy izzik a levegő. Szemével feltérképezi az arcom minden szegletét. Látom, ahogy a számat, a mosolyomat, a fülbevalómat a szememet és a hajamat nézi. Valószínűleg én is bámulom őt. Tetszik ez a srác. Sokat beszélgetünk mindenféléről, s már rájött, ki is vagyok. A búcsúzásunk kicsit bénára sikerül. Olyan, mintha hiányozna valami. Egy puszi, egy csók, egy kézfogás egy ölelés. Szinte mindketten rámozdulunk a puszira, de elmarad. Ellenben megígérte, hogy miattam elmegy a lekváros emberhez és hoz lekvárt. Kedves tőle. Utána jutott az eszembe, hogy biztos van családja már... Vidéken normálisabb életet élnek az emberek.

Aprócska szusszanás után neki vágunk az erdőnek. Kutyám ezúttal nem adja föl. Az erdőben hallunk harkályt, sast és cinegét. Jó nagyot sétálunk, ami után jól esik az alvás. Sajnos kisvártatva kopogásra ébredek: három férfi a tévét szeretné megjavítani. Hát javítsák, bár mondtam a recepción, hogy négy éve nem nézek tévét, tehát felőlem akár el is vihetik a készüléket. Szerencsére távozásuk után újra elnyom az álom.

Délután aztán lecsattogok a wellnessbe megint, és ismét kényeztetem magam, mert ahogy megboldogult Mimi néni mondta, „ennyi nekem jár”. Azért sokat ki tud venni az úszás, szaunázás az emberből. Legalábbis, én úgy érzem, hogy kiszívja az erőmet. Szobámban ismét kultúrembert faragok magamból és vacsorához ülök. Az adagokkal most is küzdök. Ha nem lesz gombamérgezésem, nagy szó lesz. Ugyanis, amikor elindultam otthonról, tükörtojással megettem a maradék gombámat, hogy ne romoljon meg, mire hazaérek. Erre a vacsora első este gombás szósz volt, a második este pedig tárkonyos, erdei gomba ragu leves, és bakonyi sertésborda. Mind a kettő gombás. Nem baj, szeretem a gombát. A somlóit már meg sem tudom enni.

Tele hassal befekszem az ágyamba a laptoppal és írni kezdek. A majd' négy órás, délutáni alvás után úgy gondolnám, hogy sokáig fent bírok maradni, de ebben már nem vagyok biztos. Másképp működik az ember egy ilyen helyen. Kijön a fáradtság. A kutyám is szuszog már, én is elteszem magam lassan. Azért még írok egy picit, kihasználom az időt. De jó is lenne, ha írónő lennék! Egész nap csak írnék. Annyi minden van bennem, öt könyvet is kitenne. Ellennék napközbeni sétákkal a kutyával. Szeretem őt. Most is, ahogy rám néz álmosan... kedves nagyon.

Az utolsó nap már nem bírom megenni a reggelimet. Utána bepakolom a holmimat, de még indulás előtt sétálunk egyet a szálloda parkjában. Nehéz itt hagynom ezt a helyet. Megnyugtat. Itt valahogy önmaga lehet az ember. Nem bírnám elviselni a kétszáz főt befogadni képes, modern csoda hoteleket, ahol tömeg van. Itt az erdő közepén vagyok, a kényelmem meg van és a kutyának is jó. Fúj a szél. Hűvös van. Utoljára elsétálunk a park minden szegletébe, és bevéssük az emlékezetünkbe. Megnézzük Iwont, és örülünk, hogy haza visz minket.

Ahogy kiérek az erdőből, a Zselic dombjait látom. Visszajövünk, egészen biztos.